Ennek a kiállításnak egyik nyilvánvaló érdekessége, hogy az itt szereplő épületek kivétel nélkül a pannonhalmi bencés szerzetesközösség megrendelésére készültek, s bár több építész és építésziroda munkáját és szakértelmét dicsérik, mégis van valami, ami ebből az egységes látásmódból – világlátásból – talán nem érthető meg anélkül, hogy nem vetünk számot a megrendelő és a hely sajátos karakterével.
Mert mi a hely – és ki a megrendelő? A hely Pannonhalma, egy olyan bencés monostor, amely – alapításánál és történelmi szerepénél fogva – egyszerre helyszíne és vonatkoztatási pontja a magyar keresztény kultúrának, másrészt pedig – éppen keresztény és bencés voltából adódóan – olyan egyetemességet (katholicitást) is képvisel, amely mindazt, ami helyi érték, folyvást nagyobb kontextusban képes látni.
Talán nem mindenki tudja, hogy a bencés közösségek mindmáig Nursiai Benedek (Szent Benedek) 6. századi Reguláját követik, s napi szinten konfrontálódnak azzal a kérdéssel, hogy miként lehet egy ezerötszáz éves szöveg az egyes ember és a közösség életének alakítója. Ebben a sajátos tapasztalatban fontos tényező, hogy a múlt csak a jelennel való dialógusban nyeri el értelmét – és viszont: a jelen is csak a múlttal való párbeszédben. Nem élünk – mert nem élhetünk – ugyanúgy, mint Benedek korában, de a Regula ettől még nem válik sem értelmetlenné, sem fölöslegessé. Régóta gondolkozom azon például, hogy a szöveggel való eleven dialógus milyen evidens módon feleslegessé teszi, hogy Szent Benedek-ábrázolásokkal vegyük körül magunkat… Az ilyen típusú képekre sok esetben mintha éppen a valóságos spiritualitás helyett – a hagyománnyal való eleven párbeszéd helyett – lenne szükségünk…

Kortárs építészet Pannonhalmán

Kortárs építészet Pannonhalmán

Kortárs építészet Pannonhalmán

Kortárs építészet Pannonhalmán

Kortárs építészet Pannonhalmán

Kortárs építészet Pannonhalmán

Kortárs építészet Pannonhalmán

Kortárs építészet Pannonhalmán

Kortárs építészet Pannonhalmán

Mi tudható a monostor épületéről a Regula alapján? Mindenekelőtt talán az, hogy az a Benedek, aki nem riad vissza, hogy például a zsoltárok beosztását a közös imádságon a legapróbb részletességgel meghatározza, magára az épületre és annak elrendezésére vonatkozóan nemigen ad konkrét előírásokat. Tudjuk, hogy vannak műhelyek, van ebédlő, konyha, hálóterem és van imaterem (oratorium). Ugyanakkor mintha ezeknek a tereknek a felosztása tisztán funkcionális alapon történnék. Ezt támasztja alá a Regula akkor is, amikor külön kitér arra, hogy a monostor oratóriumát, vagyis imatermét másra ne használják (52,1). Szeretné fenntartani ezt a teret, hogy a közös imádságon túl is bárki bemehessen, hogy ott imádkozzék. De mégsem önmagában, hanem funkciójában kap védelmet ez a helyiség. Vagyis továbbra sem a tér, hanem az imádság tette lesz ellenérték nélkül valóvá, hiszen abban [t. i. az imádságban] válik az élet is – mint odaadott idő – a legtisztábban a praktikus élet és "hasznosság" számára "értelmetlenné" és "elvesztegetetté". Az imaterem azonban csak arra való, hogy helyet adjon az imádságnak – ugyanúgy, ahogyan a műhely a munkának, az ebédlő az étkezéseknek, a hálóterem az alvásnak. Nem az imaterem, hanem a közös imádság áll közösség életének középpontjában.



fotók: Árvai András

Ha az új pannonhalmi épületeket nézzük, van valami, ami szinte mindegyikükre jellemző, s ami akár valami sajátos "provokációként" is felfogható. Ezek az épületek (ezek a helyek) nem mondani akarnak, hanem meghallgatni; nem elárasztani, hanem a befogadás számára kiüresíteni; nem bezárni, hanem kinyitni. Éppen ezért esetleg ürességük válhat provokatívvá, hiszen az üresség mindig magába foglalja az újraindulás, újragondolás képességét, s ellenáll a skanzen, a rezervátum vagy a valóságshow kísértésének.
Ugyanakkor van ebben valami funkcionális is; valószínűleg a legtöbb, ami az igazi építészettől várható. Az üresség ugyanis alkalmassá tesz a valóságos találkozásra. Ha végignézzük az itt bemutatott épületeket, azt látjuk, hogy egytől egyig a találkozás terei (az egymással, az önmagunkkal, a művészettel, a világgal, az ízekkel – és persze az Istennel való találkozásé). S amit ehhez az építész hozzáadhat: hogy ezek az épületek minőségi térként szolgálják (vagyis nem megelőlegezik vagy imitálják, hanem valóban szolgálják) az intenzív (minőségi?) találkozást.
A hagyomány nagyjából arra kötelez bennünket, hogy – elődeinkhez hasonlóan – mindent megtegyünk annak érdekében, hogy saját korunk legigényesebb nyelvén szóljunk hozzá épített és természeti környezetünkhöz. Van abban valami szép és egyszersmind előremutató, hogy az elmúlt években sikerült szinte minden esetben csendesen megszólalnunk.
Ezt az intenzív (minőségi) csendességet köszönjük most az építészeknek, a kiállítás létrehozóinak (mindenekelőtt Nagy Tamás kurátornak), a budapesti "verziót" befogadó FUGÁ-nak – s ezt szeretnénk megmutatni a közönségnek. A csendet kapják hát tőlünk. Fogadják szeretettel, és éljenek vele.


Varga Mátyás