Folyóiratok
A történeti narratíva poétikai szerepe a mai magyar irodalomban
Márton László, Láng Zsolt, Háy János és Darvasi László regényei
Bevezetés
Azt is mondhatnám, olyan, hogy "történet" nincsen.
"Történetek" vannak. Azokat a helyeket kell hát
szemügyre vennünk, ahol a történetek
egy történetnek álcázva tűnnek fel.
Dolgozatom célja négy magyar regény elemzésének tapasztalatából leszűrődő történetkezelési írásmód bemutatása. Ez így önmagában még nem tarthatna igényt számottevő érdeklődésre szélesebb publikum előtt. Ellenben ezen regények nyelvezeteinek "újdonságai" olyan prózapoétikai, nyelvszemléleti, történetszemléleti kérdéseket is felvetnek, melyek körüljárását nemcsak a mai magyar (kortárs) irodalomértés szempontjából, de a regény műfajának alakulástörténetére nézve is indokoltnak tartom.
A négy regény - Márton László: Jacob Wunschwitz igaz története (1997), Láng Zsolt: Bestiárium Trsansylvaniae. Az ég madarai (1997), Háy János: Dzsigerdilen. A szív gyönyörűsége (1996) és Darvasi László: A könnymutatványosok legendája (1999) - kiválasztása nem teljesen önkényes mozzanat részemről; a felvetett szempontokat figyelembevéve számos más, irodalmi műalkotás szintén tárgyalásra kerülhetett volna. Most csak a megemlítés szintjén utalok rájuk. Tehát Gion Nándor: Latroknak is játszott (most már) trilógiája és Spiró György: A jövevény című regénye is helyet kaphatott volna dolgozatomban, vagy Závada Pál: Jadviga párnája (1997), Talamon Alfonz: Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából (1998) című regényei,1 de Lázár Ervin vagy Fehér Béla (Zöldvendéglő, Törökméz, Romfürdő trilógia) nevét sem hagyhatjuk el. Az indokok, amelyek e négy regény között megteremtik a koncepcionáltság látszatát, azzal az elméleti-kritikai háttér megjelenésével is összefüggésbe hozhatók, mely a többi regény némelyikének megjelenésekor még nem volt hozzáférhető a magyar kritikai diskurzusban. Mindazok a fogalmak, melyek beáramlottak az irodalmi szóhasználatba, láthatóvá tettek eddig figyelmen kívül hagyott momentumokat és új kérdésirányokat jelöltek ki az irodalomtudományban, csakúgy mint az irodalmi alkotásokban.
Mindezen túl a kortárs kritika maga megtette már azt a gesztust, hogy egymás mellé sorolta a fent nevezett regényeket.2 Kérdéseim egy részét épp ennek a jogossága, illetve kétségbe vonása adja. Az összevethetőségük legitim volta azonban mindenképpen fennáll. További megerősítésként együttes tárgyalásukra a történelmi regény műfaja, a megegyező kortörténeti háttér, a (nyelv-, kultúr-, próza-) hagyomány destrukciója, majd rekonstrukciója, valamint a könyvek megjelenési "egyidejűsége" szolgál, valamint az, hogy "kielégíthetik" a kritika nagyregény iránti vágyakozását.
A történet, a történetiség (vagy ahogy újabban elterjedt: történetesség), a történetírás/történetmondás, a fikció, a metafikció, a metahistória azok a fogalmak, melyek bevonása segítségével közelebbről megvizsgálom azokat az eljárásmódokat, szövegszervezési mechanizmusokat, melyekre ezek a regények maguk is rákérdeznek, mind írásmódjukban, mind tematikusan, mind narrátori reflexióban.
"Munkánk célja nem több és nem kevesebb, mint a történet maga" - idézem Márton László Jacob Wunschwitz igaz története című regényéből [139; - kiemelés tőlem: R. I. P.], és valóban az a kérdés foglalkoztat: mi is az a történet? Miért szükséges a történet? Hogyan szerveződik, mi az, ami létrehozza? Hogyan jelenik meg írott formában? Lehet-e és kell-e különbséget tenni írott és beszélt történet-elbeszélési forma között?
Mi is a történet? Magának a szónak az elterjedtsége, amorf jellege nyelvünkben, jelenléte a mindennapi szóhasználatunkban számomra nemhogy elérhetetlenné teszi jelenését, de éppen arra ösztönöz, hogy tisztázzam fogalmát.3 A fogalmi tisztázás szükséglete - ha úgy tetszik a történet ontológiai isméve, a történet története -, amennyiben "külsőleg plántálnánk bele" elemzésünkbe viszonyítási koordinátaként, bár kétségtelenül fontos része lehetne vizsgálódásunknak, valószínűleg maga is abba a hibába esne, amelyből származik. Nevezetesen a magyar irodalomkritikai recepció azon hajtásairól van szó, amelyek a történet visszatérését ünneplik, főleg Darvasi László novellái alapján.4 Ezek a cikkek egyrészt a történet igazságának félreértését, elfedését szolgálják.5 A történet (a történetesség) akárcsak a mindennapi szóhasználatban, illeve a történészek terminológiájában, de éppúgy az irodalomban is alapvetően hibás, bár szükségszerű, ugyanakkor reflektálatlan. Amikor tehát a kritikai diskurzusban a "történet rehabilitációjáról" történik említés, több ponton is félreértésnek lehetünk tanúi. Először a kritika nem teszi fel a kérdést, hogy az, amit történetként azonosít, vajon ugyanazon történet(szerűség)-e, mint amihez csatolja, folytonossá téve egy irodalomtörténeti sort, másodszor, mivel a tulajdonképpeni azonosítás nem történik meg, az a kérdés sem vetődik fel, hogy egyáltalán, amikor történetről esik szó, mit is értünk alatta, és már esetleg az az irodalmi értelmezési hagyomány, melyhez hasonlítunk, már egy elhibázott történet-fogalommal rendelkezik. Ezen kérdések elsikkasztásával éppen azok a nagy fontossággal bíró momentumok kerülnek a rejtettség és az elfedettség állapotába, melyekre az általunk kiválasztott regények, elbeszélések így vagy úgy kérdéseket támasztanak. Másrészt, ezen túl, van azonban fontosabb okom is, hogy ne csatlakozzam a fent említett kritikai vonulathoz. Az indokom történeti, irodalomtörténeti.
