Pék Pál életének 69. évében, július 24-én hunyt el Nagykanizsán.

Vasy Géza szerint Pék Pál költői pályája, mely ugyan vontatottan, lassan, megkésve indult, a 90-es évekre és az új évezred első éveire fokozatosan kiteljesedett és mindenképpen olyanná vált, amelyet számon kell tartani a magyar irodalom történetében.

"Elég visszhangtalan volt a sorsa, nem nagyon tartották őt számon (...), de ez nagyon nagy mértékben igazságtalan" - hangsúlyozta a Magyar Írószövetség elnöke.

Mint arra rámutatott, Pék Pál alkotásainak zömét idősebb korában írta, ezért költői világában folyamatosan jelen van a számvetés, a halálra ítéltség érzése, alapélménye az ember magáramaradottsága, kitaszítottsága, magánya. Megemlítette, hogy utolsó kötete, mely Az elmerült sziget címmel jelent meg az Ünnepi Könyvhétre, "az élet várható közeli bevégzettségének" élményét hordozza.

Pék Pál költeményeiben azonban hangsúlyozza azt is, hogy az életet végig kell élni, értelmet kell keresni az alkotásban és az egyszerű hétköznapokban is - fűzte hozzá Vasy Géza.

Kiemelte azt is, hogy Pék Pál fontos irodalomszervezői tevékenységet folytatott: megalapította egyebek mellett a Pannon Tükör című kulturális folyóiratot, és létrehozta a Zalai Írók Egyesületét.

Pék Pál 1939. július 26-án született Nagykanizsán. Az általános iskolát és a középiskola első három osztályát Nagykanizsán végezte. Az 1956-os forradalmi diákszövetségi tisztsége miatt magánúton érettségizett, majd Pécsett magyar-történelem szakos tanári diplomát szerzett. 1956-os szerepvállalása miatt kezdetben a DKG gyárban szerszámkészítő lakatosként (1960), később képesítés nélküli nevelőként dolgozott Zalakomárban és Murakeresztúron. Diplomája megszerzése után 1967-től általános iskolai tanárként tevékenykedett. 1982-től nyugdíjazásáig Nagykanizsán, a Dr. Mező Ferenc Gimnáziumban tanított. Közben 1984-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen másoddiplomát szerzett.

1959-től kezdődően írt verseket, novellákat, kritikákat. Első publikációi 1963-ban a Zalai Hírlapban, a Kortársban és a Jelenkorban jelentek meg.

A Kanizsa hetilap és a Pannon Tükör kulturális folyóirat alapító szerkesztője. A Pannon Tükörnek nyolc éven keresztül (2000-2008) főszerkesztője, 2004-től a versrovat vezetője is. Ebben a munkakörében jelentős szerepe volt a zalai irodalmi élet szervezésében. 2000-től a Magyar Napló című irodalmi folyóirat regionális vezetője volt. A Magyar Írószövetség tagja volt. Versei jelentek meg lengyel, szlovén, angol, német és olasz nyelven is. Alapító tagja volt az SZDSZ-nek .

Önálló verseskötetei: Rapszódia a reményről (1976), Nyár füstje (1984), Holtág (1990), Az idő metszetei (1994), Havak tánca (1997), A Bárány kiűzése (1999), Wlad (Erdő) (német nyelven, 1999), Arccal a Semminek (2001), Szodoma (2004), Szélcsönd és újra szél (2006 ), Az elmerült sziget (2008)

Fontosabb kitüntetései: Zala Megye Alkotói Díja (1997), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1999), Nagykanizsa Megyei Jogú Városért díj (2008).