Kemény aggodalmát fejezi ki, hogy netán az általam idézett verse is hozzájárult, vagy netán hozzájárulhatott a szerinte hisztérikus magyarországi hangulathoz: „Például az általad belinkelt Narancs-cikkről az jutott eszembe, hogy nem járultam-e hozzá a fent említett hisztériához és a haza hiperinflációjához egy ilyen verssel? Mert nem tudom elképzelni, hogy a Narancs tényleg rasszistának tartotta volna Kocsis Zoltánt — de mivel a bizalom hiányzott, a legrosszabb motivációt feltételezték róla.” Hogy milyen bizalom hiányzott Kocsissal kapcsolatban, arról értelmetlen beszélni, egyszerűen el kell olvasni hivatkozott írásom első részét, amely nem más, mint Kocsis adorációja. (Ráadásul Kemény nyilván nem tudja – miért is kellene tudnia, de a magyar zenei világ viszont nagyon is tudja –, hogy Csont András néven minimum harminc zenekritikát írtam Kocsis Zoltánról az elmúlt évtizedekben.) De egy ilyen jóhiszemű félreértés talán még belefér, bár magam is élhetnék a gyanúperrel, hogy Keményből ugyancsak hiányzott a bizalom, a cikk szövege iránti empátia. De hagyjuk ezt.

Sokkal lényegesebb, hogy Kemény rasszizmusról beszél, annak feltételezéséről, vagy a rasszizmus (antiszemitizmus) burkolt gyanújáról, vádjáról, de megint kissé vakon olvas, ezért nem látja, hogy cikkemben egyik szó sem szerepel, és még kontextuálisan sem mutatható ki ilyen tényállítás. És nem is erről van és volt szó. Hanem arról, hogy bizonyos kijelentéseket nem lehet tenni a nyilvánosság előtt. Senki nem mondhat olyat, hány cigány, zsidó, olasz vagy dél-tanganyikai van a zenekarában, könyvesboltjában, lángos-sütödéjében. Ennek semmi köze a rasszizmushoz. (Még akkor sem, ha Kocsis kijelentése a német újságírónő elutasítását, a rasszizmus vádjának kivédését is szolgálta, mint az örökösen leverklizett példában: hogyan lehetnék antiszemita-cigánygyűlölő, amikor csak zsidó-cigány stb. barátaim vannak?) Nem azt állítom, hogy aki ilyet mond publikusan, az rasszista. Azt próbálom és próbáltam sugallni, hogy épeszű társadalmi-politikai viszonyok között ilyen kijelentés nem létezhet a nyilvánosságban. Az nem érv, amit Kocsis későbbi nyilatkozataiban sokszor elővett, hogy hiszen a nem-tudom-hányadik pultnál ülő zenekari hölgy hozza neki az apukája által sütött flódnit, és ezért természetesen tudja, hogy a hölgy zsidó. Vagyis nem érv, hogy hiszen mindenki tudja, ki a zsidó, vagy olasz, vagy dél-szuahéli a zenekarában, könyvesboltjában, lacikonyhájában, ergo erről nyíltan lehet beszélni. Hát nem lehet a nyilvánosság előtt. Nem lehet. Mert különféle – itt most részletesen ki nem fejthető – jogokat, érzelmeket sért. Ugyanis nem dönthetem el a másik ember helyett, hogy akar-e beszélni a „származásáról”, hogy szeretné-e, ha ez a közbeszéd tárgya lenne, még akkor sem, ha netán a flódnijával vagy a sábeszdeklijével látens módon jelzi, hogy zsidó. Még akkor sem, ha, tegyük fel, minden mondatát azzal kezdi a próbán, hogy „mi, romák ezt több vibrátóval játsszuk”. Ez ugyanis az ő dolga, és az önmeghatározás mindenki magánügye. Súlyosan visszaél a másik emberről szerzett információival, aki ezt nyilvánossá teszi. Marx híres gondolatát („Nem tudják, de teszik”) ebben az esetben így kellene átfogalmazni: Tudjuk, de nem tesszük. És nem igaz az agyoncsépelt érv, hogy ez álszentség. Nem, ez egyfajta pozitív diszkrimináció, amely a mai magyar helyzetben egész egyszerűen létkérdés.

Hogy nem volt bennem bizalom Kocsis iránt? Ugyan. Még szóvá sem tettem azt a vérlázító, látszólag esztétikai alapú érvelését (amelyet a zenekara az őt védő, mellette kiálló nyílt levelében is átvett), miszerint remek, hogy ennyi meg ennyi zsidó és roma zenész van náluk, hiszen ez fokozza a Nemzeti Filharmonikusok művészi sokszínűségét. Képzeljünk el egy irodalmi folyóiratot, mely azzal hivalkodna, hogy náluk zsidók, romák, eszkimók, plusz buzik és leszbikusok is publikálnak, milyen sokszínű is a mi lapunk! Evoé! Varietas delectat! Kemény vajon publikálna-e egy ilyen lapban?
 

Mint a beszélgetésből kiderül, Kemény egy évet töltött Berlinben. Eszerint nem sokat tanult ott. Hiszen gondoljon csak bele, vagy netán kérdezze meg ott szerzett német barátait, mit szólnának náluk, ha Sir Simon Rattle, a Berliner Philharmoniker vezető karnagya egy interjúban megmondaná, hány néger játszik a rézfúvósok között? És azonnali felmondását átvéve, a londoni gépére várva, aztán azzal védekezne a repülőtéren megjelenő újságíróknak: miért, mi rosszat mondtam, hát ezt mindenki látja, nem?
 

Kommt nicht in Frage, hogy Németországban is létezik erős antiszemitizmus, rasszizmus, burkolt és nyílt formában egyaránt.  De az alapokat mindenki tiszteletben tartja, és aki a nyilvánosság elé lép, mértani pontossággal tudja – és ha mégis elvéti, akkor arra nagyon komoly következményekkel járóan figyelmeztetik! –, hol terül el a Minimum Rubiconja. (E téren ajánlom mindenki kitüntetett figyelmébe a Terézia Morával a június 2-kai számban megjelent interjút, pechünkre megint csak a Magyar Narancs című hetilapban.) Katasztrofális lenne, ha nálunk már a szellem legkiválóbbjai – természetesen közéjük sorolom Kocsis Zoltánt és Kemény Istvánt – is elveszítenék a határértékek iránti érzéküket.