2011. október 20-án újabb kormányhatározat jelent meg, amely már a beolvadás személyi és szervezeti intézkedéseinek megtételére hatalmazza fel a Kormánybiztos urat 2012. február 29-ei határidővel.

A két intézmény összevonását a fenti kormányhatározatok alapján elhamarkodottnak, szakmailag végiggondolatlannak és mindkét félre nézve károsnak tartom.

A kormányhatározatok megjelenését követően az AICA / Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozata / éles kritikát fogalmazott meg a tervezett intézkedésről, elsősorban a szakmai egyeztetést, a hatástanulmányokat, kockázatelemzéseket hiányolva.  Kormánybiztos úr véleményére reagálva, az AICA nem értette, és nem értelmezte félre a hivatkozott kormányrendeletet és nem az egyeztetést megelőző egyeztetést kéri számon.
 

A 1353/2011 ( X. 20. ) kormányhatározat szó szerint azt írja: „ Kormány egyetért a Magyar Nemzeti Galéria beolvadása révén a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria egyesítésével, és elrendeli az ehhez szükséges személyi és szervezeti intézkedések megtételét.”
 

Ez egy olyan döntés Kormánybiztos Úr, amit semmilyen előzetes konzultáció, vagy szakmai tanácskozás nem előzött meg. Sem velem, sem az MNG vezetőivel, sem az érintett szakmai szervezetekkel hivatalos szakmai egyeztetés nem történt az összevonás főbb elveinek kidolgozásáról, sem a két kormányhatározat megjelenése, azaz 2011. szeptember 29. és október 20. között eltelt időben, sem pedig előtte.
 

Úgy kerül tehát sor a Magyar Nemzeti Galéria önálló intézményként történő megszüntetésére, hogy a két döntés között eltelt 20 napban Kormánybiztos Úr koncepcióját nem tudni kivel egyeztette. Ezen indokból kifolyólag nem értem miért nevezi Kormánybiztos Úr abszurd dolognak, hogy az AICA szakmai szervezete számon kéri rajta a második kormánydöntést megelőző szakmai egyeztetést és koncepciót.
 

Mivel az eddigi megnyilatkozásokból értelmezhetetlen szakmai koncepció rajzolódik ki, súlyosbítva hiányos gyűjteménytörténeti ismeretekkel, továbbra is fennáll a kérdés, miért kell egy nemzeti intézmény önállóságát pár hónapon belül megszüntetni.

A „történelmi igazságtételnek” hamis kontextusban való emlegetése mögött lehet, hogy ebben a helyzetben inkább más érdekek húzódnak?
 

Kormánybiztos Úr a tegnapi Népszabadság Online, és a Gondola.hu portálokon is többször hivatkozott történeti érvekre, amelyek a Magyar Nemzeti Galériának a Szépművészeti Múzeumba való beolvasztását indokolják. Így arra, miszerint 1957-ben a Szépművészeti Múzeumból a Magyar Nemzeti Galériát „szovjet mintára kiszakítva” hozták volna létre, illetve a jelenlegi „újraegyesítéssel” a magyar művészet „nemzetközi kontextusba” kerülése „pozíciójának javítását szolgálja”.
 

Nos, a valóság a következő: Sinkó Katalin, Móra Ferenc díjas és Opus Mirable díjas művészettörténész 2009-ben megjelentette „Nemzeti Képtár” című, közel 250 oldalas, dokumentumokkal és 1500 pontos jegyzetanyaggal alátámasztott művét, amelyben a „nemzeti képtár” gondolat kétszáz éves fejlődését, a Nemzeti Múzeumból fokozatosan kivált új szakintézmények, köztük a Magyar Nemzeti Galéria kialakulását tárgyalja. Dokumentumok igazolják, hogy a Fővárosi Képtár korábbi igazgatója, a kiválás előtt a Szépművészeti Múzeum főigazgató-helyettese, Pogány Ö. Gábor elsősorban a szintén frissen alakult bécsi példára hivatkozik – tanulmányúton is járt az osztrák fővárosban – az Österreichische Galerie (Belvedere) és a Kunsthistorisches Museum szereposztására, amit igen nehéz szovjet mintának elkönyvelni. A magyar művészet önálló múzeumi igénye már a 19. század végétől felmerült, a Szépművészeti Múzeum helyhiánya pedig 1906-os megnyitásától nyilvánvaló volt. A magyar anyag bővülésével Petrovics Elek főigazgató 1928-ban létrehozta az Új Magyar Képtárat, majd a II. világháború után, még a koalíciós időkben dr. Végvári Lajos ismételten felvetette az önálló Nemzeti Galéria megalakításának kérdését. A folyamatok 1957-re értek be, és következett el a valódi történelmi lépés megtétele.

