Az idős mester, aki több mint nyolcvan esztendeig készítette az alacsony sarkú lábbeliket, 98 éves korában, 2011-ben hunyt el.
    

Rátkai Sándor 1958-ban a Szakma Kiváló Kisiparosa, 1978-ban az Ipar Kiváló Mestere elismerést kapta meg. 1983-ban a Kiváló Kisiparos aranyfokozatával, 1992-ben pedig a Népművészet Mestere díjjal tüntették ki. 2008-ban pedig ipartestületi tagságának negyvenedik és papucsos pályájának nyolcvanadik évfordulója alkalmából aranygyűrűt kapott. Keze alól mintegy 70 ezer szegedi papucs került ki.
    

Egykor több tucatnyi papucsos dolgozott a Tisza-parti városban, az ezredfordulóra azonban csak egy maradt közülük: Rátkai Sándor. A papucsos sokáig nem talált megfelelő utódot, akinek átadhatta volna tudását, a méretes varrott cipőket is készítő Sallay Tibor azonban néhány éve folytatja a hagyományt.
    

A törököktől itt maradt, alacsony sarkú lábbelit a XIX. században még negyven-ötven mester készítette és árulta a város főterén. A szögedi papucs nem csak egyedisége folytán páratlan. Ez azt jelenti, hogy egy-egy méret egyazon kaptafán készül, és a taposásával válik jobb-, illetőleg ballábassá.
    

Az esküvőkön a szegedi menyasszony – nemcsak a módos családokban – két párat is kapott a papucsból. Egy hófehéret – ez volt a menyasszonypapucs -, amelynek a fejét búzakalász és búzavirág díszítette, valamint egy pirosat vagy bordót, amely szintén virágdíszt kapott. Ám ennek az "újasszonypapucsnak" a fejét bársonyból – némelyek brokátból vagy plüssből – készítették, és vagy mezei csokrot, vagy rózsákat hímeztettek rá. Akadt olyan papucsfej is, amelyik már eleve díszes brokátból vagy plüssből készült, és a mester csupán arra vigyázott, hogy a rózsák mindkettőn jól láthatók legyenek.
    

A helybéliek annyira szerették a szegedi papucsot, hogy a fogadalmi templom központi freskóján Szűz Mária is ezt a lábbelit viseli.