Véleményem szerint - melynek formálásához Kovács Sándor s. k., Szirák Péter és Takáts József dolgozatai is hozzásegítettek -6 "talán termékenyebb lenne egy olyan vizsgálódás, amely nem tekintené egységes és kontinuus folyamatnak a magyar irodalmat, amit eszerint egységesként is kell leírni, például egységesnek feltételezett nemzedékekkel vagy egymást követő nagy áramlatokkal, hanem kisebb, különböző nézőpontból leírható történetek, sorozatok (eljárás- és gondolkodási forma-sorozatok) egymásmellettiségét és gyakori egymásbanövését tételezné fel"7. Tehát a kritika azon vágyát, mellyel az említett elbeszélések felé fordul, az irodalomtörténet saját történetének a vágyára vezethetjük vissza. Az önmagát nem-egy-történetiként, megszakítottként, szétdaraboltként elképzelni nem tudó irodalomkritika és irodalomtörténet azzal, hogy a történetre, mint integratív egészre, azonosságra, folytonosságra figyel, ismételten egy kontinuus fejlődésvonal összerakásán fáradozik (a sajátján).8 (A történet utáni követelőzés persze nem egyszeri, ritka jelenség, nem a mai magyar próza posztmodernitásába belefáradt kritikai olvasóközönség pihenni vágyása. Milbacher Róbert [Dávidházi Pétert idézve] emlékeztet rá, hogy a 19. század második felében Arany Jánosnak jelentős mértékben kellett igazodni az akkori elvárásokhoz, miszerint a nemzet tőle várta a nagy nemzeti eposz létrehozását.9)
A történet megalkotása iránti vágy azonban még a nemzeti irodalom, vagy a nemzeti elbeszélés létrehozásánál is alapvetőbb, bár ezek sem elhanyagolhatóak, hiszen manifesztumai annak. A történet vajon nem a nyelv természete folytán jön-e létre. A beszéd, a kimondás egymásutánisága által. Az időbelileg egymás után elhangzó egységek/mondatok linearitásuknál fogva az elbeszéltséggel jellemezhetőek. A beszéd elbeszél valamit. Elmesél, történetet mond. Maga a történet ("a nyelv csupán történet alakjában képes létezni"10). A kimondás időben történik, a történés pillanata időn kívül. Ahhoz, hogy elérhető legyen számunkra egy esemény, hogy elgondolható legyen, hogy a mi világunkban legyen, (hogy legyen), át kell emelni a kimondás folyamatossága segítségével. Nem az eseményt ragadjuk meg, hanem a róla való beszédet. Mindez tehát a valóság texturalizációja, a pillanat folyamattá tétele (lásd Arisztotelész: legyen egész a történet), történetesítés. "Az esemény elmondása tehát (mondatok fűzése) az eseménynek mint metaforának a kibontása, vagyis metonimikus, oksági sor, szintagmatikus viszony - egyszóval allegória."11 A történet allegória.12
Ennek a felfogásnak módosított változata Kovács Árpád sajátos elmélete, mely a történet és az esemény fordított viszonylatát tárja fel. Elgondolásában a (nyelvi) esemény az a pillanat, mikor a történet narratív beszédmódba megy át, azaz megteremtődik a narratív azonosság. Elméletében meghatározó, hogy az új nyelv létrehozását tartja döntőnek az irodalmi beszéden belül (a nyelvteremtés erejét), és nem a nyelv köznapi használatában létesülő történetet. (A köznapi beszéd inkább elhasználja a nyelvet, az irodalmi viszont új metaforákat hoz létre, az egyiknek eszköze a nyelv, a másiknak célja.) A megfogalmazásból kitűnik, hogy szétválasztja a fikció és a narratív azonosság fogalmát, ellentétben az általunk elmondottakkal.13
Miért kell megragadhatóvá tenni az eseményeket? Mert magát a világot akarjuk megragadni. Biztosak akarunk lenni az esemény tényleges létezésében. Mivel a pillanatot nem vagyunk képesek megtartani, a közvetítőként meglévő történetté kovácsolt, ekkor metanyelvként funkciónáló nyelv igazságértékéből származtatjuk a mögé képzelt valóságot, a referencialitást.14
Kell a történet. De miért egy történet. A történet fogalmának használata során nem eldönthető, hogy egy teljes koherens történetről beszélünk-e, ami más történeteket (?) is magába foglal. Nem tisztázott, hogy a történet kinek a története, lehet-e egyáltalán ezt mondani? Birtokolhatja-e valaki a történetet? Honnan tekintve történet a történet?
A magam részéről a történetet a szétágazottsággal és sztereotivitással jellemzem, ezzel bizonyos mértékig szembefordulok a nagyhatású arisztotelészi Poétikában rögzített müthosz meghatározással.15 Ugyanakkor nem a történetet magát akarom rekonstruálni, vagy ennek lehetőségét kideríteni, hanem az írásmódként vett szövegformáló és jelentésképző eljárások milyenségére kívánok rámutatni. Ezek, az elhangzottak értelmében, például Darvasi László esetében Mészöly Miklós nyolcvanas évekbeli novelláival (például Megbocsátás, Ló-regény, Indián ebéd, Szárnyas lovak, Magyar novella, tehát főleg a Volt egyszer egy Közép-Európa írásai) és a Bodor Ádám által írtakkal (például Sinisra körzet) kerülhetnek egy halmazba. Bahtyin (Dosztojevszkij poétikájának problémái) fogalmait átírva monologikus regényként értelmezem az egyetlen lineáris, kronológiai, kauzális, metonimikus sorba rendezett történetkezelést. Számomra ez valamiféle eltorzítása a történet természetének, erőszaktétel magán a nyelven is. Ezzel szemben a polifónikusként jellemezhető történetírás a történet és a nyelv természetének megfelelően sztereotív.16
Ez a megfogalmazás persze nagyon erős értékítéletet takar. Mintha az egész 19. századi regényírást akarná lesöpörni az asztalról (vagy kisöpörni a kánonból). Erről nincs szó, de kiemelt jelentőséget tulajdonítok azon regény- és elbeszéléstípusoknak, melyek természetszerűleg követik nyelvi anyaguk jellegét.
Az alternatív történelem (és az ettől különböző kategóriájú apokrif) írása maga után vonja a történetek szétrajzását. Az elbeszélő ugyanúgy nincs hozzákötve egy adott, kiválasztott történetsorhoz, történetkonstrukcióhoz, mint ahogy a szereplők is csak korlátozott nézőponttal bírnak az események felett. A történetek szerteágaznak, nincs elejük és természetesen végük sem lehet. Így időbeli korlátozás sem köti a narrátor kezét, ugrálhat az időben, végigszaladhat bármelyik történeti soron anélkül, hogy annak linearitását rátukmálná az olvasóra.
