EGY BESZÉLGETÉS EMLÉKÉRE

estefelé
kiült mellém a fotel

üres öléből kezét
a karfára ejtve
hanyatt dűl
nyújtózkodik
kisimul

én mellette állok
és a gyűrött homlokommal
irigykedem


KERESZTELŐ JÁNOS

míg hamis fények
kelletik magukat

te félreállsz
hisz itt a
virradat


MÁR RÉG NEM ÜTKÖZÖM MEG

már rég nem ütközöm meg
és ahogy szerettek egyre
gyengédebben hat

ti tudjátok hogy sokat kószáltam
és otthonom lett a sivatag

álltam csontszáraz szélben
a várostól távol idegen és
belül épült meg tűzhelyem
a labirintusok szívében

szép itt e táj
(sokat tanultam hasztalan)
s ha vándor vetődött erre és
árnyékomban megpihent
együtt néztük a Holdat
és a bogarakat idelent

hát itt vagyok újra
mint a hazatért fogoly elnézem
a házatok és a fákat és a világot
elülről tanulom

izzadt tenyerem nem törlöm előletek
(így ismertek így kedveltetek)
és ha hajnalban a sasokkal szállok is
délutánra ismét porban fürdöm a verebekkel

ti hoztatok vissza
ti voltatok jók
a házatok és a fák
(ahogyan illetitek egymást)

és ha estére összetelepszünk
s a csillag is kiül
arcotokon (e tájon idelenn)
a lángok játszanak

(1995. május 30.)




A szerző az alábbi sorokkal vezeti be a verseit

Érettségi után másfél évre Lentibe kerültem katonának. Új korszak kezdődött. A katonaság első, sokkoló élménye egy csapásra megváltoztatta szinte az összes létező életvonatkozásomat. Minden újjal (széppel és rettenetessel) úgy érintkeztem, mint a lehántott bőrű ember. Az egész egyszerre volt valószerűtlen és kézzelfogható, szürreális és vaskosan reális. 

Nálam volt egy szíjra fűzhető kicsiny szarvasbőr táska (amely mind a mai napig megvan). Noha tilos volt bármit a rendeltetésszerű kincstárin kívül hordani, én ebben tartottam titokban magamnál a kincseimet. Egy törött kalászt, egy pici kavicsot – csupa hasznavehetetlen apróságokat. Itt kapott helyt néhány jegyzetlap is.

Teltek-múltak a napok, és azt vettem észre, hogy sorok születnek. Kéretlenül, egyszerre készen. Afféle mantrák. Mivel nem volt mód őket napközben papírra vetni (a cigarettaszünet volt egyedül legális), újra és újra elismételtem őket. Fogalmam se volt, mi történik bennem. Éppoly álomszerű volt ez is, mint a többi. A sorok nem hagytak nyugodni. Úgy hatott, mint csontszáraz sivatagban egy marék homokból kicsöppenő vízcsepp. Esténként azután egyenként megszabadultam tőlük.

Teltek-múltak a napok, teltek-gyűltek a sorok, a €bőrtáska napról napra csatakosabb, a papírsaláták egyre gyűröttebbek és olvashatatlanabbak lettek. Kezdtem őket egyenként átírni, rituálisan, mint a €kódexmásolók. Titkoltam őket, és nagy hálát éreztem

irántuk.

A jelen gyűjtemény alapját egy 1998-as, nemrég megtalált floppy adja (vajon ki emlékszik már erre az adathordozóra? :-). Szerencsére sikerült megnyitnom (a többit azóta se). 1992-ben a Kossuth rádióban Írók más tollával címmel alig néhányukból válogatás hangzott el. A kötet versei kronológiai sorrendben szerepelnek, minden (ciklusba) rendezés nélkül. Egyikük-másikuk végén (ahol följegyeztem) meghagytam a keletkezésük dátumát, részben a többi könnyebb elhelyezése kedvéért. Így (alig egy-két kivétellel) harmincegy év anyagát tartja most egy kézben az olvasó.

Furcsa dolog az írás. Szeretem a benne munkálkodó kiszolgáltatottságot és kiszámíthatatlanságot. A€ vele járó összes váratlant. Takács Zsuzsa sorai jutnak az eszembe:

Napló, 2004

"Csak ne egyetlen karcolástól vérezzek el,

álmomban, mint egy hemofíliás"

(Tarkovszkij)

06. 11.

Ha nem írok több verset, mert nem

hiszek többé semmiben, és nem is

szomorkodom emiatt, az lesz a vég,

az lesz Swedenborg pokla. A langyos

télvégi utcákon tollamat a földre ejtem,

és nem nyúlok utána. A színes

és fekete tinta gépemben kiszárad.

Ürességem mázsáival vonszolódom

a romba dőlt város utcáin.

Nyugodt leszek, mint bárki.

Jelenits István az alábbiakkal ajánlja a kötetet

Hegyi Balázs első verseskötete több mint harminc év tapasztalatát érzi, kínálja elénk. Versei fűcsomók, kövek közül kihajtó virágok egy hosszú út fordulóin. Nagybetűt, pontot, vesszőt hiába keresnénk bennük, mintha egyenként születnének a szavai. Mégis mondatokba rendeződnek, a sorok fegyelme izgalmas feszültséget teremt közöttük. Ez a költő nem másoktól tanulta a versírást, nem lassanként talál rá saját hangjára. Befelé figyel, mint a próféták, ezer évekkel ezelőtt; ámulva rakja egymás mellé a szavakat, és megrendülve mutatja fel őket. Egy kétsoros verset idézek a kötet legelejéről:

számban pöcökként feszül 

az ítélet hogy élek (Ítélet)

Aztán egy későbbi költemény utolsó hat sorát:

tenyeremben csak ránc maradt

és a nyirkos föld szaga

és ezt

ezt nyújtsam most

neked

ajándék helyett? (Amikor én kerültem sorra)

Igen, ezt nyújtja, s mi nem vágyódunk különb ajándékokra.

Hegyi Balázs: Kiatakar a pillanat, Budapest, 2012, Palimpszeszt + PRAE.HU, 144 oldal, keménytábla, cérnafűzött. 1500 Ft

A kötet beszerezhető a Tabáni Plébánián, vagy megrendelhető a kiadótól az info@prae.hu címen. Hamarosan a boltokban is kapható lesz, a Líra Zrt. terjesztésében.