Sztálin állt, Sztálin áll, Sztálin állni fog! Legalábbis a szobra, stílszerűen november 7-éig,  amíg a Szocreál-festészet a Rákosi-korban című kiállítás nyitva tart a debreceni Modem Galériában. Az idézett korszak művészetének jellemzésére ugyanis a galéria kertjében felállították az 1956-ban a budapesti Felvonulási téren ledöntött Sztálin szobor mérethű mását. Műanyagból alkották újra ezt a kolosszust is, amely nagyobb, mint a tavalyi Da Vinci kiállítás monumentális lószobra, hiszen nyolc méter magas. Kilenc másik szobrot is feállítottak, az ugyancsak bemutatott 85 festménnyel együtt.

A szocialista realizmus 1950-től 1956-ig uralkodó képzőművészeti irányzatáról eleddig nem készült gyűjteményes tárlat Magyarországon. Ennek oka az is, hogy meglehetősen nagy utánajárást igényelt a művek felkutatása. Sokukra alkotója később egyáltalán nem volt büszke, szinte közreműködött elrejtésében. Másokat az egykori témához fűződő intézményben leltek föl. Például a füttyös villamoskalauznőt ábrázoló képet - Felekiné Gáspár Anni Munkácsy-díjat kapott érte! - a Budapesti Közlekedési Vállalat múzeumában. A képpel - és persze több másikkal is - a mai nézőnek komoly értelmezési problémái vannak. A "füttyös"-t látva már sokan nem tudják, miért kellett kalauz a villamosra, s ha már ott volt, miért kellett fütyülnie.

Az alkotók lényegében három csoportra oszthatók. Egy részük korábban is ismert, tehetséges festő, egyéb huszadik századi "izmusok", vagy saját útjuk követője volt, mint például Pátzay Pál, Bernáth Aurél, Szőnyi István, Glatz Oszkár, Félegyházi László, Kokas Ignác, vagy a korábbi szürrealista Bán Béla.

Másoknak szintén volt festői múltjuk, de már az is a szocreállal átitatott, például Pór Bertalané. Vagy Ék Sándoré, aki a Szovjetunióban tanulta meg, mi is a szocialista realizmus, s buzgón terjesztette, miután a szovjet hadsereg tisztjeként hazajött Magyarországra. Megint mások csak jó kézügyességű kismesterek voltak, akik a kurzus kimúlásával el is tűntek a süllyesztőben. 

Néhány festmény erejéig láthatja a néző a korabeli szovjet alkotásokat is, amelyek Sztálint ábrázolták, különböző helyszíneken, csatahajótól kezdve a moszkvai Kreml teraszáig. Az irányadás világos volt, hatására itthon a Rákosi-képek kezdtek el szaporodni, amelyek vagy a nagy vezért, Sztálin legjobb magyar tanítványát ábrázolták, vagy az őket dicsőítő embereket. A drága Rákosi Elvtárs… jelentjük! című monumentális képen például egy vasolvasztó munkatársai írnak levelet a pártfőtitkárnak (mint Rjepin képén a zaporozsjei kozákok a szultánnak). Mindenki a készülő levélre figyel, csak egyetlen, a tömeg közepén álló olvasztár néz fekete olvasztárszemüvegán át a kemence nyílása felé, amit nem láthat, hiszen a tömegben állók eltakarják előle...

De "megföstötték" a szocialista nagyberuházásokat, például a pesti metró építését is. Annál inkább, mert akkor törvényt hoztak arra, hogy a kiemelkedő beruházások értékének két ezrelékét a leendő létesítményt ábrázoló képzőművészeti alkotások készítésére kell fordítani. Ha mást nem is, ezt a hagyományt megőrizhettük volna - vélik többen a látogatók közül.

Akadt pénz a rendszernek fontos akciók megörökítésére is, noha eléggé fancsali a mosoly az ötéves tervkölcsön vagy a békekölcsön jegyzését ábrázoló kép főszereplőjének arcán. A kép alkotójának "lelkesedéséről" is árulkodik: még azt a fáradságot sem vette, hogy önálló titulust adjon a képnek. Így cím gyanánt maradt a korabeli lózung: "A haza javára, a magad hasznára jegyezz békekölcsönt!" A csodát a lottótól, kaparós sorsjegytől váró új nemzedéknek talán már azt is meg kellene magyarázni, hogyan is működött, mire volt jó az államkölcsönök jegyzése.

A tárlat végén egy Csernus Tibor által jegyzett festmény búcsúzik a látogatótól, a Lektorok című. Ez már - noha realista alkotás - a szocreál paródiájának is felfogható. Témája három értelmiségi (tehát nem munkás-paraszt) fej, a burzsoá fertőnek tekinthető kávéházban, amelynek asztalán egy lekonyuló vörös tulipán pompázik. Vajon mit kapott érte a korabeli kritikától?