„Ez a naplónak álcázott könyv valójában receptgyűjtemény: hogyan élhetünk boldog életet a 21. században.”

Ligeti György – Žagar, We Are Rockstars

BEMUTATÓ

Időpont: 2015. június 2. (kedd) 18:00

Helyszín: Nádor Galéria (Budapest, József Nádor tér 8-9.)

A könyvet bemutatja és a beszélgetést vezeti: Pál Dániel Levente, a könyv szerkesztője

Utána dedikálás, pogácsa, jó magyar bor...

DEDIKÁLÁS AZ ÜNNEPI KÖNYVHÉTEN

2015. június 6. (szombat) 16:00 és 17:00 között a József Attila Kör standjánál, a Vörösmarty téren.

A könyv Facebook-oldala (sok-sok további infóval és fotóval): https://www.facebook.com/diplomatautlevel

Poszt-szovjet 2. (részlet a könyvből)

Nehéz felérni ésszel az itteni ellentéteket. Otthon már az érdekes, ahogy a hármas BMW és az ezerötös Lada egymás mellett parkol. Pedig hol van a hármas BMW egy Maseratitól. És hol van a Lada egy motorháztető nélküli Zaporozsectől, ami után egy deszkautánfutó van kötve kenderkötéllel… A Maserati és a Zaporozsec egymás után kanyarodik be előttem a kereszteződésben. Ukrajna, XXI. század.

A legmenőbb üveg-acél, design irodaház mellett ott a háború utáni építésű és azóta rohadó panel, a pirosnál meg egymás mellett telefonál a state-of-the-art öltönyös businessman és a gumicsizmás, szakadt overálos melós. Ahogy odanézek, az öltönyös csuklóján egy Omega órát látok, az overálos kezében meg azt, hogy celluxszal van összefogatva lerobbant mobilja. Gondolom, nem egymást hívják. Ja, és a munkásnak még mázlija van, hogy itt van Kijevben. Vidéken, a falvakban Tényleg Semmi Nincs.

A szállás kint van Kijev-külsőn, a konferenciaközpont és hotel neve Visegrád, négycsillagos, ahogy kell. Az ágyam ránézésre 5 méter széles, a falon hatalmas plazmatévé, esküszöm, nem értem az ilyesmit. Cégek és kormányok brutál összegeket kifizetnek azért, hogy puccosabbnál puccosabb helyen szállhassanak meg vezetőik vagy munkatársaik. Ezt most épp az unió fizeti, de akkor is, minek? Nem pont ugyanilyen jó lenne egy két- vagy háromcsillagos, egyszerű szállodai szoba?

Reggel szembejön egy másik előadó, ő Sven. Neve ellenére nem viking, hanem belga… már amennyire ugye belga lehet bárki a királyi családon kívül. Sven tehát – a rend kedvéért – flamand. Basszus – villan be hirtelen – én ezt az embert ismerem, de egyszerűen nem ugrik be, honnan. Beszélgetünk kicsit, és amikor elmondja, hol dolgozik, minden megvilágosodik. A szörnyű angol kiejtéshez árnyalatnyi beszédhiba is társul, így olyan egyedien ejti ki a „think tank” kifejezést, hogy egyszerre látom magam előtt: 2004 van, a Budapesti Kongresszusi Központban beszél az új EU-tagállamok helyzetéről. És tényleg, így már ő is emlékszik, hogy volt ott egy hosszú hajú magyar külpolos, akivel beszélgetett az előadás utáni fogadáson.

- Kicsi a világ – erősítjük meg, és bizonyára nem vagyunk klisések.

Tatjanát, a fővezér-nagyfőnök-igazgató-professzorasszonyt még Donyeckből ismerem. Most meghívott előadni, és alig várom, hogy az ottani csapatot újra lássam. Jó arcok egytől egyig, jekatyerinburgi egyetemtől brit civil szervezetig, koszovói államigazgatástól norvég kutatóintézetig.

