Thaly Kálmán, a 19. században született történettudós munkája során egy hagyatékban igen értékes régi iratra bukkant, amely egy a 15-16. század fordulójának környékén született prédikáció leírt szövegének egy része.

A kéziratot eljuttatta a Tiszántúli refomátus egyházkerület számára, de előtte gondoskodott arról, hogy a szakma megismerje azt. 1875-ben elküldte az egyházi folyóiratnak, a Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmezőnek is, ahol id. Révész Imre méltatta. 

    Cikkében pontosan leírja: "Nem egyéb az, mint töredéke egy régi magyar egyházi beszédnek, a Magvetőről. A kézirat öt ép és egy csonka levélre terjed, nagyocska 8-adrétben.

A papír vízjele egy jobb lábával zászlót tartó, s annak lobogója felé hátra forduló koronás bárány, egyszerű vonalkörben, amelynek átmérője másfél hüvelyk, vannak továbbá szokásos párhozamos vonalak is egy hüvelyknyi egyenközzel."

    Az egyháztudós szerkesztő megjegyzi még, hogy a régi iratot maga a szerző írhatta, erről árulkodnak az általa végzett lehúzások és igazítások. A másoló ezek nélkül írta volna meg a "tisztázatot".
        
    Az egyházkerület közgyűlése is határozatban örökítette meg annak levéltárba helyezését. Az irat keletkezése természetesen nem állapítható meg pontosan.
 
A kutatók véleménye szerint nem keletkezhetett korábban, mint az 1466-ban Moldvában másolt kódex, és nem későbben, mint a 16. század elején készült magyar nyelvű bibliafordítás, az úgynevezett Jordánszky kódex. Szövege a magyar nyelv szóképzési és helyesírási útkeresését tükrözi. 

    A becses nyelv- és vallástörténeti emléket a Tiszántúli Református Egyházkerület levéltára füzet formájában jelentette meg, Kormos László vallástörténész avatott tanulmányával együtt. Ebből megtudhatjuk, hogy a prédikáció, mint műfaj a Bibliában jelent meg először.

Az ószövetségben a próféták és a léviták prédikálták a törvények magyarázatát, hogy azokat a köznép is megértse. Ekkor többnyire abból állt, hogy egyszerűbben, élőszóval elmondták a törvénykönyv szövegét. Az Újvszövetségben Jézus prédikációi Isten országáról és annak eljöveteléről szólnak, a tanítványokéi pedig az evangéliumot, az örömhírt hirdetik.

Az óegyházatyák közül először Órigenész foglalkozott a prédikáció módszertani kérdéseivel, Szent Ágoston pedig gyakorlati szabályzatot is javasolt. Szerinte a prédikáció legyen mindig tanító, gyönyörködtető és megtérésre indító (docere, delectare, flectere). Ehhez tették hozzá az adományokat gyűjtő, kápsáló kollégiumi diákok, hogy: rövid kolbász, hosszú prédikáció. Azaz, ha nem kapnak elég élelmiszeradományt a kollégiumi diákság számára, hosszú prédikációval teszik próbára a gyülekezet türelmét…

    Az ötszáz éves prédikáció, a Lukács evangéliumában olvasható ismert példázatra épül, amely a magvetőről, képes beszéddel az igehirdetőről szól. A megvető által vetett mag (az ige) egy része terméketlen, sziklás talajra hullik, más részét eltapossák, madarak eszik meg, és csak az szökken majd szárba, amely termékeny talajra hullott. Az említett kiadvány bemutatja a régi irat facsimiléjét, hasonmását, annak olvasatát és a mai magyar nyelvre történt lefordítását.

    Az olvasatot ízlelgetve azonnal érezzük, hogy az a Károli-biblia fordításáénál jóval korábbi magyar nyelven szól, amely inkább hasonlít a Halotti Beszédre vagy az Ómagyar Mária-siralomra, semmint az előbbire. Sok jelenség mutatja, hogy a magyar nyelvi írásbeliség hajnalán vagyunk. Ilyen például az y használata.

Ezzel (de nem csak ezzel) jelöli a hajdanvolt prédikátor az ü és az i betűt, de a j-t is, a két utóbbi váltakozva használva. Ez nagyon jól megfigyelhető a következő idézetben (zárójelben a mai változat): ezvilagy dolgok kezdnek elmeiben forgani, es meg foytyak az w zyveben az istenek igeyet (evilági dolgok kezdenek elméjében forogni, és megfojtják az ő szívében az istennek igéjét).

    Más idézetekben megjelenik az y-t tartalmazó kettős betű is, de váltakozva az i-vel. Látható az is, hogy a szerző nem használja az általunk ismert ékezetet, azonban az y-ra mindig két pontot ír. Ez valami külső, esetleg francia hatást jelez, ott tesznek némely szóban az i-re két pontot. Megerősíti ezt a véleményt, hogy néhány szó elé a szintén a franciában és spanyolban nem ejtett h betűt írja a szerző: hembor (embör), horzaag (ország). Ez utóbbiban az á-t duplázott a-val írja. (A mai sz helyett még z-t használ.)

    Van olyan változtatás is, amely az akkoriban idegennek (szláv) számító szó helyett írt a szerző magyarost: vecsernyeiglen helyett estveiglent. Gondolván, azt jobban megérti a gyülekezet, amelynek prédikált.
Vannak azonban olyan szavak is, amelyek nem az eltelt fél évezred miatt térnek el a mai használattól. Azon nyilván nem lehet fennakadni, hogy a "halló fülét" éppen fordítva használt l-ekkel írja le: "halo fülle". Hogy ennél az érzékszervünknél maradjunk, a lejegyző füle megcsalta gazdáját, hogy az olykor úgy érezte: a hallás egy l-lel, a füle két l-lel írandó le.

(Egyébként ennek az érzékszervünknek a következő nevei szerepelnek a kéziratban: file, fille, folle, fulle, füle.)

    Manapság, amikor egyre inkább az sms "helyesírás" és stílus válik uralkodóvá, érdekes felfedezni, hogy az egykori atya is élt a hasznos rövidítésésekkel. Az még csak-csak, hogy vide (lásd) helyett ve olvasható, de az már teljesen csereszabatos a mai rövidítésekkel, hogy a próféta és Krisztus helyett pfeta és Xpus került a kéziratba.