Az akkori Szépművészeti Múzeumról írta Sinkó Katalin a „Nemzeti Képtár” c. könyvében: „A műtárgyak jelentős részét a földön stószokban tárolták, így azok a sötét és túlzsúfolt raktárakban hozzáférhetetlenek voltak.” (Sinkó Katalin: Nemzeti Képtár 78. oldal)

A kiköltözés gyorsan zajlott, így a helyhiány és zsúfoltság megszüntetésével a Szépművészeti Múzeum régi és modern anyagának és állandó kiállításainak „átrendezése, lényeges kibővítése örvendetesen időszerűvé vált”. (A Szépművészeti Múzeum Közleményei, 22. sz. 1958.).
 

Sor kerülhetett a korábban elhanyagolt magyar műalkotások szakszerű leltározási és restaurátori kezelésére, valódi jelentőségéhez mért feldolgozására, valamint kiadványokban és kiállításokon való bemutatására, közreadására. A régi magyar anyagot 1974-ben szállították át a Magyar Nemzeti Galériába, ekkortól kezdődik a korábban nem létező Jelenkori Gyűjtemény története is. Ezek a művészettörténeti és intézménytörténeti fejlemények megint csak a szerves fejlődés következményei voltak. A mindkét múzeum 1957-es állapotát adottként vevő „történelmi igazságszolgáltatás” hangoztatása a több mint száz éves Szépművészeti Múzeum önálló létezésének felét ugyanúgy zárójelbe tenné, s az utolsó fél évszázad eredményeit megkérdőjelezné, mint a Magyar Nemzeti Galéria esetében.
 

1957 és 2008 között a Magyar Nemzeti Galéria több mint 800 vidéki és 400 teljes külföldi tárlatot rendezett. Nemigen lehet tehát olyan jelentős magyar vonatkozású hazai és nemzetközi kiállítást rendezni, ahol a Galéria szervezőként, résztvevőként vagy kölcsönzőként ne venne részt.
 

A két intézmény gyűjteményi struktúrája eltérő, tehát az egyébként eddig is folyamatosan létező „nemzetközi kontextus” nem csak a Szépművészeti Múzeum segítségével tud csak hatékonyan megvalósulni. A Szépművészeti Múzeum a Vasarely Múzeumot is hozzáértve, a 19–20. század körülbelül 1000 tételes nemzetközi anyagával elég nehéz lenne a Magyar Nemzeti Galéria, - a 19–20. századi gyűjteményében őrzött mintegy 10.000 festménynek, 10.000 szobornak és éremnek és a Jelenkori Gyűjteményben található 10.000 db műtárgynak – „nemzetközi kontextusát” megteremteni. Mivel a jelenlegi gazdasági helyzetben, új épületek hiányában mindkét intézmény a helyén marad, s az összevonás – dr. Baán László megjelent szavaival – a „jelenlegi Nemzeti Galéria gyűjteményeit semmilyen formában nem érinti, minden marad a helyén”, ilyenformán nem mutatható ki egyelőre semmi olyan szellemi vagy gazdasági nyereség, racionalizáció vagy előrelépés, ami a beolvasztás azonnali szükségességét indokolná.

A felépülő új múzeum együttes korszerű épületeinek létrehozását természetesen nagy történelmi lehetőségként értékelem, melynek előkészítésében partnerként a vezetésem alatt álló Magyar Nemzeti Galéria szívesen közreműködik. Azonban ehhez többek között megfelelő szakmai konzultáció, szakértők által kidolgozott hatástanulmányok, kockázatelemzések, hosszú távú gyűjteményezési-, és múzeumi koncepció, urbanisztikai és közlekedesi tervek szükségesek.

Feltehetően a politikai döntéshozók nem kaptak megfelelő és hiteles, szakmai tájékoztatást a beolvasztást elrendelő kormányhatározat elfogadásakor. Így ezek a döntések felbecsülhetetlen károkat okozhatnak nemzetünk legnagyobb, legértékesebb gyűjteményében. Ezért felelősséget kell vállalni nem csak ma, hanem a jövő generációja előtt is.

Csák Ferenc főigazgató, Magyar Nemzeti Galéria