Folyóiratok

Előzetes megjegyzések


1. Ez a bírálat eredetileg Kőrösi Zoltán Hentesek kézikönyve című novelláskötetével foglalkozott, ám pragmatikai okok miatt a szöveg témája megváltozott. Az elkövetkezendő kritikai diskurzus folyamán nem túl valószínű, hogy bárki is közelebb kerülne annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy "Lehet-e (deklarációs szempontból: Szabad-e...) egy másik dologról pontosan ugyanazt mondani, mint ami már az egyikről mondva lett - egy, az egyikről való kimondás alkalmától különböző időben?" Barta Bandika - bevallom - nem látja elvi akadályát egy másik kontextus nem-szinkrón idejében való "szövegszintű ugyanaz-elmondásának"; az iménti - utolsó (?) - szó itt az ismétlés helyett és ellen áll: mondója azt szeretné vele sugallni, hogy az ilyen, azaz formálisan és külsődlegesen megítélt logikai ismétléseket - ha már kategóriákat alkotunk, mely szokásunk egyébként nem túl egészséges - jó lenne inkább új elemnek felfogni, legalábbis annyiban, amennyiben van/lehet új a nap alatt.

2. Amikor a legminimálisabb visszhangot sem verve - más néven vihar a biliben/egy kanál vízben - a fenti szerzői név (kód) különféle variációihoz tartozó beszélők (ezek az én tudóska énjeim!) szinte minden megszólalásukkor hangsúlyozzák a különféle nyelvjátékokhoz és szótárakhoz való sajátos viszonyukat (és itt kétségtelenül egy folytatható vagy legalább folytatott Descartes-i hagyományról van szó), akkor az echokiváltásnyit sem érő, valamint egy emberi kézen összeszámolható reflektorok gyakran utalnak a névtulajdonos deviáns vonzalmaira, vagy legalábbis feltehető, hogy a reflektált esetleg ilyen interpretációkat is szokott írni. Pedig a kóddal bélyegzett eredeti intenciói között valószínűleg még szerepel egy-két, hasonló súlyú előfeltevés.

Ez a nyelvhasználó egyrészt szeretne elterjeszteni egy hírnevet, miszerint ő zseniális, újító, forradalmár, "maradandó" dolgokat gondoló stb., s mindez a szándéka ráadásul a fenti érték(elés)ek kontextuális relevanciájától független. Ha ez a hír valamennyire is elterjedne, az már önmagában örömet okozna a tulajdonosnak - eredendő hiúsága miatt. Tehát ez az ág önöknek annyira nem fontos most. Annál inkább a másrészt/-felől! Persze annak a hangsúlyozása, hogy "koherens", "konzisztens" és "korreferens" rendszereket, sőt egyáltalán rendszereket feltételezni ősi babona, és akkor ezekről a követelményekről az író/olvasó lemond, kétségtelenül egyfajta lustaság is a beszélő részéről. Másfelől e közhelyes tudást nehéz lenne cáfolni a belátható episztemológiai horizontokról. Az olyan példák, mint Donald Davidson metaforaelmélete vagy Gérard Genette narratológiája és transztextualitás-teóriája, a gyakorlatban is meggyőzően mutatnak be olyan, "argumentációs processzusként" írt/olvasott nyelvjátékokat, amelyekben egy adott episztemológiai előfeltevéshalmaz beszédmódjának szavait és szabályait - más néven: módszereket - alkalmazva olyan nyelvi alakzatot - más néven: következtetést - lehet létrehozni, amelynek előfeltevéseit manapság úgy írják/olvassák, hogy azok összeférhetetlenek a "szavak és szabályok" mögött, illetve előtt álló mondatokkal. A látszólagos ellentmondást már sokan föloldották - amennyire tudom, például Derrida is -: az ellentmondás "kategóriája" nem létezik.

Azt gondolom, az emberiség történetének majd nagy fordulópontja lesz az, amikor az egységes (standard) nyelv produkciós lehetőségei közül kiiktatják azokat az elemeket, amelyek közre tudnak működni az ellentétek és a kizárólagosságok megírásában/elolvasásában. (Szerintem kb. 200 év múlva lesz ez meg.) Az emlegetett tulajdonos - ének konglomerátuma - addig is visszautasítja az elkötelezésre vonatkozó baráti felszólításokat. Azt mondja:

