Folyóiratok

"A végét, a finálét ki tudta találni.
Fordított szimmetriáról volt szó:
Riviera
összerakja az álomlányt, az álomlány
szétszedi őt."
Neurománc[fn] A regény második magyar nyelvű kiadása 1999-ben jelent meg a Valhalla Páholy gondozásában. Fordította Ajkay Örkény; a fordítást átdolgozta Gáspár András.[/fn]



Intro


A Neurománc paradoxona abban rejlik, hogy miközben elénk állítja a cyberpunk világát, ennek ontológiai konzekvenciáit nem vonja le. Ugyanis sem a főszereplő, sem az elbeszélő horizontja nem egyezik meg a regényben mutatkozó jelenségek horizontjával. [fn]Talán éppen ezért marad meg SF-nek?[/fn] Ezt - az elbeszélő és elbeszélt, szereplő és környezete közötti - diszkrepanciát az a SF (science fiction) hagyomány "termeli", amely egy realista elbeszélőmódot és romantikus szubjektumképet alkalmaz futurisztikus fikcionalitásának létrehozásakor. A Neurománcban azért különösen problematikus ez, mert a sokféle virtuális eszköz, cyber berendezés, implantum stb., amely a szubjektummal kölcsönhatásba kerül, annak megváltozott helyzetét implikálná. Ezek nem hagyják ugyan teljesen érintetlenül a Neurománc szövegét, mégsem képezik a szöveg kérdéshorizontját. Igaz, amellett, hogy a regény fenntartja a SF szövegek hagyományos írásmódját, megjelennek a lehetséges alternatívák néhol nemcsak tematikus, hanem szövegszerű beszivárgásokként is!


Virtuális terek

A regényben többfajta szimuláció létezik, ezek az észlelőjük számára realitásokként hatnak. Mégsem kérdőjeleződik meg annak a világnak a valódisága, amelyben ezek - a mátrix, a szimstim, az agykártya, az MI-k, a kiiktatóchip vagy a drogok virtualitásai - léteznek. Pedig már a regény nyitómondata a relativizált világok lehetőségét ígéri. [fn]"A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején" - a port kifejezés egyszerre jelenti ugyanakkor a számítógépek csatlakozóját is.[/fn] A várost többször is egy nyomtatott áramkörhöz vagy a cybertérhez hasonlítja az elbeszélő: "ez az egész valahogy furcsán és nagyon távolról, de a mátrixakciókra hasonlított. [...] Ninseit [...] egy adatmezőnek láthatod." A város lakói adatokhoz hasonlóak, amelyeknek sajátos "tánca" adatáramlásuk. Ninsei és a mátrix hasonló entitásoknak tűnnek: "az ég statikus sercegésből átváltott a mátrix színtelenségébe".



Szimstim


A szimstim kapcsolat szövegszerű leírása megkülönböztethetetlen a kapcsolaton kívüli léttől, azonban az elbeszélő itt is meghúzza a határokat, amelyek nélkül a két világ felcserélhetősége kaphatna hangsúlyt. A szövegben mindig meg van különböztetve a szimstimen belüli és kívüli kapcsolat (cezúrával is jelölve). Másrészt ez a kapcsolat nem teljes, a "lovas" el van rekesztve a jeladó belső világától. Case amúgy is idegenkedik a szimstimtől, amely számára "hús-játék".



Agykártya


A regény személyiségei többnyire idegennek érzik magukat virtualizálódott világukban. Bár "az agykártyák azt gondolják, hogy élnek, mivel világuk valós, csak épp örökkévaló", ettől a fajta léttől Flatline meg kíván szabadulni. Igaz Flatline-nak agyi része megegyezik Pauley McCoy-éval, új pozíciójú létét mégsem tartja folytonosnak vele. A virtuális létbe való átmenet nem képezi a regény horizontját. Flatline agyhalála (a cybertérbe kötve) tulajdonképpen énjének megtöbbszöröződését jelenti: "olyan vagyok én, mint azok a kibaszott ősgyíkok, tudod? Volt nekik két agyuk [...] Rávágtam arra a fekete izére, és az öreg seggagyam csak folytatta tovább...". Ezt mégis érthetetlen csodának tartják ("a cybertér Lázára") és Flatline-t csupán mint halottat (flat-line) értelmezik. Case irtózik Flatline műviségétől: nevetése ijesztő Case számára. Ez a nevetés azonban nemsokára Case sajátja lesz, igaz, amikor ő is szimulakrumként létezik. A történet végén azonban ezt a nevetést sajátjaként ismeri fel: "Valahonnét, nagyon közelről, nevetés hallatszott, amely nem volt nevetés."



