MARNO JÁNOS–RADICS VIKTÓRIA

Systole–diastole


Valamikor 2010 novemberében Marno Jánossal e-mail-váltásba bocsátkoztunk, eredetileg azzal a céllal, hogy kifaggassam őt élete és költészete felől. A faggatózás azonban csakhamar két-, sőt sokirányúvá változott, a levelezés nem engedelmeskedett semmiféle linearitásnak, szőnyegszerű szövevénnyé gomolyodott, melyben immár jól kivehető vezérfonalak, arabeszkek és ábrák sejlenek. Repülő szőnyegünk kezdeti darabkáját, az első hónap szövő-fonó munkáját mutatjuk most be, minta gyanánt.

RV: Jobbomon török kávé, balomon kamillatea. Mind a kettő cukor nélkül. Ahhoz, hogy e pillanatban belefogjunk ebbe a beszélgetésbe, melyben el szeretnék jutni messzire, egészen Piliscsabára, az „Egészségházba”, ami anyád munka- és lakhelye volt egyben, s a te otthonod, ahol annyit betegeskedtél (részint az új verseid inspirálnak erre, melyekben megnyitod ezt a fesztávot), ahhoz talán meg kell jelölni a mostot. A mostoha mostot, mely mindazonáltal majdnem mindig ilyen volt, vagy nem? Egyrészt itt ez a hihetetlenül lágy novemberközép, mely, amennyit én a betegszobámból látok belőle, szép is, másrészt a szintén hihetetlen¬hitetlen kíméletlensége valamiféle törvénynek („pongyola végzet”-nek?), mely az életből, úgy a társadalmiból, mint az egyéniből, kiszorít, avagy hirtelen, ismétlődve, ki-kivet (kivetkőztet magából? magadból?) – ez a kettős érzés kérdezteti most velem azt, ami a szikár, mindazonáltal könnyekig megható verseid révén is foglalkoztat: te képes vagy-e, legalább pillanatok erejéig, egybelátni az életedet? Látok most magam előtt egy repedezések falomb-mintáival (villámvonalaival?) erezett cserépedényt, és azért pont cserépedényt, mert a vörös árnyalatú cserepet is gyakran emlegeted a verseidben. Mint valami lét-archeológia kutatás foglalatát vagy darabkáját. És e kérdést kérdezvén itt visszhangzik nyavalyás mellemben a versmondatod is: „szavamnak se vége, se rajtja”. Nem, semmiképp sem tudnám most azt mondani, hogy induljunk haza, talán épp fordítva mondanám: el innen, hanem azt kérdezem, hogy a verseidben hirtelen szét- és összeugró vertikum, mely nekem olyan, mint valami egyszerre feszes és rugalmas kettős tengelyhúr – hogy ez egzisztensen mi a csoda?

MJ: A mostoha most vajon véletlenül jutott eszedbe, vagy tudatosan is emlékeztél az első kö-tetbéli egyik darabra, amelyben mostsohát írtam, kiemelve, így: „:mostsoha!” Felkiáltójellel. Akkoriban, amennyire vissza tudok emlékezni intencióimra, a legfontosabb ez lehetett: va-lami végsőkig komprimált, a szóalak eltorzításáig sűrített jelentésre fókuszáltassam a verset, vagy más szóval talán mondandónak is mondhatót, de még magamban sem eldöntve, hogy evvel össze akarom-e sűríteni, vagy inkább szétrobbantani kívánnám a szöveget. Arra na-gyon is pontosan emlékszem, hogy az ambivalencia tudatos volt, éppen az idő tájt sújtott le rám a pánikbetegség, nem egészen hirtelen, a szívem összevissza vert, azáltal értesültem a systole-diastole kettőséről, arról, hogy a szívem egy ilyen kétütemű motor, egy saját meg egy központi idegrendszeri vezérléssel, mert nálam ez a két vezérlés egyszer csak kezdett egy-másnak esni, egyidejűleg az írásban tapasztalt hasadhatnékokkal, önellentmondhatnékokkal. Képzelheted, hogy ifjonti halálfélelmemben micsoda kéjérzéssel vethettem papírra ezt, hogy mostsoha! Még ma is örömmel hallom vissza akkori belső hangomat. De ma sem tudom így eldönteni, hogy akkor én most igenlem-e, avagy ellenkezőleg: utálom az életet. Magamat. Egyvalamit tudni vélek: utálom a konszenzuális életigenlést, azt, ahogy embertársaim, míg egyfelől a legdirektebbtől a legkörmönfontabbig terjedő eszközökkel pusztítják egymást, esetenként akár önmagukat is, a létet, a létezést magát szentnek tekintik, rosszallhatatlannak. Még a legateistábbja is ördögtől valónak ítéli az életellenességet – ez engem felháborít. Pedig kiszúrhatja bárki szemét, hogy az élet egyáltalán nem csak élni akar, dehogyis, ölni legalább annyira, sőt elpusztulni is. „Legyen meg a vers akarata” – ezt Holantól idézem, valamelyik Székely Magda által fordított verséből: ez igen, ezt már szeretem, a vers akaratát szívesen magamévá teszem, mert a sajátoméban soha nem tudnék megbízni. Csak kérdés, hogy tisztázódhat-e előttem maradéktalanul a vers akarata?