Attól, hogy elkötelezem magam egy formailag lezártnak vagy strukturáltnak tűnő beszédmód mellett, vajon mi lesz jobb? Nem mindegy-e, hogy a kiindulás előfeltevéseit rögzítik hozzá a kód szokásos tulajdonosához, és így születik meg az összeférhetetlenség, vagy egy eleve összeférhetetlen prekoncepció talajában csírázik ki egy másik anomália? És akkor már nem logocentrizmus-e azt feltételezni, hogyha egy nagyjában-egészében ismert és elfogadott, s így formailag rögzített prekondíciós halmaz eljárásáiból kiindulva egy azzal összeférhetetlen nyelvi produktumot állítanak elő, akkor a termelés folyamata során megvalósított nyelvi tranzakciók nyomon követésével bármit is meg lehet tudni a nyelvről, illetőleg az egyes episztemológiai horizontokról?! Ez a baráti tanács-érvelés mintha arra épülne, hogy rétegzettebben, gazdagabban elemezhető valamely funkcionális halmaz (jobb és több metafora deklarálható vele kapcsolatban stb.), ha valamennyivel (például eggyel) több elemét ismerjük.

Tudomásul kellene már lassan venni, hogy akárhány dolgot tudunk (most vagy majd) mérni és/vagy interpretálni egy ilyen nem-rendszer, más néven nyitott és szellős működési halmaz elemei közül, ezen akkor sem múlik semmi. Úgy viselkedik a megfigyelt (dolog/illető/konglomerátum/stb.), mint egy megszámlálhatóan végtelen számhalmaz, ha alapműveleti szinten hasonló tulajdonságú halmazokká transzformáljuk őket. Hiába vonjuk ki - mondjuk - a természetes számok halmazából az összes páratlan számot, a kapott különbséghalmaz elemeinek száma továbbra is végtelen. Hiába adunk hozzá {N}-hez bármely xN-t, N' mégis egyenlő marad N'-nel.

Amit tehát a magát becsületesnek mondó író tehet, az az, hogy nem dől be a paradigmaváltások weberi értelemben vett érdeküzenetének, és megpróbálja függetleníteni magát az időváltozásra hivatkozó értékelésektől. A kizárólagosan fennálló különb(öző)ségek elkülönítése az egyébként sem létező azonosságoktól ily módon tautologikusnak bizonyul. A nem-naiv elemző ennek következtében épp a "naivitás/reflektáltság" bináris értékelési eljárás előfeltevéseinek jogosságát kérdőjelezi meg, s - mi tagadás - annyira megrendül a reflexióba, különösen pedig az önreflexióba mint alapvető nyelvprodukciós módszerbe vetett bizalma, hogy - horribile dictu - még azt a kérdést is felteszi, hogy:

Nem lehetséges-e, hogy a tér-idő két különböző pozíciójában - s itt a két meghatározó dimenzió értékei közül elég csak az egyik típusúnak eltérnie - pusztán véletlenségből nem létezhet-e ugyanaz formális szinten? Véletlenül nem alakulhat-e ki olyan konstelláció, hogy két valami/valaki - akár csak egy pillanatra - azonos legyen a másikkal (azaz vélhetően önmagával)?

Talán (nem).

3. Az én énjeimnek a konglomerátuma, a kód/név rögzített/kijelölt/megbélyegzett tulajdonosa/viselője és hasonló kifejezések helyén a nyelvjáték a továbbiakban inkább átlátszóvá lesz téve. Ami ugyan hiba és baj, de csak annyira, amennyire léteznek tizenkettes sorszámú könyvlapok, cicák (is) vagy emberek.



A meghatározatlan nyelv használata


Mit keressek ebben a könyvben? Helyes-e feltenni a kérdést így: "Mit lehet keresni ebben a könyvben?"? Mintha nem lenne helyes azoknak az előfeltevéseknek a fényében, melyek valószínűleg ott vannak e diskurzus mögött. Mégis, mintha ez a könyv olvastatná magát egy bizonyos módon. Az az érzésem, mikor a regénnyel ledőlök egy félórára, hogy ez a szöveg azt várja tőlem, hogy tárjam fel, mit is gondol bizonyos dolgokról. Tehát először is: gondolás, másodszor pedig: bizonyos dolgok vannak. A narrátornak tehát véleménye van, és célja, hogy velem is jól megismertesse ezt a véleményt. Mindez sokszor meglehetősen kellemetlen érzéssel tölt el, különösen azért, mert mintha a szövegnek szándékosan atmoszférája lenne, vagy ha úgy tetszik, hangulata, s ezt az atmoszférát/hangulatot akarja rám erőltetni, rám, aki olvasni és írni akarok, ha már megvettem ezt a könyvet.

