A Déri Múzeum, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Hajdú-Bihar Megyei Tagozata és a DE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék szervezésében 2012. szeptember 7-én és 8-án kerül sor a konferenciára, amelyre kb. 8-10 soros témavázlatokkal lehet jelentkezni (a deri@derimuzeum.hu e-mail címen) 2012. augusztus 10-ig!

Az illusztráció – mint a szöveg megértését segítő eszköz – fogalma a 19. században jelent meg. Igaz, már évszázadokkal korábban is képek kísérték a szövegeket, feladatuk elsősorban ekkor a szöveg megértésének elősegítése volt, s ezzel együtt ennek elsődlegességét is rögzítették. Az illusztrációról való gondolkodás ezt az értelmezést vitte tovább. Az illusztrátor ugyanis csak azt jeleníti meg, amit a szöveg már többé vagy kevésbé világosan tartalmaz. E meggyőződést erősítette, hogy az illusztrációk gyakran jóval a szöveg után keletkeztek.

A 20. századi művészetben viszont nagy szerephez jutott a szöveg képeken való felhasználása. A század első felében a valóságfogalom meggyengülésével párhuzamosan elérte csúcspontját a nyelvi elemek képeken való megjelenése. Számos művész szembefordult a megelőző korszakok egydimenziós látásával, s a nyelv bevonult a képzőművészeti alkotásokba. Először csak betűk, szavak, mondattöredékek, de hamarosan megjelentek a kollázs-versek is. A szöveg képi fölhasználásának következő konjunktúrájával a 60-as, majd a 80-as évek végén találkozhatunk, amikor a felhasznált szöveganyagok már nem feltétlenül az irodalomból származtak, hanem a mindennapi kultúrából (közmondások, reklámok, politikai szlogenek stb.).

Mindezek azt a kérdést vetik föl, hogy lehet-e, kell-e különbséget tenni az olvasó és a néző értelmező művelete között, s hogyan pozícionálja magát a befogadó a két médium együttes megjelenésekor.

A szó és a kép között fönnálló résre, melyet sokféle módon lehet produktívvá tenni, Magritte 1929-es "pipája" hívta föl a figyelmet, amely példátlan világkarriert futott be. A festmény bizonyos értelemben a szó és a kép összeegyeztethetetlenségét is tematizálta. Arra mutatott rá, hogy a szó általi és a képi megjelenítés nem fedik le egymást, még akkor sem, ha nyilvánvalóan ugyanarra utalnak.

A vizualitással foglalkozó tudományos kutatások hosszú ideig szembeállították egymással a képet és a szöveget. A szövegalkotás modelljét alkalmazták más médiumokra, s így beszéltek például a film grammatikájáról vagy a képi kultúráról mint szövegről. Mindeközben számolni kell a vizualitás és textualitás sokféle viszonyával, az intermediális átmenetekkel és kölcsönös kontaminációjukkal. A képek és a szövegek ugyanis nem csak saját kontextusukban teremtik meg identitásukat és érvényesítik hatáspotenciáljukat. Kérdés azonban, hogyan és miképp valósul meg egymásmellettiségük, s van-e közös stratégiájuk? Ezen túl számolni kell a szöveg által kiváltott mentális képekkel is. Ezek illusztrációk? Ha nem, akkor mégis minek tekinthetjük e képeket? S ugyanúgy számot kell vetni azzal, hogy a befogadók és értelmezők a képekről is szövegekben beszélnek. Ezek szerint a kép mégiscsak megfeleltethető a szövegnek?

Az is fontos kérdés: mi történik, ha az ember a két médiumot eloldja egymástól. A kettőjük révén megalkotott mű elveszíti jelentését? Vagyis a kép csak illusztrál-e, s nélküle a szöveg ugyanúgy érthető marad, vagy hozzáad a szöveghez egy újabb jelentést, s így együtt olyan értelmet alkotnak, melyet a szöveg önmagában nem tud létrehívni?

A kép és szöveg viszonyának a kérdése ma azért is különösen aktuális, mert az újmédia, a különböző médiumok egymásra hatása és kombinációja határozza meg korunk mindennapjait, determinálja valóságtapasztalatunkat és percepciós mintázatainkat. Sőt, sokan képi fordulatról beszélnek. A kép és szöveg viszonya tehát ma nem csak művészeti kérdés. Együttes hatásuk specifikus recepciókompetenciát követel meg a befogadótól – a mindennapi életet befolyásolni akaró reklámoktól kezdve a honlapok vizualitásán keresztül az interaktív kiállításokig.