Szóval, vasárnap délelőtt van, a nappaliba beszűrődő illatok arról árulkodnak, a konyhában már javában fő a húsleves. Épp lejár a Motörhead nyolcvanegyes koncertlemeze, a lemezjátszó tűje befut a lemezen, kattan, majd visszaáll a lemez külső peremére. Apám belép, lecseréli a lemezt, cinkos mosolyt villant felém, és azt mondja: hallgassunk egy kis countryt, meglásd, jó lesz.

Nem lett jó. Sőt, olyannyira kiábrándultam a country zenéből, hogy később egy igazi, karizmatikus hittérítőre volt szükségem ahhoz, hogy ez a zsigeri "nemszeretem" érzés kiálljon belőlem. Hittérítőre, mondom, és közben David Eugene Edwardsra gondolok, a 16 Horsepower egykori és a Woven Hand mai frontemberére. Ha jól emlékszem, a 16 Horsepowert annak idején countrynak (is) aposztrofálták egyesek, Edwards szerepe pedig ebben a tökös-zúzós countryban félreértelmezhetetlen volt. És félreértelmezhetetlen most is, amikor a Woven Hand apropóján beszélünk róla.
De ha egy kissé szigorúbbak szeretnénk lenni – és miért ne tennénk? – azt kell mondanunk, hogy a 16 Horsepower is, akárcsak utódja a Woven Hand, úgy újította meg a countryt, hogy közben egy percig sem volt az. Mert több és jobb (volt) annál. Eksztatikus sötét ima, mely mégis a fény felé tendál. "Irgalmatlan", olvasom az A38 beharangozójában, és mindjárt hozzá is tehetjük, hogy irgalmas. Mert szigorúan csak ellentétekben beszélhetünk róla. Olyan piszkosan szakrális, mint például a Joy Division; egyszerre patetikus és blaszfém, mint Nick Cave; simogat, majd pofán ver, újra és újra, végtelen ciklusban.

Az elmondottak úgy általában jellemzőek a Woven Handre, de ennél is hangsúlyosabban igazak az új albumra, mely a Refractory Obdurate címet viseli. Az eddigiekhez képest egy sokkal zúzósabb, elektromosgitár-centrikusabb zenét hallhat, az, aki összeveti az új lemezt a korábbiakkal. Ha ugyan lesz alkalma és energiája erre a komparatív munkára, még mielőtt kíméletlenül földbe döngöli őt a rock ’n’ roll...