Amikor azt mondják, hogy észre kellene vennünk, hogy a létrejövő írási-olvasási diskurzus a szerzői intenció, a szöveg és a befogadó által határolt és meghatározott játéktérben jön létre, akkor manapság már senki nem gondol arra, hogy mindezt egy, a szerzői intenciókat feltárni szándékozó beszédmóddal szemben kellett hangsúlyozni. Ám Zilahy Péter jelen kötete éppenséggel ilyen szótárral dolgozik. Mintha ez a diskurzus erős és nyilvánvaló retorikájával egyáltalán nem szeretne teret adni semmiféle termékeny félreértésnek, hanem inkább biztos akar lenni abban, hogy üzenete eljut az olvasóhoz. Nem állítható persze, hogy ha akarom, nem olvasom félre vagy (mis)másolom el ezt az üzenetet vagy azt, hogy ilyen üzenet létezik. Mégis könnyen rájön a befogadó, hogy "túlöltözik" ehhez a kötethez akkor, ha ennek szövegéből próbál meg számára érdekes játékokat kreálni. Vagy másképpen szólva: a szöveggel való dialógus során az olvasó - immár - kanonizált szabadságeszközei igen nehezen hozzáférhetők.

A szöveg elrendezettsége a befogadói/újraírói horizonton arra késztet, hogy a megjelenő tematikus szinteket egymásra vonatkoztassuk, olyan kérdéseket feltéve, mint hogy "Az egyes - hangsúlyosan elkülönített - témák nyelve és szövege milyen interakcióba hozható egymással, s ehhez a folyamathoz milyen jelentéseket társíthatunk?" és "A más szövegeket megidéző áthallások milyen szerepet játszanak a jelentés előállításának folyamatában?" Ezek a kérdések jól mutatják, hogy az olvasó/író olyan szerződést kíván kötni a szöveggel, amelynek fogalmai egy viszonyrendszer részeiként viselkednek, s a befogadói elvárás ily módon arra irányul, hogy a relativitás terében jöjjön létre a saját olvasat. Ha tehát elfogadjuk a regény retorikus szerkezetének meghatározó formáit, akkor olyan kreatív stratégiát választunk, amelyben kevés szerep jut a pragmatikum és a metonímia keresésének.

A szöveg nyelve azonban grammatikai szempontból a premodern eljárásaiból építkezik. A narrátor által teremtett nyelvi tér alapvetően önkényes ugyan - s ebben a tekintetben a romantikus igazság előfeltevésein jön létre -, ám kiszámíthatóan működik. A kötet szövegszervező struktúrái ily módon mégiscsak egy klasszikusan értett szubjektív elbeszélő monologikus terében születnek, és megjelenésük retorikája végképp rögzített. Ha a kötetnek csak egyetlen fejezetét olvassuk el, akkor képessé válunk a továbbiak előrejelzésére. Így a szöveggel folytatott dialógus azokra a nyelvhasználattal kapcsolatos kérdéseinkre ad pozitív választ, amelyek az állandóság elemeire kérdeznek rá, nem pedig azokra, amelyek a különbözőség - a "változás" - jegyeit keresik.

A polifonikus játéktér szabály(talanság)ai között mozogni kívánó olvasó/író tehát sikeresebb alkotói módszert választ, ha elvárásait nem a kötet, hanem az egyes fejezetek szintjén fogalmazza meg. A narráció erős retorikai sugallatának engedelmeskedve feltételezhetjük, hogy az egyes témacsoportok nyelvisége lesz az a viszonyítási halmaz, amelyet dekonstruálva dichotomikus, a nyelvi fixáltságon túlra utaló kapcsolatokra lelhetünk. Az ilyen kísérletek azonban csak ritkán járnak eredménnyel, mivel a narráció nyelvi tudatossága csak ritkán ad lehetőséget a logocentrizmus meghaladására.

Amikor például az elbeszélő a hozzávetőleges jelen tematikus horizontján beszél, és a befogadó jelöltként veszi a mondatok igeidejét, és azt látja, hogy ez jól szembeállítható a személyesebb történetmesélés múlt idejével, akkor úgy látszik, hogy az időváltozás olyan metaforája az újraírásnak, amely termékeny stratégiaként alkalmazható a teljes szöveg értelmezése során is. A narrátor ugyanakkor rendre visszavonja az allegórialkotásnak ezt a lehetőségét azzal, hogy relativizálja az igeidők funkcionális rendjét: "Dzsovanni Kapisztrán mártírhalálra vágyott. Példaképeit a templom faláról vette, nyilakkal átlőtt, kerékbetört, megfeszített, megfojtott, felnégyelt mártírok képeiről. Arról ábrándozott, hogy egyszer őt is falra festik, de a valóság kegyetlenebb, mint a freskók világa. Minden nap új kudarc és vezeklés, újabb kitérő a mennyország előtt. Az első sorban harcol, de halálraszánt képe láttán még a fanatizált janicsárok is kitérnek előle." (57. o.)

