Branczik Márta művészettörténész általánosságban vizsgálta a művészettörténész és az építészettörténet viszonyát, összehasonlítva a három évtizeddel ezelőtti állapotokat a mai világgal. A Kiscelli Múzeum építészeti archívumában dolgozó munkatárs szerint régen a művészettörténetnek az építészettörténet szerves része volt, míg ma csak távoli rokonként üdvözlik egymást. A Kiscelli Múzeumban az építészeti anyagokat ma már csak történeti vagy várostörténeti tárlatokra használják fel, a művészettörténeti kiállításon nem jelennek meg ezek az anyagok, vagy ha mégis, akkor pusztán dekorációként. Az átfogó, egész korszakokat bemutató tárlatokon is hiányoznak az építészet történetét bemutató egységek, pedig három évtizeddel ezelőtt az ilyen jellegű kiállítások szerves részét képezték ezek az anyagok. Az 1980-ban megrendezett Művészet Magyarországon 1780-1830 kiállítás katalógusában például egy külön fejezetet szentelnek az építészettörténetnek.

Sőt, ezen a katalóguson nemcsak művészettörténészek, hanem építészek és az MTA kutatócsoportja is dolgozott. E sokszerzős műnek köszönhetően jónéhány alapkutatást elvégeztek, ami máig rendkívüli segítséget nyújt a szakmának. Az 1986-ban megrendezett átfogó tárlathoz, a Lélek és forma: magyar Művészet 1896-1914 című kiállításhoz készült katalógusból már egyszerűen kihagyták az építészeti terveket, rajzokat, vázlatokat. Az 1991-es 60-as évek. Új törekvések a képzőművészetben korszakot bemutató kiállításból pedig szabályosan kihagyták az építészettörténetet. Ez volt az utolsó ilyen átfogó kiállítás, mivel 1990-től inkább tematikus és monografikus kiállítások jöttek létre, melyek még kevesebb teret engednek az építészettörténetnek. Így például Farbaky Péter Mátyás kiállítása is jórészt társadalmi, gazdasági és képzőművészeti kérdésekkel foglalkozik, és nem szentel teret az építészetnek. Branczik Márta szerint az építészettörténet kiszorítása azért jelent gondot, mert így elvész a közös munkából adódó felismerések lehetősége. A probléma a könyvkiadásban is jelentkezik: már nem szentelnek nagy munkákat az építészettörténetnek, csak kisebb építészeti témákat dolgoznak fel. Az építészettörténet kiszorulni látszik a művészettörténet köréből, pedig nagyon fontos lenne a kapcsolat a két diszcíplina között.



Winkler Gábor építész is egyetértett abban, hogy a két ágnak össze kell kapcsolódnia. Ő a kétarcú kutatásokról beszélt: szerinte a művészettörténet-kutatás tárgyát maga az épület képezi, míg az építészettörténeti kutatás analizál, szintetizál és rávilágít az álatános összefüggésekre. Szerinte nagyon fontos, hogy ezek a területek együttműködve dolgozzanak. Ugyan más nézőpontból vizsgálják az adott épületet, mégis együtt csodát tudnak művelni. Az építész azt tapasztalja, hogy manapság ez egyre kevésbé működik, mivel az építészek meg akarják úszni a kutatásokat, a művészettörténészek pedig nem nyúlnak elég mélyre, nem foglalkoznak a topográfiával, az épület geológiájával. Azonban egy épület rekonstruálásához mindezekre szükség van: egy épület felújításához régészeknek, restaurátoroknak, művészettörténészeknek, építészeknek, tájtervezőknek, szociológusoknak kell együttműködni, hogy a sok meglátás egy nagy egészet tegyen ki.



Simon Mariann, a BME Építészettörténeti és Műemléki Tanszékének docense egy nemzetközi kitekintést végzett a téma kapcsán. Két 2012-es nemzetközi konferencia anyagát vette elő, melyek a vernakuláris és a regionális építészet helyzetét vizsgálták különböző esettanulmányok tükrében. Simon Mariann állítja, hogy nemzetközi szinten megfigyelhető egyfajta szemléletváltás, mely ezen konferenciák anyagából is jól kivehető: a korábbi években a vernakuláris és a regionális építészet kifejezéseket is a modern áramlatokkal szembeni irányzatok leírására használták. Egyfajta erős ellentét húzódott meg tehát a mindennapi, falusi, illetve a modern építészet között. Azonban ma inkább egyfajta posztkolonialista szemléletről van szó, ami már sokkal közelebb hozza a nemzeti, a regionális és a vernikuláris építészetet a modernhez. A kortárs gondolkodásban úgy vélik, hogy a regionális művészet egyes elemei nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy egy adott terület egyetemes arculatát kialakítsák. Ma már ezek nem vesztes vagy megőrzendő területekként jelennek meg, hanem sokkal inkább a modern szerves részeként, építőelemeként. Simon Mariann tehát e két konferencia segítségével bizonyította be, hogy ma már más módon is meg lehet közelíteni az építészet speciális ágait, sőt a kutatásokba más diszcíplinákat is érdemes bevonni.



A művészet útjai tudományos konferencia, 2. szekció: Építészettörténet és művészettörténet, 2012. november 9. Magyar Nemzeti Múzeum

Fotó: Bach Máté