1997 óta rendezik meg a Brno és Prága között félúton található Jihlavában a dokumentumfilm-világ egyik legfontosabb eseményét, a Jihlava IDFF-et, azaz a Jihlavai Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált. A pazar hangulatú, középkori örökségét megőrző cseh kisvárosban zajló rangos eseményen az Egyesült Államoktól Portugálián, a kelet-európai országokon és Oroszországon át Kínáig és a Fülöp-szigetekig számos régió képviselteti magát. S a több szekcióra osztott felhozatalból minden versenyszekciót (például ilyen az adott év legjobb dokumentumfilmjeit felvonultató Opus Bonum, vagy a legérdekesebb közép-kelet-európai címekkel foglalkozó Between the Seas) külön-külön zsűri bírál, ezek tagjait szintén a világ minden tájáról válogatják össze a filmszakma és a sajtó elismert alkotói közül (az Opus Bonumot Claire Atherton, Chantal Akerman vágója felügyelte, míg az elsőfilmesekre specializálódó First Lightban többek között Wood Lin tajvani filmkritikus és fesztiválszervező hozta a döntéseket társaival egyetértésben).

A versenyszekciók mellett természetesen nagy szerepet kaptak a különböző kísérőprogramok (mesterkurzusok rendezőkkel, vágókkal, zeneszerzőkkel vagy híres újságírókkal) és egyéb filmvetítések is. Ilyen volt az amerikai választás alkalmából létrehozott Donkey or Elephant? sorozat, az aktuális világeseményekkel foglalkozó Witness és az olyan retrospektív vetítések, mint Eric Rohmer dokujainak bemutatói, a klasszikus orosz avantgárdfilmes széria vagy a Jihlava Manifesto (1997-2016).

A Jihlavai Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (továbbiakban Jihlava IDFF) igazgatója, Marek Hovorka és a többi szervező is nyíltan vállalta, hogy rendezvényük elsősorban provokatív, friss történésekkel kíván foglalkozni. A szekciók nagy részben tükrözik ezt a törekvést (igen kevés az aktuálpolitikai vonatkozás nélküli alkotás), és az említett Jihlava Manifesto részleg 20, a fesztivál eddigi éveinek ikonikus „filmesszéit” elevenítette fel az idei Jihlava IDFF hat napja alatt. A manifesztum kiáltványszerűsége tehát abban nyilvánul meg, hogy ezek a remek, izgalmas és olykor igazán sokkoló alkotások együtt rajzolják ki a fesztivál és szervezőinek ars poeticáját, miszerint a dokumentumfilm nemcsak művészet, hanem a politikai ellenállás és a társadalmi igazságtalanságok elleni tüntetés fontos eszköze lehet. Avagy a filmek készítői nemcsak művészek, hanem tudósítók, aktivisták is, akik életüket kockára téve jelen vannak a háborúban, s megmutatják a világnak a kegyetlenségeket.

A Doc Alliance Films, a fesztivált támogató szervezet weboldalán a különleges évforduló alkalmából a Manifestóból 9 doku október 24. és november 6. között ingyenesen megtekinthető. Mindenképp érdemes kihasználni ezt, mert bár a fesztivál aktuális versenyprogramja is roppantmód érdekfeszítő, de a Jihlava Manifesto alkotásai tényleg ikonikus, lebilincselő dokumentumfilmek. S nem utolsó sorban ezeket a filmeket megtekintve feltárul előttünk a fesztivál fejlődése és Európa és a világ országainak történelme is.

A Jihlava IDFF egyik legrégebbi filmje az A New Hyperion, or Liberty, Equality, Fraternity (1992) a cseh Karel Vachek műve, mely a cseh és szlovák rendszerváltás fontos pillanatát ragadja meg, az 1990-es választásokat. Az első szabad választásokhoz Vachek iróniával közelít, és az A New Hyperion érdekességét az adja, hogy tudjuk, az ország, Csehszlovákia 1993-ban újra kettéválik Cseh Köztársaságra és Szlovákiára.

Szintén Csehországból származik a Fungus (2000), Vít Janeček alkotása, mely a nálunk is ismerős gombagyűjtéssel foglalkozik. Illetve nem egészen azzal, hanem a gombát absztrakt képpé, allegóriává duzzasztja Janeček, és természetről, tudományról és civilizációról beszél. Tehát a Fungus egy látszólag egyszerű, bár veszélyektől nem mentes tevékenységet emel filozófiai magaslatokba.

A The Taste of Koumiz (2002) a belga utazó, Xavier Christiaens alkotása, aki saját tapasztalatait rögzíti filmre, melyeket Kazahsztánban és Kirgizisztánban szerzett. Christiaens műve a társadalmi-filozófiai vonatkozása mellett azért is érdekes, mert jó példa arra, hogy a dokumentumfilm és a fikció a mesterséges szétválasztás ellenére valójában mennyire összeforrnak. Hiszen a The Taste of Koumiz legalább annyira dráma, mint tényrögzítő dokumentum: egy vadonban élő emberről mesél, aki naiv módon, a jobb élet reményében felhagyott a pusztai élettel, és a városi dzsungelben próbált szerencsét. Arcáról viszont a boldogtalanság sugárzik, és Xavier Christiaens a nomád életmódot bemutató képek párhuzamos bevágásával megmutatja az egykori vidéki férfi keserű, nosztalgikus gondolatait régi életéről. Így a The Taste of Koumiz nemcsak egy csalódás drámája, de a nomád élet eltűnésének elégiája is.