A tematikailag a "jelen történéseinek múltjába" illeszkedő szöveg grammatikai múlt ideje jellemző módon úgy vált jelenre, hogy azt egy általános igazságot jelentő, tehát szükségképpen jelen idejű mondat, majd egy hiányos, vagyis csak kontextuálisan időzíthető mondat viszi át a mostba. Mindez nem a nyelvi megformáltságra irányítja a figyelmet, sőt kimondottan a jelenetezés eszközeit használva készteti allegorézisre az olvasót. Nem lehet szó nélkül elmenni a mellett az állítás mellett sem, amely az időváltó mondat középpontjában áll: a valóság előbbre való az úgymond mesterségesen létrehozott világnál, mely ráadásul csak leképezése a tapasztalatnak. Nem egyszerűen a feltételezésnek a preromantikus - sőt bizonyos szempontból annak is korábbi - episztemológiai előfeltevéseit kell itt észrevennünk, hanem azt is, hogy a kijelentés nyelvi gesztusa alapvetően idő nélküli kontextusba helyezhető bele.

Más szempontokból is úgy tűnik, hogy a narrátor azt gondolja, az idő változása olyan fizikai jelenség, amely nem befolyásolja a léthez és a nyelvhez való viszonyunkat; az csak egy olyan külsődleges adottság, amely egyfajta lényeg vagy lényegek mibenlétét nem befolyásolja. Különösen így van ez azokban a tematikus részekben, amelyekben a megszólított és a szóló személye tisztázatlan, s a kijelentés bizonyos értékek időtől független továbbélését állítja: "Néha egy esős februári délután egyedül állsz a tömegben. Idegen vagy. Idegenek vesznek körül, álmosan kullogsz a szemerkélő esőben. Úgy fog véget érni, hogy észre sem veszik. Amikor már senkit sem érdekel, észrevétlenül múlik el az első tüntetés nélküli nap. Valaki mögéd lopózik és a füledbe súgja: ez a nap és ez a tüntetés örökké tart és mindennap újra kezdődik." (63. o.)

A történelem és a szinkrón események hasonló értelmezését nyújtja a narrátor akkor, amikor a régmúlt és a jelen történeteit állítja párhuzamba, s azt sugallja, hogy a történelem jelenségei és szereplői ugyanazon szabályok mentén alakultak ki, s nincs különbség az egyes korok létmódjai között.

Az elbeszélő ilyenkor a kézzelfogható valóságról beszél, amelyhez őneki közvetlen a hozzáférése. A most horizontján mindez még inkább szembetűnő, mivel a szemtanú hitelességét is rendszeresen segítségül hívja a narráció igazságtartalmának alátámasztására, olyan történetelemekre helyezve a hangsúlyt, amelyek csak interperszonális kapcsolatrendszerek résztvevőjeként szerezhetők be. Ez egyfelől azzal a veszéllyel jár, hogy a kötet a valóság olyan közvetlen leírásával kecsegtet, amelynek kiindulópontjában egy, a maga reflektálatlan létével körvonalazható nem-nyelvi személy áll, másfelől pedig azzal, hogy történelem és emlékezet, a diakrónia szinkrón szeletei és azok leírása nem válik szét az elbeszélői szinten. Pedig, ha ez megtörténik - mint a 62-63. oldalon található, a déli harangszó eredetéről szóló eszmefuttatásban -, akkor rögtön lehetővé válik a paralelizmus másik oldalának termékeny és sokoldalú interpretálása.

A narrátor ily módon leegyszerűsítve használja fel a "történelem vége" szindróma következményeit. Nem veszi figyelembe, hogy ennek a szótárnak a hatóköre hangsúlyozottan korlátozott, s így nem alkalmazható a (poszt)modernista fordulat előtti történetekre. Nem is meglepő hát, hogy a narrátor érdeklődési köre sokkal inkább úgy írható körül, mint ami a múlt továbbélését kutatja a jelenben.

