Kalász Márton az MTI-nek felidézte: szülőfalujában, Somberekben magyarok, németek és dél-szlávok éltek együtt, majd 1945-ben, a betelepítések nyomán bukovinai székelyek is beköltöztek. Elmondása szerint addig, tízéves koráig egyáltalán nem beszélt magyarul, az "ő gyönyörű nyelvüket" viszont eltanulta, és bár azóta már régen elsajátította a magyar és a német "irodalmi" nyelvet is, a sváb és a bukovinai székely tájnyelv máig hatással van rá. "Ezért van az is, hogy a verseimben, prózáimban sok a kevésbé közismert szó" - jegyezte meg.

Mint mondta, egész életére és minden művére hatással volt az indulása: "minden alkotásom hátterében ez a származás áll, valamint a hűségem ehhez az országhoz, közösséghez, nemzethez". Arra a kérdésre, hogy miért nem írt soha németül, a Károli Gáspár Református Egyetem német szakán tanító költő egy emlékkel felelt. Édesapja a hadifogságból súlyos betegen került haza, és legtöbb idejét az udvaron olvasva töltötte. Gyerekként ő hordta neki a magyar nyelvű köteteket, ott ült mellette, és elkezdett "versikéket írni", majd ha megakadt, mert nem tudott egy-egy szót magyarul, édesapját kérdezte. A helyi lelkész hatalmas könyvtárával és a középiskolai költő-irodalomtanárával együtt tehát "ez egy szeretetteljes indulás volt: az alkotás kezdetektől összekapcsolódott a magyar nyelvvel" - mondta.

Hozzátette: bár később ösztöndíjasként, majd a berlini Magyar Kultúra Házának munkatársaként, illetve a stuttgarti Magyar Kulturális Tájékoztatási Központ igazgatójaként összesen több mint 15 évet élt Németországban, és alaposan megismerte a német irodalmat is, az első írói példaképei magyarok, Illyés Gyula és József Attila voltak.

"Ha nem is elégedetten, de mégis egy kis boldogsággal tekintek vissza a pályámra, mert bár nehéz volt, időnként nagyon szép is" - folytatta a Salvatore Quasimodo nemzetközi költőverseny életműdíjával éppen egy hete kitüntetett szerző. A legfontosabbnak 1986-os, Téli bárány című regényét, valamint 1987-es, Ki olvas éjszaka verset? és 2006-ban megjelent, Kezdő haláltánc című versesköteteit tartja, mert ezekben éppen mindezt, vagyis gyermekkorát és édesapjával kapcsolatos élményeit írta meg.

Elmondása szerint ugyanerről szeretne még verseket és egy prózai művet is írni, "úgy, ahogyan most, 80 évesen látom mindezt: egy kicsit máshogy".

Azzal kapcsolatban, hogy 1990 óta nem jelent meg műfordításkötete, a tavaly Balassi Bálint-emlékkarddal elismert szerző felidézte: amikor a hatvanas években ösztöndíjasként kint élt az NDK-ban, sok kelet-európai, betiltott szerzőt igyekeztek segíteni azzal, hogy a tiltás ellenére lefordították a műveiket. Emellett német szerzők magyar költők műveit ültették át németre, amihez ő nyersfordításokat készített, így fordítóként nagyon szívesen gondol vissza arra az izgalmas időszakra.

"Csak mostanában kezdek eszmélni, hogy illenék még további műfordításokra is vállalkozni" - vallotta be a költő. Olyanokkal foglalkozni például, akiknek kortársa volt, illetve "visszaadni a kölcsönt" azoknak, akik az ő műveit fordították.

A költőt születésnapja alkalmából kedden köszönti a Magyar Művészeti Akadémia - amelynek 2009 óta tagja -, a Magyar Írószövetség - amelynek 2001 és 2007 között elnöke volt, azóta örökös tagja - és a Petőfi Irodalmi Múzeum. A múzeumban tartandó esten köszöntőt mond Mezey Katalin költő és Szentmártoni János, az írószövetség elnöke.