CSOBÁNKA ZSUZSA

Légcsere

A szitálásról eddig mindent elhittem.
A szél, mely tarajosra korbácsolja a betont,
hazafelé jelenésnek tűnt.

Az ablak magasan van.
Jelenéshez nincs köze, halálfélelem.
Lisztet szórok, ne kelljen betűzni,
de mindig kifeslik valahol.
Röfög az isten, aztán dől csak el.

A résen visszamászok.
Lisztes lábnyomból ne igyanak erdők,
eddig is rengeteg volt, kit bújtattam.

Aki visszafelé, az mintha nem is lélegezne.
Ami benntart, az mintha maga is máshol.
Erősen fúj a szél.


Poláris front

Messzebbre nem vihet, aki szól.
A két sarkon már jártam,
kiollóztak belőlem mindent a térítők körei.
Se széle, se hossza beszéd.
Passzátszél repít, eladni visz.
Csapadékos területnek mondják,
a függőlegest emlegetik.
Mesebeszéd.
Csak az elfekvők látják higgadtnak a napot.


Ne vessen ráncot

Ahogy kimúlt, a tetem köré gyűltek.
Magamban bíztattam őket, szálljanak beljebb,
hogy a halál végre ne vegyérték legyen.
De erre elhallgattak, maguktól vetették le a hártyát.
Láttam gyerekeket, csipesszel kezükben közeledni,
azokban több kegyelem volt.


MOLNÁR ILLÉS

Jelenések és tájolások

Kásás az ég alja, ránő a városra,
túl közel jött ez a lázmeleg kék.
Vásott gyerekek eresz alá gyűlnek,
szürcsölik a sebesült mennyek levét.
Most mint egy panelház, tested
szürke és merev. A gyulladás csak
hunyorgásig engedi nyílni a szemed.
Lejjebb ereszkedik, már fejedre ül
a vágósúlyba ért sötét. Gerincedbe
markol, összerántja egy kékült,
duzzadt nyirok égövét. Mint hajnalban
a megrészegült násznép, a beborult,
felhős test megnyit egy csapot:
az első fény a bőr alól szitál szét.
Maga után csak beázott foltokat hagyott.
Ami reggelig megmarad, rácsosan
gomolyog az égre. Rászáll egy galamb,
dermedve ragad a lúdbőrös kékre.

FESTETT a víz. Felszíne alatt
gépek úsznak és fémszínű halak.
A meder alján meggyűlt a rozsda.
A lefolyó közel, gyorsulva halad.

A korrózió roncsok közül támad.
Az örvény előre köszön a húsnak.
A hullákra éhes vasak várnak,
az élők az árral szemben úsznak.

Halak nyelik le szemgolyód.
Aztán lerakják, mint az ikrát.
Fehérrel köpik be a folyót.
Várják kikelni a pupilla titkát.

A felszín tükre megvakult,
és lepattogott a meder zománca.
a jelenést megette a kútba hullt
törmelék örvénylő, rozsda tánca.

RÁHAGYATKOZOL erre a folyóra,
a sodrás gyorsul, az áradat növekszik.
Vagy te leszel egyre kisebb: ami száraz,
leázik. Hirtelen azon kapod magad,
a folyót így hívod: zuhatag, pedig csak
függőlegessé lett a pályája, lábra állt,
most lett csak önmaga. Tegyük
fel, mindezt azért, hogy megválaszolja
kérdéseid, amik akkor merültek fel
benned, mikor még némán ringatott,
talán eleve ő hozta azokat felszínre.
Most felszólal, és elnémít mindent
ez a nedves nyelv, ez a kemény
szájpadlás, ez a hosszan kitartott
tőmondat, a kijelentő mód fensége.


Határeset

Van ilyen napszak, amikor minden
problémává válik valahogy,
hogy ami elgondolható,
átfordul fáradtságba.

Késő délutáni árnyékméretekkel
támaszkodunk egymásra,
már látható az ív, amely a
félhomályból hozzád vezet.

Néha meglátod bennem azt,
aminek eleve nincs köze senkihez,
mert akármekkora fordulat lehet egy
kérdőjelben, az alján mindig ott a pont.

Mint ez a buszmegálló, határeset,
bizalmi helyzet, ráhagyatkozni az
első járműre és úgy szállni le,
mint a sötét, aztán bejárni valamit,
aminek a helye odabent van. Hallgatni,
ahogy kihalt városok lakói énekelnek a kőben.

Minden mozdulat mélyén
szilánkok ropogását hallani,
apróra tört üvegtáblák mögül
pislogsz légyszemekkel.

Itt gyár állott, vagy tán malom,
porrá zúzták vagy összeszerelték
mindazt, ami összetartozik,
mégis rész szerint való:
szellem, lélek, test, fej, tor, potroh,
szembogarad kitinpácélja, ahogy roppan,
tejfogaid rágja a kávé sötétje,
porcelántükörben a cukor hamissága.

Végül menekülsz, egyszerre
több városból kell menekülnöd,
a körút kifordul alólad, mint egy
búgócsiga egyenlítőjén, vagy
felpörgetett ugrókötél kerületén,
ami az univerzum.