A történelemről, mint a történetek kronologikus huzamáról, mint diskurzív hatalmi rendszerről szólva tudvalevő, hogy a zsidó-keresztény hagyomány alakította ki, szemben az antik (görög-római) történetírással, mely pusztán történetek egymásmellé fűzését gyakorolta történetírásként. A történetiség kialakulásával együtt az idő vulgáris fogalmát17 is az üdvtörténeti, teleologikus látásmód hozta be az európai gondolkodásba.18 A történeti látásmód linearitását két időpillanat, két esemény közt feszülő történetalkotás határozza meg. A keresztény gondolkodásban a két esemény, a kezdet és a vég, a Golgota hegyéről válik beláthatóvá. Csak innen vehető észre a történet kezdete, a múlt, és csak innen látható az örök jelen, amely beteljesedett a Golgotán. "A történetiség nem más, mint ez a feszültség, amely mihelyt egységes nézőponttá szerveződik, szükségképpen látni fogja az általa történelemnek tartott valóság időbeli kezdetét és végét, vagyis ahol ez a feszültség elkezdődött és ahol majd feloldódik."19 A történelem tehát - egyes történelem-értelmezésekben - egyetlen történeti szálra felfűzhető, egységes, kronológiai rendben elbeszélhető egyetlen történet. Ennek a hitnek a megtörését már a 19. század folyamán Nietzsche megkezdte második korszerűtlen elmélkedésében, A történelem hasznáról és káráról címűben.20 A történetiség kérdésessé válása "kérdésessé teszi magát a múltra irányuló tudást"21. Azt a tudást, mely az elbeszéltek, a nyelv igazságába vetette a bizodalmát. Ha maguk a történetek nemcsak egyféle értelmezői pozícióból mesélhetők el, akkor mi garantálja, hogy maga az esemény létezett-e egyáltalán? "Amikor az emberiség történelméről beszélünk, csak történelem-értelmezésekről beszélünk, és ezek közül egyik sem végleges; és minden nemzedéknek megvan a joga, hogy megalkossa a saját interpretációját."22 A történelem, a történetek, a történetmondás ambivalens viszonyaira, a maguk módján, az irodalmi művek is egyre gyakrabban felhívják a figyelmet. Minket a következőkben éppen ez a mód érdekel, és a mögötte meghúzódó szemléleti azonosság vagy másság.
A dolgozat a négy regény poétikai megformáltságát vizsgálja külön-külön, nem térve persze ki az összehasonlítás feladata elől sem. Az írásmódként felfogott történetkezelés gyakorlatát kiemelt szempontként alkalmazom és nem tekintem feladatomnak (márcsak a terjedelem, de a kritikai recepció bősége miatt sem), hogy részletesen elemezzem a regényeket minden aspektusból.23 Elemzéseim főleg a narratológia szempontjait érvényesítik, de más elemeket is magukba olvasztottak, ezeket a megfelelő helyen jelzem.24
A dolgozat egy jelentős részét egy új lehetőség behozatalának - a mágikus realizmus mint írásmód -, tárgyalásának szentelem e regények poétikájának figyelembevételével. Összevetem az általam írásmódként jellemzett történetelvűséget, a szintén írásmódként értett mágikus realista szövegek jellegzetességeivel. Ugyanakkor megválaszolandó kérdésként tárgyalom, hogy ezen magyar regények mennyiben azonosíthatóak mágikus szövegekként. A két nagyobb rész némely esetben kiegészíti egymást, máskor eltérő aspektusból bizonyos részek újra előkerülnek.
Az igaz történet(ek) könyve
Márton László: Jacob Wunschwitz igaz története
"Munkánk célja nem több, és nem
kevesebb, mint a történet maga"
Márton László könyvének tárgyalása során a mű sokrétű jelentésszervező egységei közül a historiográfiai metafikciót állítom középpontba, mint a posztmodern regénytípus egyik paradigmatikus modelljét. A különböző poétikai-narratológiai szubsztanciák (idő, tér, cselekmény, narráció) kérdéskörét ennek a fogalomnak függvényében tárom fel. Mielőtt azonban rátérnék a regény konkrét elemzésére, Márton László regénypoétikai szemléletét részletezném.
Szorosan kapcsolódnak témánkhoz az írónak a történetírás hagyományának kérdéséről vallott nézetei, melyeket először recenzió formájában fogalmazott meg25 - bizonyára elvi hasonlatosságot vélve felfedezni - Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae című könyve kapcsán, majd a recenziót követően egy nagyobb lélegzetű tanulmány keretében.26 A recenzió vizsgált kérdéskörei a történelmi regény-írás hagyományának formai és tematikai mozzanatait érintik, destruktív és rekonstruktív módon újragondolva. Kérdésfelvetése a következő: "milyen formai nehézségekkel szembesül az elbeszélő, aki arra szánja rá magát, hogy kompozícióját úgynevezett ?történelmi tények? köré (vagy mellé) építse fel", amennyiben "az írói módszer [...] a tények megjelenítésére vonatkozik"?27 A recenzens a történelmi tény és az irodalmi tény viszonyában uralkodó feszültség28 két lényeges okára mutat rá: "Az egyik az, hogy a történelmi tényt leíró közlés a nyelvi megformálás révén maga is többé-kevésbé az irodalmi fikció tulajdonságaival rendelkezik", a másik, hogy "a tényt rögzítő közlés nemcsak a történelmi hagyományba illeszkedik, hanem [...] megvan a helye mind a kultúrtörténeti, mind a nyelv- és irodalomtörténeti hagyományban."29 A második premissza már átvezet minket a mártoni regényelmélet- és regénytörténet-koncepció azon részéhez, amely az elbeszélői hagyományhoz való viszonyt, annak újragondolását és újraformálását (rekanonizálását) vezeti elő. Számunkra most inkább az előzőleg írtak játszanak szerepet, míg ennek az állításnak a fontosságát majd a Láng és a Háy regénnyel foglalkozó fejezetben hasznosítjuk.
"A történetírás és a fiktív történetmondás különös viszonyát az újabb időkben nemcsak a poétikai, a hermeneutikai gondolkodás és az újhistorizmus, hanem a történelemtudomány is felülvizsgálta."30 Szemügyre véve Márton László történet- és történelemfelfogását, bizonyos analógiákat vélünk felfedezni Hayden White elméletével.31 Körvonalazódni látszik egy Hayden White elgondolásával nagyon hasonló történelemképzet, a történet(ek) elbeszélhetőségével kapcsolatos megfontolás, a történetírást mint irodalmi fikciós alakzatokkal élő artefaktumként leírható (mű)alkotás képzete, a nyelvi közlés folyamatában létrejövő megformáltság azonossága a kétféle (irodalom és történelem-írás) " műfaj" között.
