Mint arra a francia Le Monde emlékeztetett, Teddy Cruz Guatemalában született, az Egyesült Államokban telepedett le, és San Diegóban él 1982 óta. A déli határövezetben kezdeményezései nyomán valóságos urbanisztikai laboratórium alakult ki, mintegy rácáfolva azokra, akik az amerikai nagyvárosok peremén kialakult, önálló kertes házakra-villákra tagolt elővárosokat tartják az egyedüli üdvözítőnek - annak ellenére is, hogy a pénzügyi válság és az üzemanyagárak nagyarányú emelkedése súlyos kételyeket támaszt ebben a tekintetben. Cruz szerint tévúton járnak azok, akik a felemelkedő országokra is ezt a modellt próbálják ráerőszakolni azzal az indokolással, hogy így lehet felszámolni a bádogvárosokat.

A Le Monde kérdéseire válaszolva legutóbbi párizsi látogatásán az építész elmondta, hogy működési körzete egyike azoknak, ahol a leghevesebb az ütközés a gazdag Észak és a szegény Dél között. Az egyesült államokbeli San Diego és a mexikói Tijuana közötti távolságot alig 20 perc alatt meg lehet tenni - az amerikai elővárosok kirekesztő tervezése a bádogvárosok informális fejlődési stratégiájával szembesül így. Az utóbbiak, az úgynevezett favelák jórészt a San Diegó-i ingatlanprojektek hulladékából épültek fel, a másik oldalon pedig a Délről beáramló mexikóiak alakítják át San Diego külvárosait.

Cruz szerint hiba lenne lebecsülni a bádogvárosok informális felépítését, mivel az igen bonyolult társadalmi szerveződést tükröz. "A beépítettséget nem csupán az egy hektárra jutó építmények számával kell mérni, hanem az egy hektáron létező társadalmi kapcsolatok intenzitásával is" - hangsúlyozta a francia lapban. A nagy teret elfoglaló amerikai elővárosokba a bevándorlók beillesztik a maguk piacait, vallási, oktatási és közösségi tereit, gazdasági központjait, bár ezek sokszor informális gazdasági tevékenységet valósítanak meg. Ez a jobbára illegális fejlődés a társadalmi szerveződés, a gazdasági dinamika, a környezet szempontjából tartósabbá teszi az amerikai várost: kisebb területet foglal el, csökkenti a közlekedési szükségletet.

Az építész úgy véli, hogy az amerikai lakáspolitika évtizedek óta csak a beruházóknak kedvez - ő viszont azért küzd, hogy a közösségek maguk lehessenek az ingatlanfejlesztők. A bevándorlók dinamizmusa és kultúrája lehetővé tenné ezt az urbanisztikai forradalmat, de ehhez olyan ingatlanreformra lenne szükség, amely engedélyezné a kisebb parcellákat, a terek megosztását, az új típusú partnerségeket és szociális szerződéseket. Csakhogy az elképzelés merőben ellentétes az individualizmusra és a magánosításra alapozódó amerikai modellel.

"San Diegóban a Casa Familiar társaság keretében különböző lakásépítési, közösségi beruházási és kiskereskedések létesítésére irányuló programokon dolgozunk, amelyek közös konyhák köré épülnek, egészen kis telkeken. Ezen a területen nincs hagyománya a közösségi infrastruktúráknak. Kis léptékben kell létrehozni ezeket a felszereléseket, megfelelő gazdasági igazgatással és szociális programokkal karöltve. Az építésznek ezekben a térségekben inkább közösségeket kell létrehoznia, mint épületeket" - magyarázta.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy a bádogvárosok mintát jelenthetnek-e az északi városok számára is, az építész kifejtette, hogy szerinte az utóbbi években a legértelmesebb urbanisztikai programok Latin-Amerikában - így például Brazíliában és Kolumbiában - születtek. Ezek kombinálták a közhatalom terveit a közösségi kezdeményezésekkel, a szabályos és a spontán építményeket, a társadalmi hálózatokat és az informális gazdaságot: mindez olyan urbanisztikai formákat teremtett, amelyek kilépnek a neoliberális építészeti logikából.

"A világméretű lakás- és urbanisztikai válságban a legérdekesebb megoldásokat nem a bőség, hanem a szűkösség ihlette, csakhogy a gazdag országokban ösztönösen vitatják az olyan modelleket, amelyek a határhelyzetekből, a szegénységből fakadnak" - mondta Cruz.