PÁL DÁNIEL LEVENTE

A nyelvfilozófus halála

A zöld pávaszemű lány tarkón lőtte
a B terminál utasellátójában,
arcra esett, sálja kicsit fojtotta,
nézte hosszú lábát, elgondolkozott,
hogy a nyelv alatti nyelv alatti nyelv
vajon micsoda, ha nem egy csokor virág,
nem megbocsátás, nem az ismeretlen,
vagy sikeres konferencia-előadás
a kortársak profi verseiről,
egy díszvacsora egy Nobel-díjassal,
többet ivott, felvitt egy egyetemista lányt,
kövek a szájban, ahogy érezte a nyelvét,
a nyelve alatti béna salakot,
a repülőúton vele álmodott,
a hiány költészete, a tárgyak formája,
ami a nyelv által válik mégis
elmondhatatlanból elmondhatatlanná,
a szinte tökéletes elemzés,
nagyon régen, amikor a szemöldökfába
verte a fejét, leesett a lóról,
napokig nem beszélt,
feküdt forró és puha tenyerén nézte,
ahogy a csillogó vérből egy béka iszik
a mítosz narratívája szerint,
és a tök süket dédi napokig olvasott neki,
nem kellett volna két scotch-nál többet innia,
mintha emlékezett volna a lányra,
a második sorban ült, vicsorgott,
kiöltötte a nyelvét a ppt alatt,
éppen arról beszélt,
hogy a modern költészet, például Marno
a nyelv alatti nyelvet hogyan sajátítja el,
ez egy folyamat, a haldoklás folyamata,
ahogy a műtét előtt lezsibbad,
s minden sokkal élesebb, majd tompább,
s az igazi metafizika, ami ebben a nyelvben ölt testet,
az olyan, mint egy fejlövés utáni perc,
nincs katarzis, nincs megszentségesülés,
ezek nem metafizikai fogalmak,
s akkor kirobbant a taps,
működött a könyvtárteremben szokatlan hasonlat,
két ukrán professzor, egy házaspár
hosszan gratulált, az asszony
nem akarta elengedni a kezét,
a fia verseket írt, felakasztotta magát,
ő érti, jaj istenem, ő érti,
koccintottak, Karlhaus a fülébe súgta,
hogy számítson egy fél évre Linzben,
még nem hivatalos, két főre kap szállást, megoldjuk,
nincs két fő, mondta halkan,
nézte, ahogy ott topog
a műmárványon a két magas sarok,
anapesztus, jambus, két anapesztus,
és távolodott: – u – u – u u
a mítoszok nyelve, gondolta, a háború nyelve,
a háborús verseké, ezt értette Ady,
Apollinaire nem, de Pound, Ezra Pound,
máshogy Bernhard, és ha most ezt le tudná írni,
már csak a megfelelő példák kellenek,
és kész a félév, világirodalom, ahogy kérték,
belelopva egy-egy magyart is, saját fordítását,
ha tudná, hol a tolla,
felemelte a kezét, érezte a táska barna bőrét,
ez értelmetlen: a barna bőrtáskát,
hogy nem lehet messze, megpróbálta az árnyékát,
húzni az árnyékánál fogva,
elmosolyodott, ez lehetetlen,
megkérte volna a lányt,
elindult volna a dialógus felé,
töredékekből nem lehet életművet építeni,
mintha ez jutott volna eszébe,
belefújt a vérbe, buborékozott,
legyőzte a nyelvtelenség, ahogy majd a dédit,
a megértés miért akkor jön el,
amikor már semmit nem tud kezdeni vele,
gondolta, és miért ennyire olcsó
az utolsó gondolat.

Kinek van jó?

A parlament alsó kövén ültem,
hogy legyen anyámnak
vagy nem anyámnak
számadásféle a dunaféle
partján vagy nem a partján.

Itt benn minden stimmel
vagy nem stimmel minden,
másnak elég lenne, ami
már bennem sem ég el,
nehéz, de még annyi sem,
hogy vers legyen, mennék
haza.

Kinek van jó melle ebben
az országban, tehetném
fel, és/de cukrot rakok a
kávéjába, nincs jó melle,
de ez nem az az épület, helyzet stb.
ahol ezt szóvá lehetne
vagy kellene tennem,
megissza a kávét, elkezdek
beszélni, halál
általánosságokat, hogy
kellene vagy lehetne csinálnunk
valamit, ha/de visszamegyünk
szavazni.

Nem ért egyet, ez egy ilyen
műfaj, nem kell egyetérteni
vagy egyet kell érteni,
nagyon mennék haza,
ez itt nem
tisztességes.

Így. Ki tudok még ebből
hozni vmit vagy hátrálni
vagy szimpatikussá írni,
szeresse a szív, ami itt
vagy ne szeresse,
vagy hagyjuk a szívet,
vagy hagyjuk az egészet, amit
itt nem lenne helyes.

Ha szavazok, akkor ne
hívogassál, mert ki vagyok
kapcsolva, én se
hívogatlak ekkor meg
akkor, csak úgy.

Anyám nem érti, amit írok,
ez nem baj, ez majdnem
így lehet jó, anyám
kérdezi, ez az irodalom,
ez, mondom, mint a fia,
mint fiú az anyának.

Anyám nem érti, amit
felszólaltam, ebben az
épületben, itt, az irodalomról,
ez baj, ez nagyon baj,
ha valaki, pl. a képviselő, pl. én,
aki az ügyért, ezt a részét tudjuk,
felszólal, ha az ő anyja se,
ez baj.

Erről itt többet tehát nem
fogok beszélni, anyám
miatt vagy nem anyám miatt,
vagy mert ez, meg az erről val-
ló beszéd stb.
mégiscsak összefügg
bizonyos jó mellek jelen
létével.