Senko Karuza igazi szigetlakó, a dél-dalmáciai Splitben született, de kisgyermekkora óta Horvátország legnyugatibb szigetén, Visen él és dolgozik.

    Az Adriai-tengeren 698 lakott sziget található, Vis szigetén 3 ezren élnek, az író Komizán lakik, innen szinte naponta elmegy a 15 kilométerre levő kis öbölben lévő régi házába - mondta el Senko Karuza az MTI-nek adott interjúban.

    A Szigetlakókban a helyiek örömeit, bánatát vetette papírra, igyekezett megőrizni a történetekben azt a tudást, amelyet az öregek még őriznek az időjárásról, a halászatról és a szőlőről.

     Kisprózája nagyon sok darabjában bírálja a Nyugatot, az Európai Unió jogszabályait, noha hangsúlyozza, személy szerint nem dühös az EU-ra, ám a szigetre beáramló tőke lehetőségét a szegény lakosság nem tudja kihasználni. "A sziget vezetősége nem tudja ellenőrizni a pénz útját, és az emberek azért dühösek, mert nem tudják kontrollálni saját életüket" - jegyezte meg. 

    Vis szigete napfényes és szeles, de a természet adta energiákat a közösség nem tudja hasznosítani, csak magánszemélyek, mert az energiapiac állami monopólium. Neki is van napkollektor az öbölbeli házán, mert a ritkán lakott kistelepüléseken emiatt nincs áramszolgáltatás. 

    Az archaikus életformát már csak nagyon kevesen, talán csak az igen idős emberek őrzik, a többiek az istállókból is apartmant építenek - ahogy Karuza írta -, és a turizmusból akarnak megélni még azok is, akik már rég máshol élnek. "Legfeljebb a nyári hónapokban vannak a szigeten, de az utolsó turistákkal ők is elmennek a szárazföldre, amely hajóval mintegy három órányira fekszik" - mondta.

    Senko Karuza őrzi a régi szigetlakók életformáját: halászik, vadászik, szőlőt művel, bort készít, és egy olyan kis éttermet nyitott, amelyben hagyományos dalmát ételeket kínál. "Ezzel őrzöm a hagyományt, de nem akarok egyelőre szakácskönyvet írni" - tette hozzá.

    Arra a kérdésre, hogy visszatérnek-e a fiatalok szülőhelyükre mezőgazdasággal foglalkozni, vagy akár zenekart alapítani, azt válaszolta, hogy eddig még nem, de a szigetnek van tamburazenekara, dalárdája (klapája) és olyan amatőr színháza, amely a legjobb Horvátországban.

    Karuza multimédiás mobil kutatóközpontot alapított a szigeti életforma megmentési stratégiáinak felállítására. A civil szervezetet azért hozta létre, hogy a szigetlakók mondják meg, milyen kulturális programokat szeretnének. Ezért szerveznek kerekasztal-beszélgetéseket, középiskolásoknak kreatív foglalkozásokat a régi értékek, az idős emberek tudásának megőrzésére. Ez a civil szervezet rendezi meg évente a szigeten a MareMare Művészeti Fesztivált, amelyen a kortárs horvát irodalom "krémje", a legolvasottabb szerzők, mint Zoran Feric, Ivica Prtenjaca vagy Drago Glamuzina vesznek részt. 

    Karuza történeteit nem meséli el a kocsmában vagy a kávéházban, még olyan fesztiválra sem megy el, ahol neki kellene írásait felolvasni, de mint megerősítette, a barátaitól hallott történeteket fölhasználja írásaiban. A szerző az elbeszéléseket többes szám első személyben írta, bevallása szerint azért, hogy elkerülje a személyes bíráskodás látszatát, így ezzel a grammatikai fordulattal a közösség "bőrébe bújva" mesélhetett. 

    Senko Karuza megjegyezte, hogy rendszeresen ír a More (Tenger) című folyóiratba és újabb kisprózaköteten dolgozik. Magyarul 2008-ban jelent meg A krokodil című novellája a Tiszatáj című folyóiratban.