Keleti Éva vegyészhallgatóként nyári gyakorlatra ment a Forte fotótechnikai gyárba, a vegyészmérnökség helyett azonban örökre elkötelezte magát a fotózással. 
    
- Erre mondják, hogy ami a csillagokban meg van írva... - indokolja röviden pályaválasztását.
    
Nehezen jött össze a beszélgetésünk, mert folyamatosan rohan. Egykori munkahelyének öreg, már-már elfeledett fotográfiáit tárja fel, mint egy régész és rendszerezi. Jön a karácsony is, ott vannak az unokák, és a kitüntetés óta a média is újra fölfedezte: rengetegen kérnek tőle interjút. 
    
Keleti Éva elárulta, hogy a Príma díjkiosztón nála meglepettebb ember nem ült a nézőtér soraiban, mert kategóriája másik két jelöltjét, Gross Arnoldot és Gyémánt Lászlót hihetetlenül jó festőnek tartja. Amikor az ő neve hangzott el, a lánya szólt rá: "Anyu! Állj föl, s menj ki a dobogóra!" Nem is emlékszik, hogy jutott oda, csak akkor eszmélt, amikor fölkérték, hogy mondjon néhány szót. 
    
A Forte gyárból az egyetemista lány útja egyenesen a Magyar Fotóhoz, az MTI jogelődjéhez vezetett, és olyan nagyságoktól leste el a szakma titkait, mint Langer Klára vagy Vadas Ernő. 
    
Emlékezése szerint mindig is riportfotókat készített, 1954-től a 70-es évek közepéig, Kádár János megérkezésétől Kocsis Sándor fejesgóljain át az árvízi mentésig.

A Magyar Fotót 1956-ban beolvasztották az MTI-be, ahol Keleti Évát rögtön bedobták a színházi mélyvízbe. Nagy örömére, mert saját magát adhatta, nem kellett semmit reprodukálni, gondolkozhatott a témán, a képek komponálásán. 
    
A mozgást, a táncot mindennél jobban szerette. Ott volt az Operaház összes klasszikus balettbemutatóján, bábáskodott a Pécsi Balett megszületésénél, bejárt a Balettintézetbe az órákra, hogy elsajátítsa a szakkifejezéseket. A néptánc viszont kimaradt az életéből, mert olyan nagyszerű kollégái dolgoztak ebben a témakörben, mint például Korniss Péter. 
    
A színházi fotózásról azt tartja, a fotósnak pszichiáternek is kell lennie, szükséges a beleérzőképesség és az, hogy a színész bizalommal legyen a fotós iránt.
    
- Elképzelhetetlen, hogy emberileg ne légy érdekelve benne! - jegyezte meg. - A fotós ugyanis először látja az előadást, a színész pedig rajta keresztül szembesül először a teljesítményével. 
    
Példaként elmesélte, hogy a Nemzeti Színház nagy színésze, Básti Lajos igen feszült volt az egyik főpróbán, mindenkit kizavart a nézőtérről, s azt mondta, hogy "csak a Keleti maradhat." 
    
Akkoriban a fotósok fix fizetésből éltek, végig dolgozták az előadást. Ma - mint az MTI munkatársának megjegyezte - csupán 10-15 percet töltenek a színházban, majd máris rohannak a további feladatok után.
    
Keleti Éva, aki a művészportréknak is mestere, ma úgy véli, hogy a fényképre olyan fokon, ahogy azt ő csinálta, már nincs szükség, pedig a fotón keresztül "jön át" az emberi arc. Az a fotós, aki maradandót szeretne alkotni, analóg technikát használ, vagyis filmtekercsre fotografál. 
    
- Annakidején egy tekercsből kellett megoldani mindent. Ehhez hosszasan  komponálni, gondolkodni kellett előtte és közben a témán. Ma, a digitális technika korában a fotográfus akár 300 képet is csinál egy eseményen, kattintgat, s ami nem kell, csak kitörli - érzékelteti a korábbi és mai fényképezés technikai hátterét Keleti Éva. 
    
A fotográfus már nem fényképez, viszont dolgozik az MTI fotóarchívumában, a régi fotókat kutatja föl és rendszerezi, a Cultiris nevű fotóügynökségnél tanácsadó, a múzeumok fotóanyagát tartja karban, mellette pedig oktat, pályázatokat ír ki, bírál el és kiállításokat állít össze.
    
"Szerelemből" képszerkesztője a Premier című kulturális, színházi folyóiratnak és tagja a World Press Foto nemzetközi tanácsadó testületének. Egyszóval a 77 esztendős Keleti Éva ma sem unatkozik.