A kutató elmondta: Sztálin az általa elkövetett tömeggyilkosságok mellett az "agymosás, ködösítés és hazugság" művelését is tökélyre vitte. Propagandájának sikerességére jó bizonyíték, hogy még a "korszak legnagyobb nyugati újságírója", a Pulitzer-díjas Walter Duranty is tagadta a The New York Times című amerikai lapban megjelent 1932-es cikkében, hogy Ukrajnában éhínség volna, holott ő maga is járt a helyszínen. Ukrajnában a szovjet szervek által elő idézett szándékos éhínségben több millióan haltak meg 1932-ben és 1933-ban.
    

Mint Kun Miklós fogalmazott, Sztálin jól tudta, hogy "a propaganda, ha nem is minden, de sok minden", önmagát propagandistának tartotta, a lenini időszakból megmaradt több iratban is újságíróként, propagandistaként jelölte meg saját foglalkozását.
    

1952-ben, halála előtt pár hónappal egy tanácskozáson úgy fogalmazott, hogy a hatékony állami propaganda alapja egy központi pártlap, a Pravda kell legyen, amelyből minden más helyi újságnak tájékozódnia kell. Emellett fontosnak tartotta a belügy alá rendelt cenzúraapparátus és egy olyan propagandistahálózat fenntartását is, amelynek tagjai a Szovjetuniót járva mindenütt előadásokat tartottak.
    

"Így sikerült monopolizálni az információt, a népbutítást" - fogalmazott Kun Miklós, aki szerint a náci, goebbelsi módszerekkel párhuzamosan kifejlődő, "nagyon magas színvonalú" propaganda köthető Sztálin nevéhez.
    

A KönyvTÁRlat elnevezésű irodalmi és kultúrtörténeti programsorozat részeként elhangzott előadásban a kutató kitért arra is, hogy a Szovjetunió állami propagandáját vizsgálva vízválasztóként tekinthetünk a második világháborúra. 1939 előtt ugyanis egy nagyon "vulgáris" propaganda működött, amelynek egyik oszlopa az egyházellenesség volt.
    

Az 1930-as években "ateista ötéves terveket" hirdettek, amelyek kijelölték, hogy mennyi templomot kell lerombolni, de nem hivatalosan rendelkeztek a kivégzendő egyházi személyek számáról is. 1938-ra Moszkvában a bolsevik hatalomátvétel előtti 3 ezerből mindössze 3 működő templom maradt, valamint 1937-ben és 1938-ban országszerte 80 ezer egyházi személyt és világi elöljárót végeztek ki. A keresztény egyházak mellett rengeteget szenvedett a zsidó és a muszlim hitközösség is - fűzte hozzá Kun Miklós.
    

A második világháború kitörésével párhuzamosan Sztálin azonban rájött arra, hogy változtatni kell az egyházellenes politikán, hiszen az állami üldözés ellenére a vallás továbbra is eleven élt a szovjet lakosságban.
    

1942-ben már ikonokat lehetett kirakni a fronton, 1943-ban pedig a szovjet diktátor új moszkvai pátriárkát nevezett ki, és az ortodox egyház számos - korábban ateista múzeumként működtetett - templomot visszakapott. Az engedményekért cserébe az ortodox egyháznak minden nemzetközi fórumon hirdetnie kellett, hogy a Szovjetunióban nincs egyházüldözés - mondta el Kun Miklós.
    

Hozzátette: megfigyelhető az is, hogy 1937-től szakítva a korábban hangoztatott bolsevik szólamokkal, Sztálin dicsérőleg kezdett el beszélni az orosz cárok birodalomépítő munkájáról. Az orosz nemzeti gondolat erősítésének szándékát mutatja az is, hogy ugyanettől fogva a szovjet állami propaganda a világ minden újítását, felfedezését orosz találmányként igyekezett beállítani.
    

Kun Miklós hangsúlyozta azt is, hogy a sztálini propagandában, valamint az állami bürokrácia nyelvében számos "ködösítő" kifejezést használtak. Így például a kivégzésre mint a "szociális védekezés első fokára" hivatkoztak, a "második fok" a szigorított börtönökben, "poltikai izolátorokban" letöltendő 10 vagy 15 éves büntetést jelentette.