Mátrix


A cybertér leírásában is a megkülönböztethetőség és a relativizálás kettős játéka működik. Részben mint hallucinációt, tehát a valóság kiterjesztését, részben mint lehetséges világot írja le ("Mint a távolodó városi fények...").


Tükör


Másik folytonosan visszatérő metaforika a tüköré. A tükör, mint az illúzió, a nem valóságos dolgok képe sokszor felbukkan a történet során. Molly beépített tükörszemüvegével Chiba city jellegzetes lakója. A szem a lélek, az őszinteség, a megismerhetőség ősi toposza, így ennek elfedése Chiba city illuzórikus voltát mutatja. Csakhogy Case nem virtuális világot, hanem hazug manipulációt lát benne. Case egy sebészeti bolt kirakatában nézeget egy mesterséges húsdarabot, amelyre rávetül a járókelők tükörképe. Ebben a tükörjátékban látja meg Molly tükrös szemüvegét. Molly identitása a Chiba citybeli emberek tükörképszerűségéé: "A nő az épület hatalmas fehér előcsarnokának arannyal pettyezett tükörfala előtt álldogált, gumit rágott, és szemlátomást a saját tükörképében gyönyörködött." Az egymásban tükröződő világok játéka nem tud kibontakozni a regényben: "Terzibasdzsián szürke öltönyös, aranykeretű tükörszemüveget viselő fiatalembernek bizonyult." Miután leveszi szemüvegét, Mollyra néz és elmosolyodik: "Így már jobb, ugye? Különben csak tunel-végtelenséget kapnánk, tükröket a tükrökben..." A tükör elfedése Case számára egy "illúzió" szertefoszlását jelenti: "egy fekete tükörsík, amely megbillent, és a férfi máris higannyá lett". Chiba city látszatvilágának képe összekapcsolódik az arctalansággal és felejtéssel: "[Case] Egyszerre azon vette észre magát, hogy az általa Chibában megölt három ember arcát igyekszik felidézni. [...] Ütött-kopott, háromkerekű, tükörablakos teherautó robogott el mellette, platóján üres műanyaghengerek csörömpöltek."


Az „Én” fenntartása


Case ellentmondásos alak: őrzi a személyiség hagyományos alakzatait, miközben egy tökéletes szimulációba vágyik. Önmaga egysége és azonossága iránt nem ébrednek se benne, se az elbeszélőben kétségek. Pedig meglehet, hogy Case, egy doboz csupán (amely egy agykártyát tartalmaz). Ő, akit Ratz "művésznek" hív, személyiségét modellezhetetlennek tartja: "- Olyan, mintha ismernélek [mondja Molly]. Abból az életrajz-modellből, amit ő szerzett. Tudom, hogy milyen vagy. - Nem ismersz te engem, hugi." Peter szintén különlegesnek tartja magát: "Nem Wintermute lesz az első, aki elköveti ugyanazt a hibát. Alábecsülni engem! [...] Nem igazán ért bennünket, tudod. Megvannak a profiljai, de azok csak statisztikák. [...] Nekem azonban egy mennyiségileg meg nem határozható tulajdonság van a birtokomban. [...] A perverzitás. [...] Az indokolatlan tett élvezete." Az én "legyőzhetetlen" és metafizikailag meghatározott: Wintermute felépíti ugyan Armitage-t, "ráépítve" Corto személyiségére, ám "mikor az akció stresszhatása elért egy bizonyos pontot, az Armitage-szerkezet összeomlott; Corto a felszínre bukott, bűnösségével". Mindvégig őrzi integritását és objektivitását. Miközben Case a tengerparti virtuális világban időz (amely egy bibliai megkísértés-jelenet), egyszerre részese az eseményeknek és ugyanakkor fenntartja a kívülálló megfigyelő pozícióját is, aki meg tudja különböztetni a látszatot a valóságtól: "Semmi sem volt valódi, de a hideg az hideg volt." Az elbeszélő éppígy fenntartja a valóság nyomainak jelenlétét egy valószerűtlen világban: "Case végignézett rajtuk és megállapította, hogy fiatalosságuk látszat csupán - erről az ujjpercek ráncai árulkodtak, olyan részletek, amelyekkel a sebészek nem tudtak mit kezdeni." Case teste mindvégig megőrzi önazonosságát. Egy kivizsgálás során megtudjuk, hogy apróbb fogászati beavatkozáson kívül Case "szűz", érintetlen implantumoktól. Az egyetlen művi beültetése a méregzacskók lennének, ezeknek léte azonban kétséges. Egy szimbolikusnak is nevezhető részletben Case az "illúziók" helyett a "valóságot" választja: "Lebámult a Desiderata [a. m. óhajtott dolog] méregdrága üzleteire: Gucci, Tsuyako, Hermes, Liberty. Bámulta őket, aztán megrázta a fejét és a panelhez lépett [...] Kikapcsolta a hologramot - a távoli lejtőt borító lépcsőzetes lakótömbök látványa volt a jutalom." Az, hogy Case új hasnyálmirigye képtelen megemészteni a drogokat, felfogható Case "realizálásának" is: a hallucinációk világának megszűntetéseként, amely így végképp megbízható "elbeszélővé" teszi. Ez a retorika, amely ezt a felnagyított ént működteti, kivetül még az MI személyiségére is: "Nos, magam is [mondja Wintermute] kényszer alatt állok. És nem tudom, miért. Ha fel akarnám tárni neked legbelsőbb gondolataimat [...] És mégsem tudom. [...] valami nagyobbnak a része leszek."



