A mindössze huszonéves művész eddigi élete és munkássága távirati stílusban megfogalmazható. Csató József Mezőkövesden született, az egri főiskolán tanult, majd a budapesti akadémián szerzett diplomát.

Eddig három egyéni tárlata volt, valamennyi a magyar fővárosban. Még egyetemistaként Kaktusznak lenni címmel mutatkozott be a nyilvánosság előtt a K.A.S. Galériában. Tavalyelőtt egyrészt Vadonat-új - Kínai karakterek összefoglaló elnevezéssel, másrészt Önarckép busó álarcban címmel láthatta a közönség munkáit az Artus Galériában.
Az idén Vonalban címmel visz az érdeklődők elé nagy méretű olajfestményeket és ezekkel párhuzamosan színes tussal készült kis vázlatok tucatjait az ugyancsak fővárosi Nextart Galéria ez évi első tárlatán, amely február 19-ig látogatható.

Talán a címadásaiból is kiderül az olvasó számára, hogy a fiatal alkotó kedveli a humoros vagy egyenesen groteszk szituációkat, ám ezeket csak az egészen szokványos szereplők és szürke hétköznapi élet-jelenetek bizonyos fokú ellensúlyozására használja. Nem dolgozik közvetlenül modell után, hanem jobbára emlékezetből veti vászonra és papírra az alakjait. Ráadásul ezek hol féloldalasan vagy egyenesen háttal állnak és ülnek nekünk, hol pedig félig-meddig "kilógnak" a képmezőből. Így aztán ne csodálkozzunk, ha időnként a szó szoros és átvitt értelmében is "elveszítik a fejüket" vagy azon sem, ha hosszas szemlélődés ellenére, a legtöbb jóindulattal se tudjuk kitalálni, hogy éppen mit művelnek. Törődjünk bele: gyakran maga a szerző se tudja. Ám Csató József esetében "épp ez az egész dologban a pláne"!

Az érdeklődő tárlatlátogatók számára hadd álljon itt a tehetséges ifjú festő őszinte vallomása:

- Szeretek drabális embereket, de vékonyka figurákat is festeni. Ők általában nők, akik nem sietnek sehová, szívesen eljátszanak például a "régimódi" telefonzsinórral, vagy bármi mással, ami közelükbe kerül. Néha kacérkodnak, néha távolságtartóak. Olykor elszigetelteknek tűnnek, olykor pedig pont a zsinór az (vagy más motívum, például egy szobanövény vagy gyümölcs), ami a valósághoz kapcsolja őket. Így kötődnek a jelen pillanathoz, ezáltal kizökkenve tűnődő állapotukból. Ezeket a pillanatokat merevítem ki, hogy jól szemügyre vehessük őket. A kimerevítés talán nem a legpontosabb szó, hiszen nem egy megállított felvételt szeretnék mutatni, hanem egy pillanatképet, amin az történik, amit épp látunk. Egy nő a kontyát igazgatja, egy másik zsinórba gabalyodva telefonál, vagy hívást vár, egy harmadik pedig növényt simogat. Témáim általában emlékekből, ritkábban konkrét helyzetekből erednek, aztán az egyik kép hozza a következőt. Egyszerű és bensőséges helyzetek ezek, festésmódommal is ezt az egyszerűséget szeretném követni…

- Bár a művészek rendszerint valósággal irtóznak ettől és legtöbbször hevesen tiltakoznak a kérdés ellen, itt mégis meg kell tudakolnunk: mit akar képein kifejezni?

- A figurákról igyekszem a lehető legminimálisabb információt nyújtani, szeretem azokat az olykor rejtélyes részleteket, amelyekkel én sem feltétlenül vagyok tisztában. Szeretném, ha titok maradna, milyen az arckifejezésük, hova néznek éppen, csillog-e a szemük vagy sem. Ezért alkalmazom gyakran az olyan kompozíciókat, amelyek nem engedik látni a szereplők arcát, kezét stb. A címekkel sem kommentálni szeretném a helyzeteket, sokkal inkább summázni azokat: igen, valóban azt látjuk, amit látunk. Ugyanakkor vannak olyan címek is, melyek egy-egy tulajdonságot, állapotot kotyognak ki, de alapvetően mindig őrzik viselőik magánéletét. Tusrajzaim folyamatosan, párhuzamosan készülnek olajképeimmel. Nem vázlatként funkcionálnak, fontosságuk számomra egyenértékű a festményekkel.