A kortárszenei koncertek látogatottsága nem dönt rekordokat manapság. A jelenségnek számos oka van, amelyek említése is messze túlhaladná e koncertbeszámoló kereteit, egy szempontra azonban mégis érdemes néhány sort szentelni.

A korunk zenéje és korunk közönsége között tátongó szakadék miatt legtöbbször a komponistát tesszük felelőssé, mondván: a szerző a saját útját járja, nem érdekli a hallgatóság, számára csak egy érték létezik: szüntelenül valami újat, szokatlant, esetenként megbotránkoztatót alkotni, amellyel valamilyen hatást elér ugyan, de a végeredmény fülsértő.

Ezek a vádak sokszor igazak, ne feledjük azonban, hogy a szerző nem egyedül viszi színpadra művét, hanem az előadókkal szoros együttműködésben. Úgy is írhatnám, a darab komponálása az előadás kezdetéig tart, és a próbáktól kezdve a zenészek ennek az alkotói stádiumnak szerves résztvevői. Ez a koncertlátogatók számára nem annyira nyilvánvaló. Nézzünk csak magunkba! Hányszor sajnáltuk már a "szegény" zenészt, akinek részt "kell" vennie a hallgathatatlan zűrzavarban, amit kortárs zenének neveznek. A dolog azonban úgy áll, hogy a modern zene elfogadtatásáért, megértetéséért a zenész is legalább annyira felelősséggel tartozik, mint a szerző.

A MÜPÁ-ban tartott estén, amelyen Tóth Péter Canzonieri című, Petrarca verseire írott dalciklusa és Sibelius V. (Esz-dúr) szimfóniája is elhangzott, Rohmann Ditta debütáló szólójátékával ennek a felelősségvállalásnak a jelentősége vált nyilvánvalóvá számomra.

Az ifjú csellista, aki generációjának egyik legeredetibb tehetsége, első, nyilvános bemutatkozásán Kocsár Miklós 1994-ben írt Csellóversenyét játszotta felkérésre a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A programválasztás nagy bátorságot feltételez. Bár a mű nem sorolható a keményvonalas, progresszív irányzatokhoz, dallamossága, harmóniai-ritmikai világa, hangszínei könnyen megközelíthetővé teszik a hallgatók számára, mégis félreismerhetetlenül modern zene, amely a klasszikus-romantikus zenei hagyományoktól eltérő koncepciót, technikát, szemléltetési módot követel meg az előadótól. Ahhoz pedig éppen eléggé avantgárd, hogy avatatlan kezek ízzé-porrá zúzzák, és a végén csupán egy kupac hanghalmaz maradjon belőle.



Rohmann Ditta a darab első hangjaitól az utolsókig olyan őszinte átéléssel, érzelmi gazdagsággal és hiteles gesztusokkal formálta meg a versenymű zenei gondolatait, hogy közönsége teljesen megfeledkezhetett arról, hogy a szerző akár ott ülhetne vele egy sorban (Kocsár Miklós egyébként jelen volt a koncerten).

Rohmann színpadi tevékenysége különben is magában hordoz valamilyen megfoghatatlan attraktivitást, amely vonzza, irányítja a tekintetet és a fület egyaránt. Csak hogy érezzük: kistermetű, filigrán hölgyről van szó, aki mellett a gordonka súlyos, nagydarab műtárgynak tetszik. Mégis, olyan energikusan, szenvedéllyel és átéléssel ülteti át a hangokat hangszerére, hogy a koncert első pillanatától eggyé válik vele, és ebben a harmonikus közösségben a nehézkesnek tűnő gordonka, ha kell, valószerűtlen mélységben zúgva, ha kell, kihívón-kacéran énekelve, de mindig könnyedén szólal meg kezei között.

Ez történt most is. A művésznő, az őt kísérő Savaria Szimfonikus Zenekarral és Kocsár Balázs karmesterrel állandó, termékeny szellemi kontaktusban állva, olyan érzékletesen, magától értetődően mutatta be a három tételes versenymű egyes mozzanatait, építette fel a komor és játékos részeket is magában foglaló organikus építményt, hogy a végére egy hang felől sem maradhatott semmilyen kérdésünk sem.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez a legtöbb, amit zeneszerző elvárhat az előadójától: ne hagyjon tisztázatlanul egyetlen momentumot sem zenéjében.

A zenekedvelők számára eddig sem ismeretlen Rohmann Dittát bizonyára nem utoljára hallottuk szólózni a MÜPA Nagytermében. Első, bemutatkozó koncertjének sikere alapján nagy távlatokat jósolhatunk és kívánhatunk számára művészi pályáján. Mielőtt legközelebb meghallgatjuk őt, idézzük majd fel újra azt az interjút, melyet a koncert után készítettem vele:

PRAE.HU: Milyen érzésekkel vártad a ma estét?

Néhány hete hallottam egy csellókoncertet a MÜPÁ-ban, és akkor kicsit megijedtem, mert akkor a hangszer nem hallatszott eléggé. Egészen a délelőtti főpróbáig tartottam ettől, de szerencsére végül nem okozott problémát az akusztika.

Emellett tudom, hogy a Nagyterem nagyon rideg tud lenni. Nagy a szakadék a közönség és a zenész között, amit nehéz áthidalni. Szerencsére ezt a ridegséget, távolságot most nem tapasztaltam. A végén például olyan külföldiek is odajöttek hozzám gratulálni, akik még nyilvánvalóan sosem hallottak rólam korábban. Összességében azt éreztem, hogy szeretnek.

PRAE.HU: Milyen jelentősége van a pályádon ennek a koncertnek?

Mindenképpen mérföldkő. Mint bármilyen egyéb szakma képviselőjét, a zenészeket is le lehet mérni azon, hogy mekkora feladatnak tudnak eleget tenni. Egy művészi feladat nagyságát jól jellemzi, hogy mekkora teremben képesek a tőlük elvárt magas színvonalat hozni.

Ilyen értelemben a terem befogadóképessége, ahol játszik, a művészi habitust jellemzi. Nem azt gondolom, hogy az előadást vagy az előadót minősíti, hogy mekkora teremben játszik, hanem azt, hogy ez egy jó alkalom a megmérettetésre, nem csak szellemi szempontból, hanem nagyságrendben, vagyis, hogy mennyire tudja betölteni a teret, mekkora a hatósugara a játékosnak. A MÜPA arra is jó helyszín, hogy a szakma előtt bizonyítson a művész, a hazai elismeréshez ez már elengedhetetlen.

PRAE.HU A Kocsár-műnek érezhetően nagy sikere volt, ami ritkán mondható el egy kortárs műről. Véleményed szerint, min múlik egy modern zene sikere?

Biztos, hogy sok múlik az előadón. Ha nem hisz a zenében, amit játszik, nem sok eséllyel indul a produkció, bármi legyen is az. Ha csak a művészi szempontot vesszük, a zenésznek nem kell elfogadni egy felkérést, ha úgy érzi, nem tud azonosulni a bemutatandó darabbal. Én egyre több művet utasítok vissza éppen emiatt. Akkor tudok jó érzéssel eljátszani egy művet, amikor az olyan, mintha én írtam volna, amikor azt érzem, hogy minden hang a helyén van.

Ezen túl szerintem nagy jelentősége van az ismeretterjesztésnek, amelyre a legjobb alkalom a koncerteken adódik. A kortárs zenéről beszélni kell a közönségnek, hogy könnyebben rá tudjon hangolódni arra a hullámhosszra, amin ez a zene szól. Ilyenkor sokkal nyitottabbak lesznek az emberek, könnyebben azonosulnak az elhangzottakkal.