White elgondolásában a történeti narratívák verbális formájukból adódóan nyelvi fikciók, "melyek tartalma legalább annyira kitalált, mint amennyire talált, és amelyek formája közelebb áll irodalmi, mint természettudományos megfelelőikhez"32. Az egyes történeti helyzeteknek, tényeknek nincsen inherens jelentése, ezeket mindig a történetíró alakítja ki a tények kontextualizálása révén, azaz egy eseménysorba való rendezésük folytán. White ezt a narrációvá tételt nevezi cselekményesítésnek (emplotment). Az események bizonyos sorrendbe állítása egy lehetséges történetet formál. Az ilyesfajta konfiguráció, mely szerkezettel lát el egy időben szétszórt eseményhalmazt, ugyanúgy érvényes művelet az irodalmi fikcióteremtésben, mint a történeti munkák felépítésében. A két típusú szöveg ettől a mechanizmustól függetlenül megkülönböztethető marad, de előtérbe állítja az objektivitás azon hamis maszkját, amelynek álcájában a történelemtudomány élesen elhatárolja magát az irodalmi tevékenység bármifajta formájától.33
A történelmi narratíva újraértelmezése, az elbeszélhetőség lehetőségfeltételeinek variációs többszólamúságán túl, rávilágít az elbeszélés igazságértékére is, illetve annak mimetikus voltára. A történelem elbeszélhetőségének többféle módja ugyanis a valóság és a fikcíó oppozíciópár degradálását vonja maga után. Mivel a történelmi források is csak cselekményszerkezettel ellátott közlések, megkérdőjeleződik a történelem-fenomén és a valóságfenomén létezése. Egy posztmodern alapú szövegontológia nézőpontjából ez a visszatérés a "világ mint könyv" olvasásához nem olyan tragikus, annál inkább azok részéről, akik az eltérő olvasatok alapján kétségbeesésüket fejezik ki, mivel nem látnak lehetőséget az olvasatok azonosítására semmiféle "originális", mögöttes fenoménnel. White értelmezése nem megy ilyen radikális messzeségbe, azonban a történeti narratíva mimetikus oldalát éppen a metaforizáltságában találja meg, amely modelláló, közvetítő eszköze, a hasonlósági kapcsolatok alapján, a már ismert eseményeknek, folyamatoknak és történettípusoknak. "Tisztán formai oldalról nézve a történelmi narratíva nemcsak a benne közölt események reprodukciója, hanem szimbólumok komplex rendszere, amely irányt mutat nekünk, hogy megtaláljuk az események szerkezetének az irodalmi ikonját."34 A történelmi narratíva mint kiterjesztett metafora, mely révén azonosíthatjuk a kulturális kódokat, figuratív nyelvhasználat formájában áll rendelkezésünkre, ami eleve megszabja diskurzív használhatósági körét.35 Adódó kérdés, hogy milyen bővíthetőséggel bír egy múltbeli esemény? Milyen mélységig aknázható ki a valósnak hitt eseményhalmaz és fikciói közötti metaforikus kapcsolat? White válasza a figurális beszédmód gazdagságát jelöli meg erre. A narratíva jelentése alapvető trópusok formájában (metafora, metonímia, szinekdoché) kódolódhat, tehát háttérbe szorul a tény igazságértéke, és az elbeszélés módjára helyeződik a hangsúly.
A mártoni és a White-i elképzelés egybevágóságát további bizonyítékokkal igazolhatjuk, ha magával a Jacob Wunschwitz igaz története című regény elemzésével folytatjuk vizsgálódásainkat.
Hogyan feszül egymásnak a történelmi és az irodalmi tény? Ki birtokolja a történetet? Hogyan konstruálódik meg az én (azaz az én történetének) története? Mindezek (többek között) a regény poétikai kérdései.36
Induljunk ki a címből: Jacob Wunschwitz igaz története. Egyszerre több előfeltevést implikál ez a birtokos szerkezet. A cím igérete szerint egy ember igaz történetéről lesz szó. Mintha Jacob Wunschwitzhoz (az ő nevéhez) tartozna az elbeszélés, mintha uralni tudná a "saját" szövegét. Azonban ez, mint ahogy a regényből kiderül, koránt sincs így. Wunschwitz alakja (énje) eleve kérdéses a műben, sőt a regény egyik poétikai "tétje" az azonosság kérdése, hogy mennyire tartható fenn az én koherenciája a regényszöveg különböző pontjain.37 Wunschwitz alakja csak a regény 41. lapján tűnik föl, mikor a történetek szálai már szétrajzottak, tehát bekapcsolódásának utólagossága miatt sem tűnik a történet központi alakjának. "Nem akarjuk eltitkolni a kegyes olvasó előtt, hogy mielőtt beléptetnénk Jacob Wunschwitzot saját igaz történetébe, magunk is hosszasan gondolkodtunk rajta: melyik pillanatban dől el, hogy valaki szereplője lesz egy történetnek, és hogy az, ami történik vagy történt, mitől lesz visszamenőleg is az ő személyéhez köthető?"38 (A narrátori önreflexió állandó "résztvevője" a történet alakításának. A beszélő hangja - kommentár formájában is - aktív része a szövegformálásnak. Kitüntetett "irodalomelméleti" pozíciójából folyamatosan tudatosítja történetalkotói szerepét, ugyanakkor emellett akár csapdákat is állíthat olvasójának, hiszen hibás olvasatot is interpretálhat saját írásáról.) Wunschwitz nemhogy az elbeszélést nem uralja, de az "én" azonosságába vetett hit is megkérdőjeleződik, mind a saját,39 mind az olvasó számára.40 "[É]s minél több ?érdekes apróságról? vagy ?emberi vonásról? értesülünk, annál kevésbé tudjuk elképzelni magát az emberi lényt. Hiába ismerjük életének eseményeit, hiába fogadjuk el az eseményekről szóló beszámolók egy részét hitelesnek és hiába tudjuk nyomon követni az eseményeket a maguk folytonosságában: az emberi lény folyamatossága nem követhető nyomon." [154] Sem a történet nem Jacob Wunschwitzé, sem az énjének története, és a történetírás műfaji konvencióira rájátszó cím harmadik (középső - "igaz") tagja is csupán félrevezető nyom.
Az igazság kérdése is állandó problémája a műnek. Maga a történetbe való belépésünk is a gubeni polgárok, közelebbről a szőlősgazdák elégedetlenkedésével és jóvátételi követelésükkel kezdődik. [13] Ezeknek a követeléseknek lesz választott szószólója a már nem gubeni polgár Wunschwitz.41 Az események azonban nemcsak a fiktív és a történelmi tények szembeállított kettőssége alapján címkézhetők fel igaz vagy hamis bélyeggel, hanem az egymás mellett futó, egymást kiiktató, elbeszélt történetek viszonylatában is. A történetek viszont újabb történetek sokaságára bomlanak, széttartanak, elágaznak, újra összecsomósódnak.42 Máshol kell tehát keresnünk a történet "igazságát".
A historiográfiai metafikció, a Linda Hutcheon által bevezetett fogalom a posztmodern kánonképződés egyik kulcsterminusa. Olyan regénymodelleket szokás jelölni vele, amelyek a történetírás és fikció egybejátszása révén retorikai és pragmatikai szabályozottsággal és az elbeszélő szubjektum beágyazottságával azonosíthatóak.43 Az ilyen típusú regényben "megkérdőjeleződik [...] a történelem mint az objektív igazság feltárásának narratív színtere, és felvetődik a megszokott kérdés, vagyis hogy kinek van egyáltalán joga egyrészt részt venni a történelemnek nevezett történetben, másrészt elmondani, megalkotni a történelemnek nevezett hatalmi diskurzust."44 Ez utóbbi kérdésre Karl Popper adta az egyik választ, aki szintén azon álláspont mellett foglalt állást, hogy "a történelemnek nincs értelme"45. Popper szerint az emberiségnek nincsen történelme, csupán végtelen számú történetei vannak, amelyeknek összeállítása a világ leírásának szelektív jellegén alapul. Ezek a tények "előre megállapított szempont szerint vannak összegyűjtve"46, és ezen szempontok egyik aspektusa a politikai hatalom, és annak története.47 Arra, hogy miért a politikai hatalom története vált hivatalos történelemmé, Popper három indokkal szolgál: 1. a hatalom minden másnál jobban befolyásolja az embereket (még a költészetnél is); 2. az emberek imádják a hatalmat, mely a félelmükből fakad; 3. a történetírók jobbára maecenás kívánságára, vagy függőségében írják műveiket, és mivel a maecenás általában a hatalom birtokosa, így a történetíró érdeklődésének középpontjában is az ehhez szükséges eszközök, a hatalom akarásának vágya áll, mint motívum.48
A történelmi narratívát meghatározó különféle diskurzív erők azonban minket most csak abból a szempontból érdekelnek, amennyiben nyelvi kifejezőerejükkel poétikai meghatározottsággal bírnak. Azaz a történetfilozófiai kérdés miként formálja és működteti az irodalmi szöveget, illetve megfordítva, a nyelv figuralitása miképpen befolyásolja a történelemről való beszédet. Kérdésünk tehát a következő: miért fontos az elbeszélő számára a történetfilozófia, a történelem és a történet megkülönböztethetetlensége?49 Hogyan és miként válik ez a kérdésfelvetés írásmóddá, a szöveget létrehozó és működtető logikává?
