Sződemeteren született 1790. augusztus 8-án, ősei Ond vezértől származtatták magukat. Gyermek- és ifjúkora súlyos csapások sorozata: szüleit korán elveszítette, bárányhimlő következtében fél szemére megvakult, haja is kihullott, törékeny testét sokféle betegség gyötörte. E tragédiák magányossá, zárkózottá tették, egyetlen vigasza, hű társa az olvasás, a páratlan műveltség megszerzése maradt. 1796 és 1809 között a debreceni kollégium diákja, nyelveket tanult, filozófiai műveket olvasott, levelezésben állt Kazinczyval, akinek első verseit is elküldte.

Joggyakorlatot Pesten végzett, de ügyvédi vizsgát nem tett, 1812-től az álmosdi, majd a csekei családi birtokon gazdálkodott. 1814-ben Szemere Pállal megírta a nyelvújítást védelmező Felelet a Mondolatra című röpiratot, s a Csokonairól és Berzsenyiről írott kritikáira is felfigyeltek. (Berzsenyit mélyen megbántotta, a költő egy időre fel is hagyott az írással.) Hamarosan szakított Kazinczy klasszicizmusával, néhány népdala, románca, balladája már a romantika világát idézte. 1823. január 22-én tisztázta le a Hymnus című költeményét, amely az Auróra című folyóiratban jelent meg 1829-ben, a cenzúra miatt A magyar nép zivataros századaiból alcímmel. 1844-ben Erkel Ferenc zenésítette meg, s 1903-ban lett a hivatalos himnusz.

1826-ban Pestre utazott, Szemere Pállal megalapította az Élet és Literatura című folyóiratot. Ekkor írta Mohács című emlékbeszédét, s a Nemzeti hagyományok című értekezését, a reformkori magyar irodalom legfontosabb elméleti, esztétikai alapvetését. Pesten szeretett volna maradni, de mert öccse meghalt, s gyerekeiről neki kellett gondoskodnia, visszavonult birtokára. A közéletben egyre aktívabb szerepet vállalt, megyei aljegyző, majd 1832-ben Szatmár megye főjegyzője, később országgyűlési követe lett. Politikusként is a reformok híve volt, támogatta a jobbágyfelszabadítást, a nemzeti egységet, a vallási egyenjogúságot, a magyar nyelv hivatalossá tételét. 1830-ban a Magyar Tudós Társaság tagjává is választották.

1835-ben lemondott követi megbízásáról, Búcsú az országos rendektől című beszédében a reformkor programját hirdette meg. Ezután főként az irodalomnak élt, 1836 novemberében részt vett a Kisfaludy Társaság megalakításában. Utolsó nagy műve az unokaöccséhez írott Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, amely világnézetének, erkölcsi-szellemi felfogásának összefoglalásaként is olvasható.

Élete utolsó hónapjaiban a hűtlenségi perbe fogott barát, Wesselényi védelmére készült, nagy felkészültséggel érvelt a vádlott ártatlansága mellett. A főtárgyalást azonban nem érhette meg, egy hivatalos útja alkalmával megfázott, s gyenge szervezete a betegséggel nem tudott megküzdeni, 1838. augusztus 24-én Szatmárcsekén meghalt. Legfontosabb műve, a Himnusz megírásának napját 1989 óta a Magyar Kultúra Napjaként ünnepeljük.