A páros a párizsi Boulevard Saint-Germain egyik belső udvarában rendezte be fénytechnikával foglalkozó, Lumiere Technology nevű laboratóriumát. Néhány éve azzal keltettek feltűnést, hogy rekonstruálták a Louvre kincsének, Leonardo da Vinci Mona Lisájának eredeti színeit, amelyeket az évszázadok során rájuk rakodott por és a fény hatása megváltoztatott. Nem sokkal később kiderítették, hogy a da Vinci egy másik olajfestménye, A hermelines hölgy, amely ma a krakkói múzeum büszkesége, igazából "másként festett": a fényelemzés jól mutatta, hogy milyen volt az eredeti, a későbbi restaurálások során több tekintetben módosított mű.

A szép hercegnő (La Bella Principessa) pergamenlapra remekelt háromszínű kréta- és tusrajz. Penicaut és Cotte ennél a műnél Martin Kemp művészettörténésszel együttműködve nem egyszerűen a kép eredeti állapotát mutatta ki, hanem magát a szerzőt fedezte fel: bebizonyították, hogy Leonardo da Vinci műve. A reneszánsz mester legjobb szakértőjének tartott Kemp, az Oxfordi Egyetem művészettörténet professzora a mesterről szóló könyvének októberben megjelent átdolgozott új kiadásában már a reneszánsz mester tizenharmadik autentikus portréjaként említi a profilképet - eddig csak tizenkettőről tudtak.

Egyedülálló technika

A két mérnök a világon egyedülálló, nagy felbontású, több spektrumú kamerát fejlesztett ki. A 600 kilogrammos berendezéshez hasonlóval még a francia múzeumok központi restauráló műhelye sem rendelkezik. Különleges sajátossága, hogy képes bármiféle fizikai behatolás nélkül olyan 12 ezer pixeles felvételt készíteni, amelynek alapján 240 millió pixeles mátrixot lehet rekonstruálni. A masina tizenhárom szűrője példátlan pontossággal osztja fel ezt a spektrumot az ibolyántúlitól egészen az infravörös sugarakig, így összesen 3,120 milliárd adatot rögzít - ez egy profi fényképezőgép teljesítményének a nyolcszázszorosa.

A párizsi Le Monde riportja szerint a "szép hercegnő" legújabb kalandja 1990-ben kezdődött.

A kép neve akkor még másként hangzott: Fiatal lány profilból reneszánsz viseletben, és a katalógus szerint a rajz német mester műve a 19. század elejéről. Kate Ganz New York-i képkereskedő akkor vásárolta meg 21 850 dollárért a Christie's árverésén egy Svájcban élő kanadai gyűjtő, bizonyos Peter Silverman orra előtt. 1999-ben azonban, mivel időközben nem tudta másnak értékesíteni, minden haszon nélkül a régi kikiáltási áron eladta az általa ismert egyetlen érdeklődőnek, azaz Peter Silverman. Riválisának jó volt a szimata: azt gyanította, hogy nem egyszerűen a fiatal lány viselete reneszánsz, hanem maga a festmény is. Valamelyik nagy mesteré. Vagy akár Leonardóé...

2007-ben, amikor hírét vette a két mérnök csodamasinájának, az új tulajdonos betoppant műhelyükbe, és elővette a borítékot a "reneszánsz viseletű lány" képével. "Hallottam az önök műhelyéről. Lefényképeznék ezt a rajzot?" - kérdezte tőlük.

Árulkodó tenyérlenyomat

A csapat munkához látott. A pergamenlap kicsinek tűnt (24x33 cm), de minden pontja számos információt árult el a különleges kamerának. Előbb fénysugarakkal pásztázták végig, majd a számítógépes programokkal elemezték a felvételeket.

Az első izgalmas eredménynek egy tenyérlenyomat bizonyult a portré nyakán. Később, 2009-ben egy kanadai kutató is hasonló eredményre jutott, mint a franciák: úgy vélekedett, hogy a lenyomat nagyon hasonló ahhoz, amelyet Leonardónak a Vatikánban található Szent Jeromos-képén találtak.

További jel volt az enyhén görbülő vonalvezetés, amely a balkezesekre jellemző - és a reneszánsz mester balkezes volt. A lány hajviselete, öltözéke és annak színei megfeleltek a Sforza-család milánói udvarában honos divatnak, a C14-es karbonvizsgálat pedig a 16. századra datálta a pergamenlapot.

Ezeknek az első nyomoknak alapján Penicaut és Cotte már gyanították, hogy a képen ábrázolt fiatal nő nem más, mint Bianca, vagyis Lodovico Sforza herceg házasságon kívül született lánya, akit 1496-ban a herceg törvényesített és férjhez adott hadseregének parancsnokához, Galeazzo Sanseverinóhoz. Bianca néhány hónappal az esküvő után tragikus hirtelenséggel meghalt. Alig 14 éves volt.

A nyomozás során a képet többször is átkeresztelték. Először A szép milánói lány néven emlegették, majd 2009 végén az oxfordi progesszor, Kemp óvatosabb nevet választott: A szép hercegnő.