"Munkánk célja nem több, és nem kevesebb, mint a történet maga, ha úgy tetszik, egy ember igaz történetének elmondhatósága. Csakhogy egy ember igaz története valójában emberek és dolgok megszámlálhatatlan sokaságának igaz története, és ezen semmiféle szerkesztés, válogatás vagy csoportosítás nem tud változtatni; ha pedig az arcok és tettek sokaságának széttartó szálait egy általunk meghatározott fókuszpont felé irányítjuk, számíthatunk rá, hogy ez a fókuszpont kívül esik láthatárunkon."50 [139-140] Márton regénye ennek a rendezgető, csoportosítgató, tehát magának az írásnak mint írásnak a linearitását akarná kijátszani. Mintha egy virtuálisan működő hipertextuális történet-progamsort imitálna: azaz minden történet mögött újabb történetek sora rejtőzik, amelyek elérhetőségi paramétereit, tulajdonképpen csak a szerzői önkény szabja meg. A szerzői önkény azonban éppen ezt a parttalanságot célozza meg, ennek a lehetetlenségét mutatja be. A regény során különféle formában, hol híresztelés, hol alakváltozat, hol metaforikus síkon többször kivégzik Wunschwitzot, de a regényben mint történetben nem, mivel a könyv vége éppen abban a pillanatban ér véget, mikor a balta lecsapni készül Wunschwitz fejére,51 megnyitva az értelmezési horizontok lehetséges útjait az eldönthetetlenség felé.
Márton történetmondója maga is olvasója azoknak a szövegeknek, melyekből összeállít, szelektál (lexikonokból, okmányokból, jegyzőkönyvekből, krónikákból, jogvitákból, panasziratokból), tehát mindazt a munkát végzi, amit a történetírók maguk is elvégeznek, mikor a "hivatalos" történelmet gyártják. "Összes leírásunk szelektív jellegének alapja, durván fogalmazva, a világunkban előforduló tények lehetséges aspektusainak végtelen gazdagságában és sokféleségében van."52 "Továbbá előre megállapított szempont szerint vannak összegyűjtve [mármint a történettudományi tények]: az úgynevezett történeti ?források? csak azokat a tényeket regisztrálják, amelyeknek feljegyzése eléggé érdekes volt, úgy hogy gyakran csak olyan tényeket tartalmaznak, amelyek egy előzetes elmélethez illenek."53
A fikció és a történetek igazsága kapcsán érdekes Rosina Katherina szemléletét összevetni Wunschwitzéval. Rosina Katherina alakjának titokzatossága, amely rekonstruálhatatlanul át- meg átszövi a kelmefestő életét, talán éppen abból a sajátos tulajdonságából fakad, hogy nem tud különbséget tenni a valóság és a különféle könyvek imaginatív tere között.54 (A Cervantes-hőssel való rokonságára a narrátor hívja fel figyelmünket. [65]) Ezzel szemben Wunschwitz "csupán díszítménynek vagy példázatnak tekintette a kitalált eseményeket". [65] Az elbeszélői hang megteremtette koherencia folytán itt két szögesen ellentétes felfogás áll egymással szemben. Rosina átjárhatónak véli a kettősségében felmutatott mese és valóság közti határt, Wunschwitz ezzel ellentétben csak a valóságban hisz ("meg volt róla győződve, hogy az események rendjét a világ rendjének önmagunkban való folyamatos újjáépítése tartja össze, és e meggyőződése Drezdában sem ingott meg" [49]). Mégis, közös mindkettőjükben, hogy feltételezik a határ ilyen vagy olyan meglétét. A könyv éppen annak a megírt bizonyítéka, hogy ennek a határnak a szöveg-létmódú fikcióban nincs túlzott jelentősége ("a tévedés egyszerre csak magára öltötte a valóság színét").
Mivel Márton éppen a történetek szétágazottságát, együttes futását, a sokfelé tartását játssza ki és állítja szembe a linearitással, elkerülhetetlen, hogy az időrend is felborul, a kronológiailag helyes építkezés csak a történetmondás folytonosságának az illúziója. A törések, leágazások, a beágyazottság megköveteli, hogy az időszerkezet a narrátor beszédmódjához igazodjék. "Az idő mint rendezőelv 'amit épp pár sorral odébb lőttek szét' már a jelenlegi elbeszélői pillanatban is önmaga ellen fordul; az, hogy mégis különálló mozzanatokat igyekszünk bemutatni, holott összeolvadnak az események, és hogy összefüggéseket igyekszünk teremteni köztük, holott szilánkossá vannak töredezve, tekinthető akár az elbeszélői pártatlanság önkényének is." [179-180]
A temporalitásnak, az imaginációnak és az elbeszélői magatartásnak a hagyományosnak mondottól való eltérése és összekapcsolása azon poétikai elképzelésre mutat, mely képes bemutatni és problematikussá tenni a fentiekben vázolt történelemszemléletet, mely a nyelvben megképződő világ egyszerre több narráció útján artikulálhatóvá tételét szemlélteti.55 Másképpen fogalmazva, Márton poétikai kérdései a nézőpontbeli reflektáltsággal játszadoznak el, mely tudatában van szelektáló munkájának és ehhez kritikusan is áll hozzá. A történeti fikcióteremtés ezen változata a történelmi regény műfaji tradícióitól eltérve létrehoz egy metafikcionális teret, "amely a történelem létmódjára, elbeszélésének lehetőségére és sajátszerűségére is rákérdez"56. Ez ut
Bevezetés
Azt is mondhatnám, olyan, hogy "történet" nincsen.
"Történetek" vannak. Azokat a helyeket kell hát
szemügyre vennünk, ahol a történetek
egy történetnek álcázva tűnnek fel.
Dolgozatom célja négy magyar regény elemzésének tapasztalatából leszűrődő történetkezelési írásmód bemutatása. Ez így önmagában még nem tarthatna igényt számottevő érdeklődésre szélesebb publikum előtt. Ellenben ezen regények nyelvezeteinek "újdonságai" olyan prózapoétikai, nyelvszemléleti, történetszemléleti kérdéseket is felvetnek, melyek körüljárását nemcsak a mai magyar (kortárs) irodalomértés szempontjából, de a regény műfajának alakulástörténetére nézve is indokoltnak tartom.