Az osztrák Anja Salomonowitz dokumentumfilmje, a You Will Never Undestrand This (2003) centrumában szintén a múlt elevenedik fel. Salomonowitz műve azonban nem annyira a nosztalgiáról, hanem a konfliktusokat gerjesztő, lezáratlan kollektív emlékezetről szól. Három idős hölgy egy tipikus családi találkozón beszélget a huszadik század eseményeiről, melyek személyes élettörténetüket is formálták. Így természetesen felmerül a háborús felelősség és a holokauszt témája is. A mű fő kérdése pedig az, hogy vajon másképp viselkedtek volna, ha a másképp írják meg a nagy történelmet? A három hölgyben így három sors testesül meg: az egyik megjárta a koncentrációs táborokat, a másik a nácik elleni ellenállásban vett részt, a harmadik pedig az osztrák társadalom tipikus tagja, mely a Németországban és Ausztriában is jelenlevő „kollektív amnézia” miatt megpróbálta eltemetni magában a második világháború és a nácizmus sötét korszakát. A film címe ('Soha nem fogod megérteni ezt') ezért is nagyon találó, hiszen a három sors három olyan álláspontot is takar, melyet a másik perspektívából valóban nem lehet felfogni, így valószínűleg ezért nem lesz a szemtanúk között egyetértés a történelmi múlttal kapcsolatban, azt csak az utókor történészei alkotják majd meg, mikor már ez a három hölgy is csupán a történelem tablóján lesz egy-egy fotó.

Lars Bergström és Mats Bigert svéd rendezők műve a Last Supper (2005), mely a halálbüntetés kérdését járja körbe. A film címe arra az utolsó vacsorára utal, melyet a kivégzés előtti éjszakán szolgálnak fel a fegyenceknek. A Last Supper megvizsgálja e tradíció eredetét, és ezt kontrasztba állítja a világszerte használt aktuális gyakorlattal. Érdekes módon többek között az is kiderül, hogy az utolsó vacsora hagyománya nem a büntetéssel, hanem a békés halállal kapcsolódott össze, mivel eredetileg temetési rítus része volt, s a halottnak „szolgálták fel”, hogy biztonságos utazása legyen a túlvilágra. Bergstörm és Bigert így ennek az abszurditását tárják fel, hogy miként lett egy vallási szertartásból az élet kioltásával összekapcsolódó büntetés-végrehajtási gyakorlat. A Last Supper pedig mindezt különleges formában viszi véghez: a dokumentumfilm-felvételeket keveri kapcsolódó installációkkal és animációs betétekkel, és számos országot vizsgál az Egyesült Államoktól Japánon át Dél-Afrikáig. Az eredmény pedig egy lehengerlő és izgalmas filozofikus filmesszé.

A Fascinationben Mike Hoolboom kanadai rendező személyes dokumentumfilmben különleges módszerrel vizsgálja a videoművészetet mint médiumot: Colin Campbell, a 2001-ben elhunyt művész munkáit és saját alkotásait veti össze. Az összehasonlítások közé pedig a két alkotó közti beszélgetések ékelődnek be. Kreatív, távolról sem konvencionális dokufilm a Fascination.

Plani Di Giardini Ideali (2008) szerepelt a cseh alkotó, Radek Tůma műve a 2008-as Jihlava IDFF-en, mely rendkívül különleges munka Vratislav Brabenec zenész-költőről. A mű egyedi formában mutatja be egy darab létrejöttét, melynek következében a dokumentumfilm, fikciós film és színházművészet határvonalai erodálódnak, majd egymásba tolódnak.

Harun Farocki társadalomtudatos dokumentumfilmje az In Comparison (2008), mely az építőiparral, építőmesterséggel foglalkozik különböző kontinenseken (Afrika, Ázsia, India, Európa). Farocki a direct cinema „beavatkozás mentes” módszerével, kommentár nélkül beszél egyén és társadalom viszonyáról a téglapakolás és építkezés folyamatán keresztül. Vagyis a látszólagos tárgyilagosság ellenére költői szociális érzékenység hatja át az In Comparisont, melyben szó szerint minden egyes lerakott tégla egy-egy metafora is.

S a Doc Alliance eseményének keretén belül ingyenesen megtekinthető az amerikai Shelly Silver Touch (2013) című alkotása, melyben egy különleges férfi jelenik meg, akinek személyes életútján, szexuális identitásán és foglalkozásán keresztül rajzolódnak ki életutak. Társadalmi konfliktusok, homofóbia és a művészi alkotás nehézségei merülnek fel Shelly Silver kommentárokkal, interjúkkal és szabad asszociációkkal tarkított lírai művében.

Érdemes megnézni a Jihlava Manifestóból válogatott Doc Allience filmeket, mert nemcsak ízelítőt adnak ebből a remek dokufilmes fesztiválból, hanem mind rendkívül egyedi tapasztalatot jelentenek, melyek a Jihlava IDFF dokumentumfilmjeihez híven visszatükrözik és formálják is a világról alkotott képünket.

A 2016. november 6-ig aktuális Doc Alliance esemény itt tekinthető meg.

A teljes Jihlava Manifesto (1997-2016) program pedig itt olvasható.