Szerencsére képtelen vagyok objektívan reflektálni az ilyen találkozásokra, mert örülök annak, hogy időről időre elkap és lelkesít az, ahogy láthatóvá válik egy, a miénktől különböző hozzáállás és világnézet, amelyek innentől kezdve sokkal szimpatikusabbá válnak számomra, mint a saját közegem.
 
Annak ellenére tartom ezt a véleményem, hogy az esemény plakátja szerint az azonos nézőpontok és tendenciák hasonlósága miatt válik még izgalmasabbá az előadás. Az előadáson láttam a színpadon egy nagyon fiatal japán építészt, aki pár munkáján keresztül végtelen nyugalommal prezentálta saját magát. Érezni lehetett azt az alázatot, ami az építészethez való hozzáállását jellemezte. A természethez, az elemekhez, a felhőkhöz és a holdfényhez, az emberhez és a családhoz vagy a hegyhez és az óceánhoz, akár a teremtés hat napjához. Olyan primer elemek es érzetek ezek, amelyek sok esetben feleslegessé tesznek bármilyen további magyarázatot.  
 

fotó: Masao Nishikawa, Toshihiro Sobajima

Nagyon könnyű megmosolyogni az ilyen hozzáállást és koncepciót. Ugyanilyen könnyen lehet mosolyogni az előadás végén felmerült kérdéseken, melyeken érezhető volt, hogy sokan hitetlenkedve fogadják, ha valami mögött nem alkotásvágy és önmegvalósítás áll. Nem vagyok wabi-sabi szakértő sem, de érezhetően más esztétika és prioritás szüli azt a minimalizmust, amit csodálunk itt Európában, és pont az alázat hiánya miatt tűnik mímelésnek és hiteltelennek legtöbbször. Az előadás alatt többször elképzeltem milyen kuncogás lenne, hogy ha ugyanezeket a mondatokat egy magyar építész szájába adnám, aki ott állna a színpadon és előadná ugyanezt, miközben mi még a hegy lábánál is a hegynek tájoljuk a házat, csak azért mert az ott van.
 
Végigkalauzolt minket négy léptéken és kontextuson, és figyelmeztetett az elején, hogy a valóság nehéz, és nem tudunk megfelelni neki, bármennyire is szeretnénk, ezért távolodjunk el tőle, és ne az legyen az elsődleges kapaszkodó. Elsőként a saját háza példáján mutatta be, hogy egy barátságtalan, és kihaltnak tűnő 3x10 méteres belvárosi telken is meg tudunk találni mindent, ha tudjuk, hogyan keressük. Hét japán írásjelekből álló sort vetített ki elénk, majd bekarikázta mindben azt, amit Isten megteremtetett és megtalálható a kis darab földön. Erre épít házat, és ebben a házban él feleségével már hét éve.
 

fotó: Masao Nishikawa, Toshihiro Sobajima

fotó: Koji Fujii Nacasa & Partners Inc

A következő épület a Hoto Fudo volt. Ez a kifejezés egy tradicionális leveses éttermet jelöl, amely általában hagyományos japán építészeti formával bír, Hosakánál azonban egy földre szállt felhő a Fuji lábánál. Egyszerűen azért, mert a Fuji teteje felhőkben van, a ház pedig attól lesz japán, mert a Fujinál van. Egy képre kerül a ház és a hegy, ezzel elválaszthatatlan egységet alkotnak. Fölösleges végigsorolnom mind a négy említett épületet, mert a magyarázatommal pont az veszik ki belőlük, amitől egyszerűek es érthetőek önmagukban is.
 
Irigylem a japánokat. Az ilyen alkalmak után, pláne. Szeretném én is ilyen csupaszon látni a világot és megtalálni azt, ami valóban számít. Nem gondolom, hogy mi nem lennénk képesek erre – mindenki ezzel próbálkozik, csak általában megáll félúton és ráfogja, hogy megtalálta. Abban is biztos vagyok, hogy a mi válaszaink végső soron különböznek a japán válaszoktól, ebből következően, ha beszélhetünk is közeledő tendenciákról azok nem a felszínen tartanak egy irányba.

Ha valaki Tokióban jár, egyen egy levest a Fuji lábánál, mert csak két óra kocsival.


 

fotó: Koji Fujii Nacasa & Partners Inc

www.hosakatakeshi.com