Rózsás János - akit gyakran a "magyar Szolzsenyicinnek" is neveznek - 1926. augusztus 6-án született Budapesten. 1940-től segédtisztviselő, jegyzőségi írnok, majd főmérnöki titkár volt. 1944 decemberében a Vörös Hadsereg letartóztatta, az volt a vád ellene, hogy önként harcolt magyar leventeként a Szovjetunió ellen. 
   
1944 és 1953 között a szovjet Gulag kényszermunkatáboraiban raboskodott. Két évet töltött Ukrajnában, majd éveket az észak-uráli Szolikamszk erdeiben. Az utolsó négy esztendőt Kazahsztánban dolgozta le, Karabas és Szpasszk után Ekibasztuz bányászvárosában. Alekszandr Szolzsenyicinnel, a későbbi Nobel-díjas orosz íróval ez utóbbi városban ismerkedett meg, három évet töltöttek együtt.
   
Rózsás Jánost 1962-ben a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága rehabilitálta.
A történész-író 1997 óta a Magyar Írószövetség tagja. Könyvei a rendszerváltás előtt csak külföldön jelenhettek meg: Münchenben adták ki 1986-ban a Keserű ifjúság, 1987-ben az Éltető reménység című műveit. 1995-ben már Magyarországon jelent meg a Duszja nővér, 2000-ben a GULAG-lexikon és 2005-ben a Leventesors. 
   
Zala megye és Nagykanizsa díszpolgára 2001 augusztusában megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét. 2003-ban a Magyar Művészeti Akadémia aranyérmével tüntették ki. 2011 augusztusában vette át a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét (polgári tagozat) a Gulag szörnyűségeinek - az egyetemes történettudománynak fontos forrásanyagot jelentő - kutatásáért, tapasztalatainak emlékiratokban való megörökítéséért, példaértékű életútja elismeréseként.