Hasonló következtetésre juthatunk, ha azokat a szövegrészeket hasonlítjuk össze, amelyekben az egyes szám első személyű történetek bontakoznak ki. Bár a megközelítés iróniája - akárcsak a többi tematikus síkon - tagadhatatlan, mégsem találjuk meg azokat az elemeket, amelyek elkülöníthetnék a múlt és a jelen narratológiai horizontjait. Az elbeszélő folyamatosságot lát mostani és mútlbeli személyisége között, ugyanazokat az értelmezési eljárásokat használja a jelenbéli mondatok befogadásakor, mint a múltbeliek interpretációja során. Különösen látványos ez olyankor, amikor a korábbi személyes történések szinkrón olvasatai összekeverednek a fikció mostjának elbeszélői értelmezésével: "Általánosban megtanították a betűket egymás mellé írni. A szavak egy könyvben voltak, mint a megoldás, csak olvasni kellett. A szótárban benne volt az összes szó, amit mondani lehet. [...] Bármit mondtál, ha hiányzott a könyvből, nem volt semmi értelme. Csak ha le volt írva. [...] A szavak szolidaritása teremti a nyelvet, mint ahogy az osztályban is létrejön a szolidaritás, bárkire sor kerülhet, és mindennap névsorolvasással kezdődik. Felolvassák, hogy megvagyunk-e az ablaktól a zsiráfig, az Almásitól a Zsuppánig, mindannyian." (88. o.)

A narrátornak egyszerű grammatikai feladat lenne elválasztani az olvasás aktusának gyermekkori értelmezését a szöveg - általánossá váló - jelen idejének értelmezésétől oly módon, hogy pl. "lehet" helyett azt mondja: "lehetett" stb. Mégsem teszi ezt, hanem a már ismert, átfogó - tér- és időfüggetlen - hatókörre törekedő jelen időbe hozza át és fejleszti tovább a múlt idejű mondat alárendeltjeként megjelenő jelen idejű állítást, s ezzel megerősíti azt a benyomásunkat, hogy ő mindig is ugyanaz volt, gondolkodása nem változott, hanem csak a már akkor is meglévő nyelvi előfeltevéseiből vont és von le újabb logikai következtetéseket.

A tematika fővonalát képező jelenbeli történeti eseménysor elbeszélése ugyanezt az elrendezői szándékot erősíti. Egyfelől ugyanis azt láthatjuk, hogy a kötet szerkezete időben és térben egyaránt változatos és megszakított, az egyes anekdotikus és elemző szövegfajták ebben a tekintetben semmiféle hierarchiának nem rendelődnek alá. Mindez azt az érvelési stratégiát erősítené, amellyel a narrátor a már említett, időt és konkrétumot tagadó párhuzamait elmondja, a naivitásig szabad asszociációt engedve az allegorézisnek. Másfelől azonban a mondottam fővonal valóban lineárisan épül fel. Hiába a tematikus polifónia a regényben, ha az elbeszélés érzékelhető fókuszában álló eseménysor elbeszélése metonimikus szerkezetű, mivel így a megjelenő többi narratíva ennek a linearitásnak a függvényeként olvasható/írható, s ezért mégiscsak egy, a nyelven kívül meghatározott logika eredményeként került a szövegbe. Ráadásul párhuzamos változások jellemzik ezeknek a visszatérő témájú történeteknek az időbeli előrehaladását is, abban a tekintetben legalábbis, hogy az egyes szám első személyű történetek is egyre inkább szekvenciális elrendezettséget mutatnak a szövegben való fizikai előrehaladás során.



A széttöredezettség csalfa ígérete


A szöveg a befogadási aktus kezdetén azt a szerződést köti meg olvasójával, hogy az - cserébe erőfeszítéseiért - parafrázissal fog találkozni. Nyilvánvaló ekkor, hogy a szokásosnál is fokozottabb irónia lesz az, amely elsősorban is közreműködik az eredeti szövegkorpusz átírásában. A kérdés most már csak az, hogy milyen előfeltevések állnak az újraértés módszerei mögött, miféle termékeny játékok valósíthatók meg a szerző által választott nyelvi protoforma keretei között.