A négy regény - Márton László: Jacob Wunschwitz igaz története (1997), Láng Zsolt: Bestiárium Trsansylvaniae. Az ég madarai (1997), Háy János: Dzsigerdilen. A szív gyönyörűsége (1996) és Darvasi László: A könnymutatványosok legendája (1999) - kiválasztása nem teljesen önkényes mozzanat részemről; a felvetett szempontokat figyelembevéve számos más, irodalmi műalkotás szintén tárgyalásra kerülhetett volna. Most csak a megemlítés szintjén utalok rájuk. Tehát Gion Nándor: Latroknak is játszott (most már) trilógiája és Spiró György: A jövevény című regénye is helyet kaphatott volna dolgozatomban, vagy Závada Pál: Jadviga párnája (1997), Talamon Alfonz: Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából (1998) című regényei,1 de Lázár Ervin vagy Fehér Béla (Zöldvendéglő, Törökméz, Romfürdő trilógia) nevét sem hagyhatjuk el. Az indokok, amelyek e négy regény között megteremtik a koncepcionáltság látszatát, azzal az elméleti-kritikai háttér megjelenésével is összefüggésbe hozhatók, mely a többi regény némelyikének megjelenésekor még nem volt hozzáférhető a magyar kritikai diskurzusban. Mindazok a fogalmak, melyek beáramlottak az irodalmi szóhasználatba, láthatóvá tettek eddig figyelmen kívül hagyott momentumokat és új kérdésirányokat jelöltek ki az irodalomtudományban, csakúgy mint az irodalmi alkotásokban.
Mindezen túl a kortárs kritika maga megtette már azt a gesztust, hogy egymás mellé sorolta a fent nevezett regényeket.2 Kérdéseim egy részét épp ennek a jogossága, illetve kétségbe vonása adja. Az összevethetőségük legitim volta azonban mindenképpen fennáll. További megerősítésként együttes tárgyalásukra a történelmi regény műfaja, a megegyező kortörténeti háttér, a (nyelv-, kultúr-, próza-) hagyomány destrukciója, majd rekonstrukciója, valamint a könyvek megjelenési "egyidejűsége" szolgál, valamint az, hogy "kielégíthetik" a kritika nagyregény iránti vágyakozását.
A történet, a történetiség (vagy ahogy újabban elterjedt: történetesség), a történetírás/történetmondás, a fikció, a metafikció, a metahistória azok a fogalmak, melyek bevonása segítségével közelebbről megvizsgálom azokat az eljárásmódokat, szövegszervezési mechanizmusokat, melyekre ezek a regények maguk is rákérdeznek, mind írásmódjukban, mind tematikusan, mind narrátori reflexióban.
"Munkánk célja nem több és nem kevesebb, mint a történet maga" - idézem Márton László Jacob Wunschwitz igaz története című regényéből [139; - kiemelés tőlem: R. I. P.], és valóban az a kérdés foglalkoztat: mi is az a történet? Miért szükséges a történet? Hogyan szerveződik, mi az, ami létrehozza? Hogyan jelenik meg írott formában? Lehet-e és kell-e különbséget tenni írott és beszélt történet-elbeszélési forma között?
Mi is a történet? Magának a szónak az elterjedtsége, amorf jellege nyelvünkben, jelenléte a mindennapi szóhasználatunkban számomra nemhogy elérhetetlenné teszi jelenését, de éppen arra ösztönöz, hogy tisztázzam fogalmát.3 A fogalmi tisztázás szükséglete - ha úgy tetszik a történet ontológiai isméve, a történet története -, amennyiben "külsőleg plántálnánk bele" elemzésünkbe viszonyítási koordinátaként, bár kétségtelenül fontos része lehetne vizsgálódásunknak, valószínűleg maga is abba a hibába esne, amelyből származik. Nevezetesen a magyar irodalomkritikai recepció azon hajtásairól van szó, amelyek a történet visszatérését ünneplik, főleg Darvasi László novellái alapján.4 Ezek a cikkek egyrészt a történet igazságának félreértését, elfedését szolgálják.5 A történet (a történetesség) akárcsak a mindennapi szóhasználatban, illeve a történészek terminológiájában, de éppúgy az irodalomban is alapvetően hibás, bár szükségszerű, ugyanakkor reflektálatlan. Amikor tehát a kritikai diskurzusban a "történet rehabilitációjáról" történik említés, több ponton is félreértésnek lehetünk tanúi. Először a kritika nem teszi fel a kérdést, hogy az, amit történetként azonosít, vajon ugyanazon történet(szerűség)-e, mint amihez csatolja, folytonossá téve egy irodalomtörténeti sort, másodszor, mivel a tulajdonképpeni azonosítás nem történik meg, az a kérdés sem vetődik fel, hogy egyáltalán, amikor történetről esik szó, mit is értünk alatta, és már esetleg az az irodalmi értelmezési hagyomány, melyhez hasonlítunk, már egy elhibázott történet-fogalommal rendelkezik. Ezen kérdések elsikkasztásával éppen azok a nagy fontossággal bíró momentumok kerülnek a rejtettség és az elfedettség állapotába, melyekre az általunk kiválasztott regények, elbeszélések így vagy úgy kérdéseket támasztanak. Másrészt, ezen túl, van azonban fontosabb okom is, hogy ne csatlakozzam a fent említett kritikai vonulathoz. Az indokom történeti, irodalomtörténeti.