Na, nesze neked négy csillag. Amire már egy csillag felett is illene odafigyelni, hogy folyamatos és stabil legyen az internetkapcsolat, az itt túl nagy kérés. A négy nap során az összes résztvevő random módon próbálkozik a wifivel, de általában se kép, se hang, úgyhogy a szünetekben nyugodt és stresszmentes, kicsit a kilencvenes évekre emlékeztető szakmai meg nem szakmai beszélgetések folynak. Aztán néha, napi egy-két alkalommal valaki felkiált:

- Emberek! Megy a net!

Erre szó és gondolkodás nélkül az összes tudós, diplomata meg miegyéb eszét vesztve rohan a laptopjáért, hogy visszakapcsolódhasson az Életbe.

Az első este ismerkedős lazázás, sokan még itt sincsenek, de megjött Plamen Bulgáriából, akit már ismertem, és itt van Gyima, a zseniális Gyima Steinmann, aki egy ukrán jogvédő szervezet elnöke, az ország leghíresebb, politikusok által félt és gyűlölt ügyvédje, aki ellen – elmondása szerint – tizenvalahány koncepciós eljárás folyik egyszerre. Párszor menekült is már, a rendőri zaklatást napi rutinnak veszi. Nála önironikusabban senki nem tudja elmesélni, milyen az, amikor a kazah-kirgiz határon, a semmi közepén éjszaka egy kazah határőr a fejének szegezett pisztollyal, mosolyogva megkérdezi, hogy „és ahhoz mit szólnál, Steinmann, ha most ideadnál minden értéket a táskádból, én pedig utána szépen, barátságosan átengednélek?”

Azért a show-t a főnök asszony, Tatjana viszi, ő az igazi orosz medveölő fajta, de a kínzó körülményességgel elmondott sztorik vége mindig fergeteges. Persze az a teliholdszerű, szemek alatt és orrban kicsit vöröses arc az orosz kiejtésű angollal önmagában is fergeteges.

Az első szakmázós nap a lényeg számomra, már ami az én előadásomat illeti. Természetesen a sok „tudós” között, akiknek mindennapi dolguk, hogy összevissza hivatkozzanak elméleti tanulmányokat, nekem az egyetlen esélyem arra, hogy érdekeset mondjak, ha tudatosan a politika oldaláról közelítem meg a kérdést. Bejön a dolog, egy-két jó brüsszeli és varsói sztorival mindig meg lehet mozgatni a népet. Jönnek a kérdések is, ami amúgy nem jellemző.

Vicces a kutatókkal beszélgetni, sokszor még egy sör mellett is úgy kezdik a mondataikat: „…ahogy Thomas Morgan leírja,…” vagy „…John Friedmann és Garcia Azevedo tanulmányából kiderül, hogy…”. Mi meg ilyenkor összenézünk Irminával, a lengyel jogvédővel és mintha csak a teásbögréről beszélgetnénk, kisiskolás módon cikizzük lengyelül a magukat túl komolyan vevő, tweed-zakós professzorokat.

Előadás, ebéd, megint előadás, vacsi, majd laza sörözgetés. Befut még pár ember, köztük Katja Moszkvából.

Katja… na igen.

Az a két évvel ezelőtti donyecki konferencia nem csak szakmai dolgokról szólt. Az első napon megláttuk egymást Katjával, és onnantól kezdve nagyjából mindegy volt, hogy mit mondanak az okosok. Arra a három napra, amíg egy valóságon kívüli világban idealizálhattuk egymás lényét, arra a három napra akár Alice is átugorhatott volna az ő kis Csodaországából a donyecki Liverpool Hotel alagsorában lévő night club egyik oldalfülkéjébe. Neki is, nekem is jól jött, hogy elrepülhettünk az otthon visszaváró mindennapoktól. Aki emlékszik Hemingwaytől az Akiért a harang szólra… a két főhős közös földrengésére… na, az érti.