A lexikonra utalni az enciklopédia helyett egy olyan nyelvfelfogást sugall, amely tudásunkat nem valóságreferenciális rendszerként képzeli el, hanem olyan nyelvi elrendeződésként, amely éppenséggel csak önmagára vonatkozásában fogható meg. Referenciális szövegek létrehozása olyan nyelvi formák segítségével, amelyek önmagukban kérdőjelezik meg az ilyen tevékenység létjogosultságát, így vagy úgy, de ironikus olvasatot tesznek lehetővé. Vagy azért, mert az újjáalkotás folyamatában létrejövő anomáliák a nyelv valóságra vonatkoztatásának lehetetlenségét, s ezzel a vállalkozás megvalósíthatatlanságát mutatják, vagy azért mert a narrációs stratégia olyan új nyelv teremtését célozza, mely kritikusan kezelve a készen kapott nyelveket logocentrizmusunk "kilógó lólábaira" hívja fel figyelmünket, és így objektum és szubjektum viszonyának tisztázását a kreativitás imperatívuszként való alkalmazásával tartja csak lehetségesnek.

Abból indulunk ki tehát, hogy a parafrazeálás jelen esetben az eredetileg metonimikusan használt elemek metaforikus használatát jelenti, illetőleg metaforikus elemek új metaforává transzformálását. Globális struktúraként kezelve az Ablak-Zsiráf elrendezettségét, mindenekelőtt azt kell látnunk, hogy az egy zárt és befejezett világ intencióján nyugszik, ellenállva az alternatív olvasási módoknak. Innen nézve Zilahy Péter narrátora többé-kevésbé tényleg ironikusan kezeli az adott alakzatot, mivel ténylégesen nem törekszik formális zártságra. A történetek nyitottak maradnak a könyv végére is, s elvileg végtelen irányban folytathatók. Mindezt azonban relativizálja a legtöbb szekvencia pragmatikus kapcsolódása, valamint azok a már említett általános idejű szövegrészek, amelyek mintegy determinálják a történet továbbvitelét. (A történelem tehát ugyanazokat az elemi cselekvéseket fogja variálni, mint ahogyan az egyes szám első személyű elbeszélő is személyiségének ugyanazon attribútumai alapján fog változni.)

Tovább csökkenti a "nyitott mű"-olvasat esélyeit az, hogy a regény fundamentálisan történetközpontú. Ezért felmerül a lehetősége annak, hogy a regényt olyan elbeszélések halmazaként fogjuk fel, amelynek együttesen fontos mondanivalója van a valóságról. Ebben a kontextusban viszont elvész az Ablak-Zsiráf-forma ironikus parafrazeálhatósága, és egy olyan, meglehetősen komolykodó jelentés alakul ki, amely ezekről a történetekről azt állítja, hogy azok valahogyan a lét(ezés) abszolút princípiumait írják le. Fel sem merül Az utolsó ablakzsiráfban a par excellence elbeszélhetőség problémája, vagy az, hogy a nyelv nem áttetsző médium: a narrátor láthatólag nagy biztonsággal mozog az egyes elbeszélések között, s nem érdekli azok nyelvbe vetettsége.

A globális szerkesztés más elvei a plurális olvasási stratégia számára meglehetősen sikertelennek tűnnek. Az alfabetikus rend átvétele meglehetősen esetleges választás, s más szövegelemekhez vagy más szövegekhez való viszonya meglehetősen terméketlen összefüggésekre vezet. Jellemzőek erre a következő szövegrészletek: "A magyar ábécé első betűje az A. [lábjegyzetben:] A horvát ábécé első betűje az A. A szerb ábécé első betűje az A. A bosnyák ábécé első betűje az A. A "A." (3. o.) "A magyar ábécé huszonkilencedik betűje a Q. Q betű egyetlen magyar szóban sincsen. Gavrilo Princip a kurvák utcája." (81. o.)

A betűkkel való játék ezekben az idézetekben nem nyelvi indíttatású. Nem arra szolgálnak az új kontextusok, hogy megmutassák a nyelv esetlegességét a valósághoz képest, hanem arra, hogy illusztrálják a valóság széttöredezettségét a tökéletes nyelvi leíráshoz képest. A népek közötti gyűlölködés értelmetlenségét az A betű történeti-racionális eredetű azonossága mutatja, a "Q - a kurvák utcája - Gavrilo Princip" asszociációs sor pedig egyirányú, s nem a nyelv esetlegességét mutatja, hanem csak a narrátor már említett romantikus igazságképzetére utal.

A kurzívval szedett történetközi címszósorok ismét csak monologikus olvasási stratégiára ösztönöznek, mivel céljuk, hogy az eredeti szövegkorpuszból átvett "valódi" címszavak közé olyanokat csempésszenek, amelyek a megelepetés erejével hatva az elbeszélések egyes történeti vonatkozásaira utaljanak. Olyan szempontból sem kielégítő a lexikonforma alfabetikus szerkesztéselvének parafrazeáltsága, amennyiben nem kapunk választ arra a kérdésre, hogy miért itt és itt szerepel az adott anekdota, milyen metaforikus jelentések társíthatók ehhez az elrendezési sorhoz stb.

