Kaminer Manó néven 1886. december 24-én született Budapesten. Életének korai időszakáról kevés biztosat tudni, mert ő maga előszeretettel terjesztett legendákat. Ezek közé tartozik, hogy tizennégy évesen egy vándorcirkusszal megszökött az otthoni szegénység elől, vagy hogy tagja volt a magyar vívó válogatottnak az 1912-es olimpián. A valóság ennél jóval prózaibb: viszonylag rendezett körülmények között nőtt fel, elvégezte a színiakadémiát, és Pécsre, majd Szegedre szerződött. 1911-ben bonvivánnak hívták a pesti Magyar Színházhoz, de ekkor már tisztában volt azzal, hogy a színpad nem az ő világa. Inkább rendezni szeretett volna, de mindennél jobban érdekelte a film.

Első filmjét 1912-ben Siklósi Iván filmfelirat-íróval Ma és holnap címmel készítette. 1913 nyarán néhány hónapot töltött az akkori idők legjelentősebb európai filmközpontjában, a koppenhágai Nordisk stúdióban, ahol statisztaként, vágóként, sőt színészként is kipróbálta magát. Önbizalommal telve tért haza, a kamera mögé állt, és hamarosan a vezető rendezők egyike lett. Kalandos filmek egész sorát készítette, s irodalmi forrásokból is gyakran merített. 1912-1919 között negyvennél több filmet forgatott, mégis elégedetlen volt a hazai lehetőségekkel.

A Tanácsköztársaság alatt több agitációs filmet készített, de egy bécsi ajánlatra az osztrák fővárosban kezdett dolgozni. Itt forgatott monumentális, történelmi és bibliai tárgyú filmjeire felfigyeltek Hollywoodban is, és Jack Warner 1927-ben állandó munkatársnak szerződtette a Warner Brothers filmstúdióhoz.

1928-ban rendezte a Warner stúdiónak a Noé bárkája című szuperprodukciót immár Michael Curtiz néven. A filmet Magyarországon is forgalmazták, a budapesti bemutatóra Kertész külön kis bevezetőt készített, amelyben személyesen jelent meg a vásznon, és magyarul köszöntötte a közönséget. Ez volt az első alkalom, amikor magyar szó hangzott el hangosfilmen. Kertész gond nélkül alkalmazkodott az amerikai filmipar követelményeihez (ő volt az első, aki már 1930-ban színes technikával dolgozott), és mivel tehetséges volt, elképesztően gyorsan érvényesült. Termékeny alkotónak bizonyult: csak Hollywoodban több mint száz film fűződik a nevéhez, volt olyan év, amikor a neve négy film stáblistáján szerepelt. Kertész elsősorban szórakoztatni akart, de selejtet sosem adott ki a kezéből, a filmipar jeles képviselőivel, népszerű sztárokkal vette körül magát.

Szó szerint egész nap dolgozott, a legenda szerint néha annyira elfáradt, hogy a hideg zuhany alatt is elaludt. A színészekről nem volt túl jó véleménye, sokakat egy-egy mondattal sértett vérig. A kor egyik legnagyobb sztárja, Bette Davis csak egyszer volt hajlandó dolgozni vele, annyira szívére vette a rendező egy megjegyzését. Kertész élete végéig nem tanult meg rendesen angolul, a nyelvvel folytatott küzdelméről anekdoták tömege kering. A Casablanca forgatásán például a díszlethez tócsa (puddle) helyett pudlit (poodle) kért, egy másik alkalommal a lovas nélküli lovak helyett "üres lovakat".

Kalandfilmjei, westernjei, történelmi adaptációi máig nem veszítettek frissességükből (Kid Galahad, Hét tenger ördöge, Robin Hood kalandjai). Az ő rendezése a filmtörténet leghíresebb háborús melodrámája, a Casablanca (1942), amelyért 1943-ban a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat kapta. A Casablancán nemzedékek nőttek fel, s a mai napig műsoron tartják a világ televíziós társaságai. Utolsó filmjét Komancsok címmel 1962-ben forgatta.

1962. április 10-én halt meg Hollywoodban. Noha sokan az egyik legamerikaibb művésznek tartják, magyarságát Kertész mindig büszkén vállalta, ám az óhazába soha többé nem látogatott el.