Az érzés anatómiája című táncköltemény 41 éves megálmodója ma egyike a világ legismertebb és leginkább foglalkoztatott koreográfusainak. A zenét, amelyben a La Monde kritikusa szerint Claude Debussy és Igor Stravinsky hatása is érezhető, Mark Antony Turnage Blood on the Floor (Vér a padlón) című műve szolgáltatta. A dzsesszes elemekben bővelkedő és álmodozó darabot Bacon egyik művének címe nyomán nevezte el a komponista, akit akkoriban megrázott testvérének öngyilkossága.

Az eredetileg június 29-re kitűzött ősbemutató és a soron következő előadás azért tolódott át júliusra, mert a párizsi opera személyzete is csatlakozott a nyugdíjreform elleni országos tiltakozó mozgalomhoz, de végül a bemutató sikert aratott. Ez nem utolsó sorban a parádés szereposztásnak volt köszönhető: mint arról a Le Monde beszámolt, a harminc táncos között nem kevesebb mint hét vezető szólista lépett fel. Ennek ellenére a francia lap - stílszerűen festészeti hasonlattal élve - megjegyezte, hogy a premiernek kissé friss festékillata volt, már csak azért is, mert alig néhány órával az előadás kezdete előtt rögzítették az előadott végső változatot.

McGregor 1992-ben alapította meg saját társulatát és a nagyközönség számára főleg 2007-től ismert, amikor részt vett a Kirikou et Karaba című musical előadásában. Új balettjében a kortárs klasszikus balett szintézisét szeretné nyújtani az akadémikus kifejezési formára alapozva, ám a kor gesztusainak sebességéhez igazítva. A Le Monde kritikusa szerint minden, amit egy "táncos táncelőadástól" el lehet várni, megjelenik a színpadon, a mű sikerrel elkerüli, hogy megdöbbentse a nézőt, ugyanakkor "homeopátiás pontossággal" adagolja számára a szükséges meglepetéseket.

A színpadon nagyon szép, izmos táncosok jelennek meg az absztrakt háttér előtt, amelynek nagy lemezeit színes, puha fényjátékok világítják meg. Az Ensemble intercontemporain zenekara rutinosan biztosítja a regiszter- és ritmusváltásokat a kissé merésznek tűnő konstrukcióhoz, amelyben egymást követik a kettősök és a női csoportjelenetek, amelyek közelebb állnak a lap szerint a showhoz, mint egy baletthez.

Mindehhez Francis Bacon jellegzetes, a görcsökbe ránduló emberi testet számtalanszor felidéző művészete szolgáltatja az ihletet, főleg a hirtelen fejrántásokkal, a derék és a törzs hullámzásaival - mindez Bacon begörbülő és kínba merevedő alakjaira emlékeztet. A Le Monde szerint azonban William Forsythe koreográfiáját is felidézi a női szereplők megingása, egyensúlyvesztése - mindezt azonban ismét visszarántja McGregor jellegzetes stílusába megannyi jellegzetes fordulat, például amikor úgy tűnik, mintha a táncosokat egyszerre érte volna áramütés.

A Le Monde nem titkolja fenntartásait sem, megjegyzi, hogy a tomboló jelenetek nem igazán indokoltak, különösen zeneileg tűnnek időnként felületesnek - túl drámainak vagy túl sziruposnak -, ami távolságtartásra késztet.

A Le Figaro jó balett-témának tekinti Francis Bacon művészetét, mivel mint írja, a brit festő ecsetje alól kikerülő figurákban van valamilyen táncos jellegzetesség. Ecsetvonásainak mozgása, csaknem absztrakt alakjainak dühödt energiája ihlette meg McGregort, akinek balettje az évad egyedüli ősbemutatója volt. A brit koreográfus többek között azért írta a párizsi operának új művét, mert Francis Bacon rajongott Párizsért, főleg a francia főváros dzsesszzenekaraiért. 1972-ben a Grand Palais rendezte meg a brit mester első retrospektív kiállítását, és ugyancsak ebben a városban, az életmű-kiállítás előestéjén lett öngyilkos George Dyer, aki a homoszexuális festőművész szeretője volt.

A Le Figaro szerint azonban a balett alakjai a kék, a vörös és a lila színek ellenére nem képesek megközelíteni Francis Bacon figuráit, "inkább rovarokra emlékeztetnek a táncosok - és ami az érzést illeti, annak nyoma sincs".