Az Óbudai Társaskör Galéria terében ez alkalommal a megszokott kiállítási szituációt felfüggesztjük. Ezáltal nem csak a kiállítótér funkciója változik meg ideiglenesen, hanem a létrehozó/alkotó és a néző/befogadó/résztvevő szerepe, definíciója is módosul, szűkül a köztük lévő szakadék. Az alkotó ez esetben nem egy vagy több művészt jelent, a produktum nem előre létrehozott, éppen ezért ennek a klasszikus értelemben vett bemutatására sem kerül sor. A kiállítótér jelen esetben felkínált térként funkcionál, a művész a folyamat katalizátora, a projekt szervezői az események kereteinek kidolgozói. A művész és a közönség szerepei átértékelődnek, a „kiállítás látogató” – ebben az esetben – kollektív alkotóvá, érzései, gondolatai pedig tartalommá válnak.

A társadalmak nagyobb csoportjaiban élő embereknek anélkül van képük bizonyos, a társas, mindennapi létüket, viszonyaikat meghatározó dolgokról, hogy személyesen találkoztak volna, ezeket megvitatták volna. Pusztán a nyelvi, kulturális közösség, a sorsközösség okán alakul ki közös tudás, közös kép, előítélet, attitűd, jönnek létre közös fantáziák és különböző világmagyarázatok. Ősi tapasztalata az emberi közösségeknek, hogy a valóságról a lehető legpontosabb képet akkor nyerik, ha tudatosan elkezdenek szóba állni egymással az őket foglalkoztató kérdésekről, teret adva lehetőleg minél többféle megközelítésnek és tapasztalásnak.

A személyes élet többgenerációs tapasztalataiba íródott történelmi, kulturális és politikai motívumok adott esetben markánsan elmélyítik, körbehatárolják és konzerválják a kicsiny közösségek privát tudását. Egy családban, egy kis csoportban még tudhatjuk, mi van a csend mögött, de egy nagyobb csoport, közösség szintjén már nincs közös tudásunk arról, hogy miről hallgatunk. Vannak időszakok, amikor szinte mindenki számára világos, hogy miről nem szerencsés szót ejteni össztársadalmi szinten, ez általában a nyilvánosság markáns kontrolljával jár, és az attól eltérő megoldásokat fenyegető következményekkel büntethetik. Ilyenkor azonban az egyéni tudások közös nem tudássá állnak össze , és így nem válnak nyilvánossá.

Mai ismereteink szerint az érzelmi-kapcsolati zavarok jó része – akár betegség formájában megtestesülve – származik a család, a környezet feldolgozatlan konfliktusaiból, megbeszélhetetlennek tűnő generációs titkaiból, elhallgatásaiból, a történtek, a valóság meghamisításából.

A múlt század kezdetétől fogva egyre világosabban jelentek meg ezek az összefüggések, így az a törekvés is, hogy kapcsolataink rendezésével – melyhez óhatatlanul hozzátartozik önismeretünk elmélyítése – ezek a lelki zavarok gyógyíthatóak. A gyógyítás egyre tágabb kapcsolati világot vont be hatókörébe, így jelent meg a közösség gyógyító ereje is, mint hatékony színtér. Az első terápiás közösség is így jött létre Angliában, megalkotója Robert N. Rapoport volt. A gyógyító közösség lelke a Nagycsoport, ahol a közösség résztvevői szabadon megvitathatták élményeiket, az egymáshoz fűződő viszonyaikat, ki-ki hozva magával a „hazait”, a maga társadalmi valóságát (is). Megszületőben volt a felismerés, hogy egy embert is az tart össze, ami több embert összetart.

Mi a Nagycsoport?
Nagyobb intézmények társas működésmódját, rejtett konfliktusait és szervező fantáziáit feltárni, megérteni hivatott fórum. Rögzített keretekkel dolgozó kommunikációs tér, ahol ötven - hatvan ember szabadon beszélhet vagy hallgathat. Nincs előre meghatározott téma, a csoportot vezetők igyekeznek támogatni a résztvevőket mélyebben foglalkoztató motívumok megjelenését. A módszert, mint hangsúlyos elemet, általánosan használják a lelki betegségeket gyógyító intézményekben. Jelen projekt ezt a formát helyezi át a művészet kontextusába, a nyilvánosság egyfajta megjelenítésére.

Általános keretek
•két csoportvezető, két-három segítő munkatárs
•koncentrikusan elhelyezett széksorok, mindenki szabadon megválasztja helyét
•1 ½ óra időtartam

Minden résztvevőnek lehetősége van a négy megadott időpontban másfél órára helyet foglalni, beszélni vagy hallgatni a kiállítótérben. Mint minden Nagycsoporton, itt is az lesz, amit hozunk és az, amit ezzel kezdünk.

Jelen projekt modellt kíván nyújtani arra, hogy egy nagyobb közösség alkalmi csoporttá formálódó tagjai, – idegen vagy ismerős emberekként megtapasztalva, és kibírva a Nagycsoport „személytelenebb” világát, a mély bizonytalanságot és „magárahagyatottságot” – képesek olyan kis világot alkotni, ahol kitapinthatóvá válik a személyes és a közös érintkezése. Ha megpróbáljuk megosztani egymással az ott és akkor felbukkanó érzéseinket és gondolatainkat, képet kaphatunk a tágabb közösségünk életét szervező fantáziákról, a párbeszéd lehetséges erővonalairól. Az így közösen megszerzett tudás gyógyíthatja a nagyobb emberi közösség kapcsolatainak zavarait is.