Az 1952-ben született francia zeneszerző új, sorrendben hatodik operáját a párizsi Garnier-palota vitte színre az orosz Alekszej Parin librettója alapján. Nem csupán a szöveg érkezett orosz földről, hanem az előadók egész sora - ami mostanában általános divat a világ nagy operaszínpadain: ugyancsak a napokban Peter Sellars rendezte meg a madridi Teatro Realban Csajkovszkij ritkán játszott Jolantáját olyan énekesekkel, akik anyanyelvükön tolmácsolhatták a művet.

A párizsi Le Monde az ősbemutatóról szóló igen kritikus beszámolójában némi nosztalgiával jegyezte meg: "ha Csehov nevét említik a kortárs zene rajongói előtt, azonnal a magyar Eötvös Péter Három nővérére, az 1990-es évek óriási sikerére fognak gondolni". Ám hozzáfűzte: "sajnos, nem elég áriákat írni a nagy szláv színpadi szerző figurái számára ahhoz, hogy meg is szülessen Csehov intenzív lélektani világa".

A lap kritikusa szerint a párizsi opera új produkciója "az első perctől az utolsóig keresi magát és ritka a művészi igazság pillanata". A hatalmas birtok, amelyet a meggazdagodott Lopahin a nemes, de elszegényedett Ljubától vásárolt, a szereplők számára az álmok, az opera létrehozói számára a fantáziák valószínűtlen terévé válik. "Jean-Pierre Vergier deres fái inkább egy Csernobil-sújtotta szibériai erdőre emlékeztetnek, mint egy évtizedeken át szeretettel gondozott cseresznyéskertre". A súlyos szimbólumokat felidéző, jeges és szeles előadás semmit sem bíz a fantáziára, akár az első felvonás báljának, akár a második érzelmes vallomásainak tanúja a néző.

Nincs jobb véleménye a párizsi lapnak Georges Lavaudant rendezéséről sem. A művészek, akiket fekete-fehér világításba helyez és nem egy esetben ilyen öltözéket ad rájuk, úgy mozognak, mint a sakkfigurák. A szövetekkel borított bútorok elé helyezett, groteszk maszkokkal megkettőzött Ljuba, Ánya, Varja és társaik széltében-hosszában átélik helyzetük kilátástalanságát. "A színpad számukra túl tágnak, a zenekari árok viszont Fénelon zenéje számára túl szűknek tűnik" - az utóbbi a kritikust egy olyan film hangszalagjára emlékezteti, amelynek akkordjai egy-egy szót vagy pillanatot kívánnak kiemelni.

Az operairodalom és elődei munkásságának kiváló ismerőjeként a zeneszerző élvezettel idéz más komponisták műveiből, ám ez - vélekedik a Le Monde - "súlytalan és mesterséges zenét" eredményez. Az ugyan kétségtelen, hogy Fénelon szenvedélyre lobbant hősei iránt, de a néző csak ritka pillanatokban képes velük érezni. Az ének egyenletesen drámai és így inkább csak a kiváló előadók képességeinek demonstrálására szolgál a lap szerint, amely kiemeli Elena Kelessidi szép Ljubáját és Anna Krainikova nagyszerű Varjáját. "Kissé kevesebb intellektus és több odaadás jobb szolgálatot tett volna" - írta lap.