A parafrázis tehát gyakran inkább pusztán ismétlés egy másik kontextusban, mely ugyanakkor nem gyakran nyújt új jelentéseket, s ily módon jel és jelentés/jelölet összemosódik, nem tisztázható, hogy a metaforaalkotás mely fázisában járunk. Az Ablak-Zsiráf-forma ezért nem allegorikus, hanem szimbolikus elrendezéshez vezet, amelyben differenciálatlan az élmény és a reprezentáció mibenléte.

Az intertextualitás más vonatkozásai is arra utalnak, hogy az elbeszélő a szövegszerűséget célozza a történetszerűséggel szemben, ám éppen a nyelvi megalkotottság az, amely gátat szab a nyelven belüli referencialitás kialakulásának. Kétségtelen ugyanis, hogy Zilahy narrátora sikeresen illeszt be számtalan jelöletlen idézetet a szövegébe, ám a transzformáció általában csak félig-meddig adja a revelatív olvasat lehetőségét: "Felszáll a parázs a tizedikre, és a tűz körül toporgó birkák bégetése. Mint a pásztortűz ég, szikrázik az üvegen a városi bukolika. A sétálóutcán szimbolikus nyáj: anyányi bárányok, manipulált ellenzéki juhok, mindenre kapható koalíciós barik." (84. o.)

Jó lenne, ha az elbeszélő közvetlenül tudná összekapcsolni a történés értékelését a megidézett hasonlattal, ám mivel az adott szavakkal ez nem lehetséges, kibővíti az alakzatot, és így már megszűnhet a potenciális szemantikai anomália - ugyanakkor azonban eltűnik az a tapasztalat is, hogy átjárás lenne e szövegből egy másik irányába, hiszen előbb adaptálni kellett a kiválasztott részletet az elbeszélésbe. Az is jellemző retorikai eljárása e részletnek, hogy az intertextus nem variálódik tovább, a narrátor megelégszik annyival, hogy felvillantja a szövegköziség lehetőségét, de nem bontja azt ki.

Az iménti részlet a retorikának azt a meghatározó előfeltevését is illusztrálja, amely nem vesz tudomást állítmány és alany különbözőségéről, s a beszélő úgy szalad bele a nyelv által felállított csapdába, hogy azt észre sem veszi: "pásztortűz" és "bukolika" hasonlóságát állítja, miközben nem észleli, hogy annak nincs valóságos referenciája; "szimbólumot" említ, majd azt részletesen és lezártan definiálja, nem figyelve arra, hogy ezzel saját, eredeti kijelentését írja újra. Szívesen állítanám ezeknek az eljárásoknak az ironikus mivoltát, ha valaha is utalna a narrátor a szöveg megalkotásának folyamatára, de ezt nem teszi.

A elbeszélhetőség problémamentességén túl a narrátor episztemológiai horizontját a személyiség megragadhatósága is karakterizálja. Az egyes szám első személyű történetek főszereplője és elmondója attribútumokkal rendelkezik, s - a már említett módon - ezeket az alapvető személyiségjegyeket meg is őrzi. Éppen hogy az a jelenség válik dominánssá, amely az ő elkülönböződését mutatja a többiekhez képest (lásd például a narrátor viszonyát osztálytársaihoz, barátaihoz gyermekkorában, illetve különálló státusát a tüntetések során!). A többi szereplő jellemzése is hasonló elrendezést követ, sőt bizonyos történelmi konfliktusok gyakran úgy jelennek meg, mint az alapvető személyiségjegyek hordozói között felmerülő összeférhetetlenségek eredményei.



A nosztalgia esztétikája


Zilahy Péter Az utolsó ablakzsiráf című regényének olyan olvasatát próbáltam nyújtani, amelynek fő előfeltevése az, hogy olyan kérdéseket kell feltenni, amelyek a szöveg nyelviségére vonatkoznak.

Láthatjuk, hogy Zilahy elbeszélője a nyelvi tér berendezésekor különféle előfeltevésekkel rendelkezik, s ezért az ezek háttereként felrajzolható episztemológiai szótár sem egységes ismerethalmaz eredménye.

