Alekszijevics egy belorusz származású, orosz nyelven író újságíró, akinek mostani könyve egy interjúkból összeszőtt riportregény, amelyben a fronton szolgáló nők szemével mutatja be a második világháborút. Annak a több száz fiatal lánynak, asszonynak a szemszögéből, akik önként jelentkeztek a szovjet hadseregbe, hogy megvédjék hazájukat, átvegyék elesett apjuktól, férjüktől, bátyjuktól a fegyvert - fejtette ki Schultz Judit, a kiadó szerkesztője az MTI-nek adott interjúban.

"Nagyon más ez, mint a férfiak nézőpontja, akik elmondják a csapatlétszámot, vagy hogy hány kilométer távolságra volt az ellenség, milyenek voltak a csapatmozgások, mekkora volt a veszteség, a nők azonban a részletek és az érzések oldaláról mutatják be a történelmet" - fűzte hozzá a szerkesztő.

A kötet több száz interjúból áll össze, amelyeket a szerző nagyon röviden köt össze, inkább hagyja beszélni szereplőit, akik ma már mind idős asszonyként gondolnak vissza a történtekre.

"Érdekes aspektus az is, hogy a férfiak eleinte nem értették, miért mennek oda, de aztán nővéreikként szerették őket. Fájdalmas látni, hogy milyen sokat jelentett a férfiaknak ezeknek a nőknek a jelenléte. Amikor azt mondja a katona, hogy +vedd le a sapkádat, hogy legalább a hajadat hadd lássam, mert négy éve nem láttam asszonyt+, nagyon megrázó."

Mint azt a szerkesztő elmondta, a kötet legérdekesebb aspektusa, hogy bár számtalan kitüntetést kaptak ezek a nők, mégis számkivetettek voltak. Nemtől függetlenül a társadalom tagjai azt gondolták, hogy csak azért mentek ki a frontra, hogy minél több férfit szerezhessenek maguknak, ezért miután hazajöttek, sem alkalmasnak, sem méltónak nem tartották őket a feleség vagy az anya szerepére. Ezért arra kényszerültek, hogy eltitkolják azt, hogy a fronton szolgáltak.

A szerző hét évig járta Oroszországot és kereste ezeket a nőket, akik az elején nehezen kezdtek beszélni, később azonban már egymásnak "adták" az írónőt.

A kötetben több témát jár körül a szerző, és az interjúk bár egymástól függetlenül készültek, mégis olyan, mintha egymásnak adnák át a szót a mesélő - tette hozzá a szerkesztő.

A könyvet Földeák Iván fordította.

Szvetlana Alekszijevics belorusz író és oknyomozó újságíró Ukrajnában született, de Fehéroroszországban nőtt fel, 2000-ben a politikai üldöztetés elől disszidált Nyugat-Európába és csak több mint tíz év után költözött vissza Minszkbe. Interjúinak, dokumentarista elbeszéléseinek témája a második világháború és a Szovjetunió története, a szláv lélek rejtelme. A nyolcvanas években írt műveit betiltották, a birodalom összeomlása óta viszont írásai húsz országban láttak napvilágot. Polifón passióiért irodalmi Nobel-díjat kapott tavaly.

Orhan Pamuk szintén hosszú ideig, hat évig dolgozott Furcsaság a fejemben című kötetén - fejtette ki a szerkesztő. "A kötet Pamuk eddigi műveitől eltérően egy klasszikusabb, mesélősebb nagyregény, amelyben a bozaárus Mevlutnak és három éven keresztül szerelmes levelekkel ostromolt kedvesének isztambuli életét meséli el."

Mevlut több mint negyven éven át árult joghurtot, piláfot és kölesből főzött, enyhén alkoholos italt, bozát Isztambul utcáin. Látja az Anatóliából érkezőket és a meggazdagodókat, ugyanakkor tanúja az ország átalakulásának, a politikai csatározásoknak és puccsoknak is. Az különbözteti meg másoktól, hogy érdekli, milyen furcsaság van a fejében. Soha nem tesz le arról, hogy téli estéken bozát árusítson, és a kedvesének kilétén gondolkozzon - fogalmazott Schultz Judit.

A Furcsaság a fejemben a családi élet és a városi lét közötti összeütközésekről, a nők otthoni kiszolgáltatottságáról is képet ad. "A szépen hömpölygő történet tisztalelkű, ártatlan és ábrándozó főszereplőjével könnyű azonosulni" - mondta el a szerkesztő.

A kötet Tasnádi Edit fordításában látott napvilágot.

A 2006-ban Nobel-díjjal kitüntetett, isztambuli születésű és ma is Isztambulban élő Orhan Pamuk a kortárs török irodalom legismertebb, világszerte nagy népszerűségnek örvendő alakja. Eredetileg építészmérnöknek készült, de végül újságírás szakon szerzett diplomát. Műveit több mint 40 nyelvre fordították le, és regényeivel nemcsak hazájában, de Angliában, Franciaországban, Németországban és Olaszországban is jelentős irodalmi díjakat nyert el. Pamukot, akit a The Guardian beválasztott a 21. század 21 legjelentősebb írója közé, az Egyesült Államokban is jól ismerik, a 2004-ben angolul is megjelent Hó című regényét a The New York Times az év tíz legjobb könyve közé sorolta. Az író műveiben posztmodern stílusban mutatja be az Európa és Ázsia, a hagyományok és a modernitás között választásra kényszerülő Törökországot.