Véleményem szerint - melynek formálásához Kovács Sándor s. k., Szirák Péter és Takáts József dolgozatai is hozzásegítettek -6 "talán termékenyebb lenne egy olyan vizsgálódás, amely nem tekintené egységes és kontinuus folyamatnak a magyar irodalmat, amit eszerint egységesként is kell leírni, például egységesnek feltételezett nemzedékekkel vagy egymást követő nagy áramlatokkal, hanem kisebb, különböző nézőpontból leírható történetek, sorozatok (eljárás- és gondolkodási forma-sorozatok) egymásmellettiségét és gyakori egymásbanövését tételezné fel"7. Tehát a kritika azon vágyát, mellyel az említett elbeszélések felé fordul, az irodalomtörténet saját történetének a vágyára vezethetjük vissza. Az önmagát nem-egy-történetiként, megszakítottként, szétdaraboltként elképzelni nem tudó irodalomkritika és irodalomtörténet azzal, hogy a történetre, mint integratív egészre, azonosságra, folytonosságra figyel, ismételten egy kontinuus fejlődésvonal összerakásán fáradozik (a sajátján).8 (A történet utáni követelőzés persze nem egyszeri, ritka jelenség, nem a mai magyar próza posztmodernitásába belefáradt kritikai olvasóközönség pihenni vágyása. Milbacher Róbert [Dávidházi Pétert idézve] emlékeztet rá, hogy a 19. század második felében Arany Jánosnak jelentős mértékben kellett igazodni az akkori elvárásokhoz, miszerint a nemzet tőle várta a nagy nemzeti eposz létrehozását.9)
A történet megalkotása iránti vágy azonban még a nemzeti irodalom, vagy a nemzeti elbeszélés létrehozásánál is alapvetőbb, bár ezek sem elhanyagolhatóak, hiszen manifesztumai annak. A történet vajon nem a nyelv természete folytán jön-e létre. A beszéd, a kimondás egymásutánisága által. Az időbelileg egymás után elhangzó egységek/mondatok linearitásuknál fogva az elbeszéltséggel jellemezhetőek. A beszéd elbeszél valamit. Elmesél, történetet mond. Maga a történet ("a nyelv csupán történet alakjában képes létezni"10). A kimondás időben történik, a történés pillanata időn kívül. Ahhoz, hogy elérhető legyen számunkra egy esemény, hogy elgondolható legyen, hogy a mi világunkban legyen, (hogy legyen), át kell emelni a kimondás folyamatossága segítségével. Nem az eseményt ragadjuk meg, hanem a róla való beszédet. Mindez tehát a valóság texturalizációja, a pillanat folyamattá tétele (lásd Arisztotelész: legyen egész a történet), történetesítés. "Az esemény elmondása tehát (mondatok fűzése) az eseménynek mint metaforának a kibontása, vagyis metonimikus, oksági sor, szintagmatikus viszony - egyszóval allegória."11 A történet allegória.12
Ennek a felfogásnak módosított változata Kovács Árpád sajátos elmélete, mely a történet és az esemény fordított viszonylatát tárja fel. Elgondolásában a (nyelvi) esemény az a pillanat, mikor a történet narratív beszédmódba megy át, azaz megteremtődik a narratív azonosság. Elméletében meghatározó, hogy az új nyelv létrehozását tartja döntőnek az irodalmi beszéden belül (a nyelvteremtés erejét), és nem a nyelv köznapi használatában létesülő történetet. (A köznapi beszéd inkább elhasználja a nyelvet, az irodalmi viszont új metaforákat hoz létre, az egyiknek eszköze a nyelv, a másiknak célja.) A megfogalmazásból kitűnik, hogy szétválasztja a fikció és a narratív azonosság fogalmát, ellentétben az általunk elmondottakkal.13
Miért kell megragadhatóvá tenni az eseményeket? Mert magát a világot akarjuk megragadni. Biztosak akarunk lenni az esemény tényleges létezésében. Mivel a pillanatot nem vagyunk képesek megtartani, a közvetítőként meglévő történetté kovácsolt, ekkor metanyelvként funkciónáló nyelv igazságértékéből származtatjuk a mögé képzelt valóságot, a referencialitást.14
Kell a történet. De miért egy történet. A történet fogalmának használata során nem eldönthető, hogy egy teljes koherens történetről beszélünk-e, ami más történeteket (?) is magába foglal. Nem tisztázott, hogy a történet kinek a története, lehet-e egyáltalán ezt mondani? Birtokolhatja-e valaki a történetet? Honnan tekintve történet a történet?
A magam részéről a történetet a szétágazottsággal és sztereotivitással jellemzem, ezzel bizonyos mértékig szembefordulok a nagyhatású arisztotelészi Poétikában rögzített müthosz meghatározással.15 Ugyanakkor nem a történetet magát akarom rekonstruálni, vagy ennek lehetőségét kideríteni, hanem az írásmódként vett szövegformáló és jelentésképző eljárások milyenségére kívánok rámutatni. Ezek, az elhangzottak értelmében, például Darvasi László esetében Mészöly Miklós nyolcvanas évekbeli novelláival (például Megbocsátás, Ló-regény, Indián ebéd, Szárnyas lovak, Magyar novella, tehát főleg a Volt egyszer egy Közép-Európa írásai) és a Bodor Ádám által írtakkal (például Sinisra körzet) kerülhetnek egy halmazba. Bahtyin (Dosztojevszkij poétikájának problémái) fogalmait átírva monologikus regényként értelmezem az egyetlen lineáris, kronológiai, kauzális, metonimikus sorba rendezett történetkezelést. Számomra ez valamiféle eltorzítása a történet természetének, erőszaktétel magán a nyelven is. Ezzel szemben a polifónikusként jellemezhető történetírás a történet és a nyelv természetének megfelelően sztereotív.16
Ez a megfogalmazás persze nagyon erős értékítéletet takar. Mintha az egész 19. századi regényírást akarná lesöpörni az asztalról (vagy kisöpörni a kánonból). Erről nincs szó, de kiemelt jelentőséget tulajdonítok azon regény- és elbeszéléstípusoknak, melyek természetszerűleg követik nyelvi anyaguk jellegét.
Az alternatív történelem (és az ettől különböző kategóriájú apokrif) írása maga után vonja a történetek szétrajzását. Az elbeszélő ugyanúgy nincs hozzákötve egy adott, kiválasztott történetsorhoz, történetkonstrukcióhoz, mint ahogy a szereplők is csak korlátozott nézőponttal bírnak az események felett. A történetek szerteágaznak, nincs elejük és természetesen végük sem lehet. Így időbeli korlátozás sem köti a narrátor kezét, ugrálhat az időben, végigszaladhat bármelyik történeti soron anélkül, hogy annak linearitását rátukmálná az olvasóra.
A történelemről, mint a történetek kronologikus huzamáról, mint diskurzív hatalmi rendszerről szólva tudvalevő, hogy a zsidó-keresztény hagyomány alakította ki, szemben az antik (görög-római) történetírással, mely pusztán történetek egymásmellé fűzését gyakorolta történetírásként. A történetiség kialakulásával együtt az idő vulgáris fogalmát17 is az üdvtörténeti, teleologikus látásmód hozta be az európai gondolkodásba.18 A történeti látásmód linearitását két időpillanat, két esemény közt feszülő történetalkotás határozza meg. A keresztény gondolkodásban a két esemény, a kezdet és a vég, a Golgota hegyéről válik beláthatóvá. Csak innen vehető észre a történet kezdete, a múlt, és csak innen látható az örök jelen, amely beteljesedett a Golgotán. "A történetiség nem más, mint ez a feszültség, amely mihelyt egységes nézőponttá szerveződik, szükségképpen látni fogja az általa történelemnek tartott valóság időbeli kezdetét és végét, vagyis ahol ez a feszültség elkezdődött és ahol majd feloldódik."19 A történelem tehát - egyes történelem-értelmezésekben - egyetlen történeti szálra felfűzhető, egységes, kronológiai rendben elbeszélhető egyetlen történet. Ennek a hitnek a megtörését már a 19. század folyamán Nietzsche megkezdte második korszerűtlen elmélkedésében, A történelem hasznáról és káráról címűben.20 A történetiség kérdésessé válása "kérdésessé teszi magát a múltra irányuló tudást"21. Azt a tudást, mely az elbeszéltek, a nyelv igazságába vetette a bizodalmát. Ha maguk a történetek nemcsak egyféle értelmezői pozícióból mesélhetők el, akkor mi garantálja, hogy maga az esemény létezett-e egyáltalán? "Amikor az emberiség történelméről beszélünk, csak történelem-értelmezésekről beszélünk, és ezek közül egyik sem végleges; és minden nemzedéknek megvan a joga, hogy megalkossa a saját interpretációját."22 A történelem, a történetek, a történetmondás ambivalens viszonyaira, a maguk módján, az irodalmi művek is egyre gyakrabban felhívják a figyelmet. Minket a következőkben éppen ez a mód érdekel, és a mögötte meghúzódó szemléleti azonosság vagy másság.