Formális kiindulópontja az irodalmiság fogalmának posztmodern kitágítása, s annak bemutatása, hogy az elbeszélés más, új módokon is elrendezhető, vagyis a narráció tisztán nyelvi produkció. A romantikus igazságfogalom ilyetén felhasználása azonban nem jelenti a narrátor módszereinek megváltozását. Annak ellenére tehát, hogy egyfelől jól látja a valóság interpretációjának esetlegességét, azzal kísérletezik, hogy a saját igazságát fogalmazza meg olvasója számára.

Ez a saját igazság viszont már nem vet számot létrejöttének körülményeivel, hanem attól nyelvileg is elszakadva olyan térbe kerül, amelyben nem - vagy csak korlátozottan - lehet vele interakcióba lépni. Egyrészt az elbeszélő nem tudatosítja a temporalitás következményeit, és hol tagadja, hol állítja az időváltozás mindig jelenlévőségét, szövegét ily módon inkább a modernség előtti poézis kategóriájába sorolva, semmint megfeleltetve a nyelvi fordulat episztéméinek. Másrészt prózája monologikus. Felteszi, hogy a személyiség rendelkezik egy olyan tudással, amely definitíve elkülöníti őt a másságtól, s így egy adott én ön-reflexiója kimerül abban, hogy képes disztingváltan kezelni ezeket a különös jegyeket. Hiába jelennek meg tehát egymástól független, illetve néha metaszinten összefonódó témák (elbeszélt történetek), ha egy pillanatig sem kétséges, hogy ugyanaz az én beszél megszakítás nélkül. A széttöredezettség így maximum a beszélő, számunkra hozzáférhetetlen énjében, a pragmatikus (vagy esetleg fikcionált) témák szekvenciájában van jelen, nem pedig hozzáférhető nyelvében, mely így a készen kapott szótárak puszta használata. Modálisan is monologikus szerkesztésű a mű, s nem hagyja, hogy az olvasó kételkedjék állításai koherenciájában, hanem inkább azt, a különben kivitelezhetetlen feladatot kívánja megoldatni, amelynek lényege egyfajta "világkép" rekonstruálása a széttöredezett, de egyébként hiánytalan freskó elemeiből.

Érdekes kérdés, hogy hogyan jutott el a Zilahy-féle narrátor a modernség és a posztmodern nyelvbe vetett igazságát állító álláspontját felhasználva egy olyan igazság kimondásáig, amely a dialogicitás terén kívül helyezkedik el.

Úgy tűnik, ennek alapvető oka az lehet, hogy bár Zilahy Péter számot vet a nyelvi fordulat utáni episztémék kontextuális megközelítésével, azt mégsem "szereti", irodalomképe valójában az azt megelőző tudásokhoz kapcsolódik. Számára a posztmodern létezés nem tud játékká átalakulni, aminthogy nyelve sem képes öncélú játékká alakulni, hanem megmarad szépen művelt közvetítő eszköznek. E korszak létmódjával a múltat állítja szembe, mely így olyan időszaknak tűnik, amely tele volt manapság nehezen értelmezhető értékekkel.

A nosztalgia retorikája tehát az, ami Zilahy regényét megszervezi. A történelmi és a személyes múlt elemei, hasonlóan a fikcionált jelen jugoszláviai eseményeihez, megélhető, különleges élmények, s értékük éppen abban van, hogy a befogadó könnyedén megértheti őket, s beléjük helyezkedhet. A délszláv vonatkozású elbeszélések a múlt alapvető beágyazottsága és a "poszt előtti" eseménysorok miatt jól illeszkednek e nosztalgiába. Ezekben a történetsorozatokban olyan értékek kerülnek elő, mint a megélhető és kézzelfogható élet, annak lehetősége, hogy különböző személyek megértsék egymást, s ezért közös célokat tudjanak kitűzni, a gyermek- és kamaszkor fejlődése. Zilahy iróniája az "örök emberivel" kapcsolatos irónia, és ezért funkcionális szempontból "megbocsátó", "leíró" jellegű.

Ezek a metaforák arra utalnak, hogy Zilahy Péter narratológiája a nyelvi paradigmaváltáson inneni és azt megelőző szótárak elemein nyugszik: nyelvbe vetett bizalma megrendült, ám ennek helyreállítását nem olyan módon képzeli el, hogy számot vet a bizalmatlanságot eredményező tényezőkkel, és a játék metaforájaként értett nyelvet hoz létre, hanem inkább elveti azokat az új fogalmi elemeket, amelyek a bizalom megingásához vezettek, s korábbi nyelvjátékok szabályaihoz tér vissza.