Case: - "lebegni akarok"


Case annyiban romantikus hős, hogy a virtualitás "hazug" és "romlott" világából egy letisztult transzcendens létbe vágyik. Szimbóluma a Napra emlékeztető és az élet teljességének jin-jang jelét magán viselő suriken. Valójában metafizikai vágya a "földi" léte által meghatározott. Vágyának szimbóluma a hideg, krómozott fém, és a hely, amely legjobban hasonlít rá, a mátrix végtelen idejű és terű geometrikus, testetlen világa. A mátrixban érzi igazán otthon magát, ahol - ellentétben Chiba city-vel - "Az ég felhőtlen, kék." A cybertérbe csatlakozva a tökéletes egység és boldogság érzete járja át, miközben embrionális pózban lebeg. A dobócsillagok leírásakor is megjelenik a tükör metaforája: "A foglyul ejtett utcai neonfényt furcsán megcsavarva verték vissza: Case egyszerre úgy látta, hogy ez alatt az olcsó krómcsillagzat alatt utazott idáig és a végzete is ebben áll megírva." Ez a szimbolikus hely is visszatükröződés, virtualitás csupán, "furcsán megcsavart" fényű. Olyan, amely igaznak tűnik, miközben a másikat mint nem valóságosat leplezi le. Case az igazságot keresi, nyomoz (ennyiben case, ügy is), hogy megtudja ki is a megbízója. Ez a megbízó azonban egyre távolabbinak és elvontabbnak tűnik. Case követi Őt, miközben egyre közelebb kerül a transzcendens állapothoz. Case vágya végül is beteljesedik, a történet végén a mátrix részeként szemléli magát. Case mindvégig tiltakozik az őt körülvevő virtualizálódott világ ellen, miközben magára mint nem-virtuális lényre tekint. A történet végén eléri "végzete": úgy tűnik, önmagát mint szimulakrumot ismeri fel, ugyanakkor ebben a létben (a mátrixban) találja meg a vágyott transzcendenciát.



"Az ember eltört."


Az "én" újraszituálásának lehetőségei számos ponton tetten érhetők a szövegben. A különböző virtuális és nem-virtuális terek felcserélhetőségének (lehetséges) játéka mellett a biologikum/technikum egymásbametsződését, vagy a drogok virtuális világát lehetne említeni. Több helyen is találkozunk az ember eltűnésének képeivel: "Elhidegült kezek, oly kicsik, hogy szinte elvesznek a sötétségben, a test képe, ahogy elmosódik a televízió-ég folyosóin." Az ember eltűnésével egyszerre a gép "emberiesülése" történik: "[Case:] Valami szinten még féken tartják őt [Wintermute-ot] [...] - Őt - jegyezte meg az agykártya. - Ő! Vigyázz erre. Az. Én folyton mondom neked." Case összeolvadása a Tessier-Ashpool jéggel, már előrevetíti identitásának alakulását. Case önnön "újrafelismerése" történik (történhet - ez a felismerés már nem része a regény horizontjának) abban a jelenetben, amelyben Molly szemén keresztül önmagát mint idegent szemléli. Bár az elbeszélő mindent megtesz annak érdekében hogy az én egységét, romantikus totalitását fenntartsa (és ezzel egyfajta humánum célját szolgálja), kérdéses, hogy mindez a szöveg általi (világ) horizontjából tekintve kellően konzekvens-e és vajon poétikailag gyümölcsöző-e? A szöveget ebből kifolyólag sajátos feszültség, illetve dekonstruálódás járja át: az elbeszélő és elbeszélt ellenszegülése. Nem a mottóban idézett eseményről van-e szó a regényben is? Case nyomozása közben fokozatosan feltárul előttünk: minden lépése jól szervezett, irányított akciót mutat. Miközben ugyanis Case szembesül saját virtualitásának lehetőségével és így új identitást nyer, addig megszabadítva Wintermute-ot egyediségétől, növekedésének gátjától, zártságától, Wintermute bizonyos értelemben eltűnik, mindent betöltő léte szétszóródik a cybertérben.