A márványtábla, amellyel Zugló Önkormányzata állított emléket Hamvas Bélának, a XIV. kerületi Erzsébet királyné útja 11. számú ház falán emlékezteti a járókelőket arra, hogy 1945 és 1968 között ott élt és alkotott a Kossuth-díjas író, filozófus.

A pénteki ünnepségen köszöntőt mondott Weinek Leonárd, a XIV. kerület polgármestere. A tudós-művészre Dúl Antal, a Hamvas Béla-életmű gondozója emlékezett.

Hamvas Béla 1897. március 23-án született a felvidéki Eperjesen. A család 1898-ban költözött Pozsonyba, ahol lelkész édesapja az Evangélikus Lyceum magyar-német szakos tanára lett. Hamvas Béla is ebben az iskolában érettségizett 1914-ben, majd önkéntes katonai szolgálatra jelentkezett. A kadétiskolai kiképzés után 1916-17-ben az ukrán, majd az orosz fronton szolgált, ahol kétszer is megsebesült. Az első világháború után, mivel apja nem volt hajlandó hűségesküt tenni a szlovák hatóságoknak, kitelepítették őket és 1919-ben Budapestre költöztek.

Hamvas Béla 1919 és 1923 között a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakos hallgatója volt, majd három évig újságíró a Budapesti Hírlapnál és a Szózatnál. Később a Fővárosi Könyvtár könyvtárosaként dolgozott. 1935-ben Kerényi Károllyal megalapította a Sziget című folyóiratot. 1940-44 között az orosz fronton szolgált, majd megszökött.

1945-től tanulmányokat írt, antológiát szerkesztett, előadásokat tartott. Feleségével, Kemény Katalinnal írt művészeti tanulmánya miatt Lukács György hevesen támadta, ezért attól kezdve nem publikálhatott, sőt 1948-ban állását is elvesztette.

1964-ig segédmunkásként, majd raktárosként dolgozott vidéken. 1957 tavaszán megpróbálta visszaszerezni könyvtárosi állását, de kérését elutasították, így fizikai munkásként nyugdíjazták 1964-ben. Életének utolsó éveit Budapesten töltötte, s fáradhatatlanul írta esszéit és tanulmányait, egészen 1968. november 3-áig, amikor  agyvérzést kapott. Négy nappal később, november 7-én hunyt el. 

Halála után írásai szamizdatban terjedtek, s csak 1983-ban tört meg a Hamvast övező hallgatás, ekkor adták ki A világválság című munkáját, majd 1985-ben az 1948 és 1951 között írt regényét, a Karnevált. Ezt követően feleségének és az író szellemi hagyatékát gondozó Dúl Antalnak köszönhetően sorra láttak napvilágot esszéi, nagyobb lélegzetű tanulmányai és regényei.

Életében elhallgatás, magány és értetlenség volt osztályrésze, az utóbbi időben azonban több posztumusz díjjal is elismerték munkásságát: 1990-ben Kossuth-díjat, 1996-ban Magyar Örökség díjat, 2001-ben Magyar Művészetért díjat kapott.