Négy további művészettörténész is osztotta a vizsgálódók sejtését: a rajz Biancát ábrázolja. Végül Kaliforniából a nagy tiszteletben álló Carlo Pedretti, az egyik vezető Leonardo-szakértő is nyilatkozott. "Ha Silverman feltételezése beigazolódna, ez lenne az utóbbi száz év legjelentősebb felfedezése a mester életművével kapcsolatban" - szögezte le.

A puszta lehetőség azonnal heves vitát robbantott ki. A kép eredeti minősítői kitartottak a "19. századi német festmény" besorolás mellett. Viszont az a volt tulajdonos - Jeanne Marchig -, aki annak idején a Christie'sre bízta a kép értékesítését, beperelte az árverési céget, mert az nem ellenőrizte megfelelően a rajz eredetét.

Az eljárást elévülés címén felfüggesztették, de a polémia csak fokozódott.

A szálak Varsóba vezettek

Cotte közben több más európai országra is kiterjesztette a nyomozást, ugyanis az óriásira felnagyított felvételek baloldalán három pici lyukat vett észre, egymástól azonos távolságban.

Tűszúrások lennének? Vagy egy könyvkötés nyomai?

Kemp az utóbbira gondolt: a pergamenlapot esetleg egy könyvből emelhették ki. Rögtön üzent az általa kapcsolatban álló intézményeknek: van-e tudomásuk olyan könyvről, amelyet az 1490-es években a Sforza-ház számára köttettek be, és legalább 24x33 centiméteres lapokból áll?

David Wright művészettörténész jelentkezett a pontos válasszal. Négy ilyen fényűző kötésű, pergamenlapokra írt könyv ismeretes, a szakirodalomban Sforziadák néven szerepelnek, és Francesco Sforzának, a herceg apjának az életét örökítik meg. Mindegyiket a milánói hercegi udvar valamelyik fontos eseménye - születések vagy esküvők - alkalmából adományozták. Az egyik a francia Bibliotheque Nationale, a másik a British Library tulajdona, a harmadikat feldarabolták, így Firenzébe és a Vatikánba került.

A negyedik a varsói Nemzeti Könyvtárban található. Az különleges alkalomra készült, méghozzá Bianca és Galeazzo esküvőjére - és Leonardo da Vinci akkor éppen Galeazzónál élt!

Cotte először Lengyelországba utazott - és nyert! A varsói példány kötésében a lyukak távolsága pontosan akkora volt, mint azon a pergamenlapon, amelynek eredete után nyomozott, és pontosan olyan pergamenre írták, mint amilyen az volt - és a könyvből egy lap hiányzott! A Cotte a többi kötetet is megvizsgálta, de kiderült, hogy nem jöhetnek szóba.

Tévedni emberi dolog

A varsói kötet története viszont pontosan dokumentált.

Először I. Ferenc francia király gyűjteményének részét alkotta, majd 1518-ban Jagello lengyel királynak ajándékozták egy másik Sforza-lánnyal kötött házassága alkalmából. Később egyik - a Zamojski-nemzetséghez tartozó - leszármazottjuk kollekciójában tűnt fel. Feltehetően ebben az időszakban, a 18. században, a kötés restaurálásakor vághatták ki a pergamenlapot. Valamelyik Zamojskinak túlságosan tetszett Bianca profilja…

A tölgyfaalapra felragasztott portré ezután többször is gazdát cserélt. Végül egy svájci restaurátor, George Marchig birtokába került: az ő özvegye volt az, aki elkövette a "végzetes hibát", hogy a Christie's árverésére beadta a képet.

Miután a rajz útját sikerült hitelesen dokumentálni, Kemp szerint nincs helye további vitának arról, valóban Leonardo da Vinci művéről van-e szó. A művészettörténész elismerően méltatta a francia mérnök-informatikusok teljesítményét: többet sikerült megtudni a szép hercegnőről, mint akár A hermelines hölgyről.

Ám furcsa módon a több évszázadot felölelő bravúros nyomozás sikere ellenére a Leonardónak szentelt következő nagy kiállításon, amely november 9-én nyílik meg a londoni National Gallery termeiben, még nem szerepel a "Bella Principessa" - noha a tárlat éppen a mester milánói éveit eleveníti fel. Sem a pergamenlapot, sem a kódexet nem kérték ki. Rossz nyelvek szerint a múzeum nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni a Christie'st.

A párizsi lap más okot feltételez. Tévedni emberi dolog, de a Le Monde szerint éppen ezért nem lesz könnyű rávenni az ismert szakértőket arra, hogy a régi mesterek műveinek hitelesítéséhez rendszeresen igénybe vegyék a csúcstechnológia vívmányait. Kissé tartanak a Lumiere Technology különleges berendezéséhez hasonló szuperműszerektől. Mert igaz ugyan, hogy az új kamerák örömteli meglepetéseket szerezhetnek egyes művek tulajdonosainak, egy csapásra dollármilliomossá tehetik őket, de szörnyű csalódásokat is okozhatnak....

Mi történik, ha egy nagy mester képeként számon tartott valamelyik alkotásról éppen azt bizonyítják be, hogy más kéztől ered?