A szerző, az Országos Széchényi Könyvtár osztályvezetője, aki csaknem egy évtizede foglalkozik a témával, az MTI-nek elmondta: a hagyományos antik-középkori, a mozdulatlan Földet középpontba állító világképet két oldalról érte támadás a XVI. század második felében. Egyrészt a kopernikuszi elmélet felől, másrészt pedig olyan különös, az arisztotelészi-ptolemaioszi kozmosszal összeegyeztethetetlen észlelések felől, mint például Tycho Brahe dán csillagász szabad szemmel végzett 1572-es szupernóva-megfigyelése. Az új csillag születése ugyanis ellentmondott az addig elfogadott világképnek, amely szerint az állócsillagok szférája változatlan.

Tudománytörténeti szempontból érdekes, hogy az 1572-es szupernóva jobban megrendítette az európai tudományos gondolkodást, mint Kopernikusz 1543-ban kinyomtatott, a mai, heliocentrikus világképünk matematikai alapjait lefektető, utóbb korszakosnak bizonyult könyve, Az égi pályák körforgásáról. A szabad szemmel látható szupernóvának jelentős szerepe lehetett a kopernikuszi elmélet befogadásában és a róla szóló érdemi vita megindulásában. A tudós kanonok műve a XVI. század folyamán két kiadásban jelent meg, néhány száz példányban, és mivel a befogadásához komoly matematikai háttérismeretekre volt szükség, kevesen érthették meg. Jellemző, hogy a pápai tiltólistára is csak megjelenése után több mint hetven évvel, 1616-ben került fel Kopernikusz munkája (és 1835-ben került le róla).

Farkas Gábor Farkas elmondta: miközben Kopernikusz gondolatait Európa-szerte lassan megismerték és hosszan vitatták, akkor történt a sokkal kézzelfoghatóbb, így sokkal hevesebb és szélesebb körű reakciókat kiváltó esemény: feltűnt egy szupernóva az égbolton. Nemcsak a csillagászokat gondolkoztatta el alaposan, de a teológiai és politikai írások szerzőit, a művészeket és közembereket is, akik mind a maguk módján kezdték el kutatni az égi csoda jelentését, keresték a magyarázatokat - és nem egyszer megpróbálták a saját céljaikra használni az új csillag megjelenését.

A Föld kultúrtörténetében mindössze hét, megbízhatóan dokumentált szupernóváról maradtak fenn egykorú irodalmi utalások. Ezek közül ismertebb az 1054-es, melynek maradványa a jól ismert Rák-köd, az 1572-es, melynek kísérőcsillagát 2004-ben a Hubble űrteleszkóp találta meg, a legutolsó pedig az 1604-es. Azóta szupernóva a Földről nem volt szabad szemmel látható, sőt tejútrendszerünkben a legkorszerűbb műszerekkel sem sikerült találni.

Az 1572-es új csillag hatása azonban a csillagászat történetén túl, a kultúra, közgondolkodás számos más területén is jelentkezett. Az égi csodához jövendölések, teológiai, politikai, történeti eszmefuttatások, irodalmi vándormotívumok és népi babonák sokasága kapcsolódott. Ezeknél a szövegeknél gyakran egymásba fonódik a csillagászati fejtegetés és a csillagjóslás, a teológiai és a természettudományos értelmezés - mondta a kutató.

A keresztény gondolatkörben a szupernóvát óhatatlanul a Jézus születését jelző betlehemi csillaghoz hasonlították, az új csillagról szóló munkákban sokszor felvetődött a kérdés, nem Krisztus utolsó eljövetelét, a közelgő utolsó ítéletet vetíti-e előre az égi csoda. Emellett megjelentek azok az értelmezések, amelyek történelmi kataklizmákkal függtek össze, így a párhuzam rögtön adódott a kor legvéresebb eseményével, a francia hugenották Szent Bertalan-éji lemészárlásával.

A korabeli irodalmi hatások közül a legismertebb Shakespeare Hamletje. Az 1564-ban született angol drámaíró nyolcévesen láthatta az égi jelenséget, és hogy minden bizonnyal életre szóló élmény lehetett számára, azt sejthetjük többek között 1599-ben írt darabjából, amelynek első felvonásában Bernardo, az egyik őr az öreg király szellemének említésekor így fogalmaz: "Múlt éjszaka, midőn ama csillag, mely a saroktól nyugotra ég, a mennynek épp azon részén világolt, Marcellus meg én..." A remekművön végigvonuló asztrológiai, mágikus jelentésrétegeknek könyvtárnyi a szakirodalmuk.

A Régi könyvek, új csillagok című könyv érdekessége az is, hogy a szerző az Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtárának muzeális gyűjteményében, egy kódextöredékbe kötött, hat művet tartalmazó kötetben felfedezett egy eddig ismeretlen szöveget, amelynek írója Wittenbergben rögzítette az egyetem tudósainak a szupernóvával kapcsolatos vitáit. A kötetben publikált szöveg önmagában nagyobb terjedelmű, mint az összes eddig ismert, az 1572-es szupernóvára vonatkozó magyar vonatkozású utalás.

Az égi jelenségek vizsgálatakor is igaz az az axióma, hogy az a történelem, amit megírtak, és fennmaradt az utókorra - mondta a szakember, példaként említve, hogy miközben számos forrás meg sem említi a mai szemmel nézve legfontosabb korabeli égi jelenséget, a 1572-es új csillagot, az aktuális politikai propaganda céljából tucatnyi írott forrásban és metszeten az égre "varázsoltak" egy állítólagos új csillagot, amelynek fényével Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem 1595-ös havasalföldi hadjáratát akarták emelni.

Az égbolttal kapcsolatos tudományos nézetek és hiedelmek sajátos együttélést érzékelteti a könyvben látható 25 korabeli metszet.

A Magyar Tudományos Akadémia Humanizmus és reformáció című sorozatának 32. darabjaként, a Balassi Kiadó gondozásában a könyvhétre megjelent Régi könyvek, új csillagok című kötetet Farkas Gábor Farkas Budapesten, a Vörösmarty téren dedikálja szombat délután.