Takács Róbert a szerdai könyvbemutató alkalmából az MTI-nek nyilatkozva kiemelte: a sajtó szereplőinek 1956 után kényszerűségből kompromisszumot kellett kötniük a hatalommal, ez azonban nem abban a formában valósult meg, ahogy azt 1957 januárjában a Magyar Újságírók Országos Szövetsége javasolta. E dokumentumban egyebek mellett a lapkiadás és a papírelosztás állami monopóliuma megtörésének kívánalmát juttatták kifejezésre, azonban erről a forradalom és szabadságharc leverése után nem lehetett szó.

Ehelyett a társadalmi alku abból állt, hogy az 1956 előtti helyzethez képest sokszínűbb lett a paletta, ugyanakkor a sajtótól úgy várták el a politikai alárendeltséget, hogy közben "a beavatás, a partnerség" elvét alkalmazták velük szemben. Ez azt jelenti, hogy az újságíróknak sok lehetőségük nem volt ugyan a rendszerkritikára, de a politikai szisztéma részévé, bennfenteseivé tették őket úgy, hogy eközben a főszerkesztők viszonylagos önállóságot kaptak és egyszemélyi felelősséget kellett vállalniuk a lapok élén a megjelent cikkekért, tudósításokért. Ez abból állt, hogy ha megjelent olyan cikk, amely a hatalom nemtetszését váltotta ki, a főszerkesztőt vonták felelősségre, ha pedig ez többször megtörtént, le is válthatták. A főszerkesztők alapvetően rendszerhűek voltak, többek között ez alapján választották ki őket - tette hozzá.

Az öncenzúra gyakorlásához a politikai rendszer sok segítséget adott a médiumok vezetőinek, a főszerkesztői és egyéb értekezleteken ellátták őket a döntéshez szükséges háttérinformációkkal. Ezzel az állampárt, az MSZMP testületei meghatározták, hogy az egyes témákat fel lehet-e egyáltalán vetni, és ha igen, akkor milyen módon lehet azokat feldolgozni. Ezáltal nem az újságíróknak kellett kitalálniuk, hogy melyek voltak a korlátok, amelyek azonban mégis képlékenyek voltak - világította meg Takács Róbert.

Elmondása szerint a Kádár-rendszer második felében megfigyelhető volt egyfajta generációváltás a sajtó területén, az addigi vezetők kiöregedtek, a feltörekvő, fiatal generációval pedig az új kompromisszumot a pártállamnak nem sikerült megkötnie. Ennek az volt a magyarázata, hogy ők nem 1945, de már nem is 1956 előtt szocializálódtak, ezért másként tekintettek a szocializmusra és a nyugati világra, az ott működő médiára.

A történész szerint ez egyebek mellett abban nyilvánult meg, hogy az újságírók már sokkal inkább elkötelezettek voltak a kritikus hangvétel iránt. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg Kádár János, a párt első titkára 1968-ban: "az nem megy, hogy az újságíró mindig kritizál, a hatalomnak meg az a dolga, hogy a felvetett kérdésre megoldást találjon" - idézte fel Takács Róbert, hozzátéve: a hatalom képviselői a korabeli Esti Hírlap és Hétfői Hírek című lapot is túl szenzációhajhásznak tartották, viszont az újságírók ki akarták szolgálni a közönség igényét.

Szólt arról, hogy kutatásai alapján az újságírók körében a ,70-es évek elején többen beszéltek nyugati idegen nyelvet, mint oroszt, amelyben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy sokkal vonzóbb volt számukra valamelyik nyugati városba való kiküldetés, mint a keleti blokk országainak egyikébe. Ezzel kapcsolatban emlékeztetett arra a humoros szituációra, amikor egy magyar rádiósnak az NSZK-ban egy német kollégája azt mondta: "mi bármikor mondhatjuk Adenauer kancellárra, hogy gazember", mire magyar kollégája úgy válaszolt: "ezt én is bármikor mondhatom".

Takács Róbert arról is beszélt, hogy a magyar újságírók az akkori szocialista országokról szóló tudósításaikban kevesebb kritikát fogalmaztak meg cikkeikben, mivel az ottani szigorúbb rendszerhez igazodtak, ugyanakkor Magyarországról összességében kritikusabb írások jelentek meg, amit a pártvezetés bizonyos fokig ösztönzött, de rosszallotta, ha rendszerkritikává állt össze.