A dolgozat a négy regény poétikai megformáltságát vizsgálja külön-külön, nem térve persze ki az összehasonlítás feladata elől sem. Az írásmódként felfogott történetkezelés gyakorlatát kiemelt szempontként alkalmazom és nem tekintem feladatomnak (márcsak a terjedelem, de a kritikai recepció bősége miatt sem), hogy részletesen elemezzem a regényeket minden aspektusból.23 Elemzéseim főleg a narratológia szempontjait érvényesítik, de más elemeket is magukba olvasztottak, ezeket a megfelelő helyen jelzem.24
A dolgozat egy jelentős részét egy új lehetőség behozatalának - a mágikus realizmus mint írásmód -, tárgyalásának szentelem e regények poétikájának figyelembevételével. Összevetem az általam írásmódként jellemzett történetelvűséget, a szintén írásmódként értett mágikus realista szövegek jellegzetességeivel. Ugyanakkor megválaszolandó kérdésként tárgyalom, hogy ezen magyar regények mennyiben azonosíthatóak mágikus szövegekként. A két nagyobb rész némely esetben kiegészíti egymást, máskor eltérő aspektusból bizonyos részek újra előkerülnek.
Az igaz történet(ek) könyve
Márton László: Jacob Wunschwitz igaz története
"Munkánk célja nem több, és nem
kevesebb, mint a történet maga"
Márton László könyvének tárgyalása során a mű sokrétű jelentésszervező egységei közül a historiográfiai metafikciót állítom középpontba, mint a posztmodern regénytípus egyik paradigmatikus modelljét. A különböző poétikai-narratológiai szubsztanciák (idő, tér, cselekmény, narráció) kérdéskörét ennek a fogalomnak függvényében tárom fel. Mielőtt azonban rátérnék a regény konkrét elemzésére, Márton László regénypoétikai szemléletét részletezném.
Szorosan kapcsolódnak témánkhoz az írónak a történetírás hagyományának kérdéséről vallott nézetei, melyeket először recenzió formájában fogalmazott meg25 - bizonyára elvi hasonlatosságot vélve felfedezni - Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae című könyve kapcsán, majd a recenziót követően egy nagyobb lélegzetű tanulmány keretében.26 A recenzió vizsgált kérdéskörei a történelmi regény-írás hagyományának formai és tematikai mozzanatait érintik, destruktív és rekonstruktív módon újragondolva. Kérdésfelvetése a következő: "milyen formai nehézségekkel szembesül az elbeszélő, aki arra szánja rá magát, hogy kompozícióját úgynevezett ?történelmi tények? köré (vagy mellé) építse fel", amennyiben "az írói módszer [...] a tények megjelenítésére vonatkozik"?27 A recenzens a történelmi tény és az irodalmi tény viszonyában uralkodó feszültség28 két lényeges okára mutat rá: "Az egyik az, hogy a történelmi tényt leíró közlés a nyelvi megformálás révén maga is többé-kevésbé az irodalmi fikció tulajdonságaival rendelkezik", a másik, hogy "a tényt rögzítő közlés nemcsak a történelmi hagyományba illeszkedik, hanem [...] megvan a helye mind a kultúrtörténeti, mind a nyelv- és irodalomtörténeti hagyományban."29 A második premissza már átvezet minket a mártoni regényelmélet- és regénytörténet-koncepció azon részéhez, amely az elbeszélői hagyományhoz való viszonyt, annak újragondolását és újraformálását (rekanonizálását) vezeti elő. Számunkra most inkább az előzőleg írtak játszanak szerepet, míg ennek az állításnak a fontosságát majd a Láng és a Háy regénnyel foglalkozó fejezetben hasznosítjuk.
"A történetírás és a fiktív történetmondás különös viszonyát az újabb időkben nemcsak a poétikai, a hermeneutikai gondolkodás és az újhistorizmus, hanem a történelemtudomány is felülvizsgálta."30 Szemügyre véve Márton László történet- és történelemfelfogását, bizonyos analógiákat vélünk felfedezni Hayden White elméletével.31 Körvonalazódni látszik egy Hayden White elgondolásával nagyon hasonló történelemképzet, a történet(ek) elbeszélhetőségével kapcsolatos megfontolás, a történetírást mint irodalmi fikciós alakzatokkal élő artefaktumként leírható (mű)alkotás képzete, a nyelvi közlés folyamatában létrejövő megformáltság azonossága a kétféle (irodalom és történelem-írás) " műfaj" között.
White elgondolásában a történeti narratívák verbális formájukból adódóan nyelvi fikciók, "melyek tartalma legalább annyira kitalált, mint amennyire talált, és amelyek formája közelebb áll irodalmi, mint természettudományos megfelelőikhez"32. Az egyes történeti helyzeteknek, tényeknek nincsen inherens jelentése, ezeket mindig a történetíró alakítja ki a tények kontextualizálása révén, azaz egy eseménysorba való rendezésük folytán. White ezt a narrációvá tételt nevezi cselekményesítésnek (emplotment). Az események bizonyos sorrendbe állítása egy lehetséges történetet formál. Az ilyesfajta konfiguráció, mely szerkezettel lát el egy időben szétszórt eseményhalmazt, ugyanúgy érvényes művelet az irodalmi fikcióteremtésben, mint a történeti munkák felépítésében. A két típusú szöveg ettől a mechanizmustól függetlenül megkülönböztethető marad, de előtérbe állítja az objektivitás azon hamis maszkját, amelynek álcájában a történelemtudomány élesen elhatárolja magát az irodalmi tevékenység bármifajta formájától.33
A történelmi narratíva újraértelmezése, az elbeszélhetőség lehetőségfeltételeinek variációs többszólamúságán túl, rávilágít az elbeszélés igazságértékére is, illetve annak mimetikus voltára. A történelem elbeszélhetőségének többféle módja ugyanis a valóság és a fikcíó oppozíciópár degradálását vonja maga után. Mivel a történelmi források is csak cselekményszerkezettel ellátott közlések, megkérdőjeleződik a történelem-fenomén és a valóságfenomén létezése. Egy posztmodern alapú szövegontológia nézőpontjából ez a visszatérés a "világ mint könyv" olvasásához nem olyan tragikus, annál inkább azok részéről, akik az eltérő olvasatok alapján kétségbeesésüket fejezik ki, mivel nem látnak lehetőséget az olvasatok azonosítására semmiféle "originális", mögöttes fenoménnel. White értelmezése nem megy ilyen radikális messzeségbe, azonban a történeti narratíva mimetikus oldalát éppen a metaforizáltságában találja meg, amely modelláló, közvetítő eszköze, a hasonlósági kapcsolatok alapján, a már ismert eseményeknek, folyamatoknak és történettípusoknak. "Tisztán formai oldalról nézve a történelmi narratíva nemcsak a benne közölt események reprodukciója, hanem szimbólumok komplex rendszere, amely irányt mutat nekünk, hogy megtaláljuk az események szerkezetének az irodalmi ikonját."34 A történelmi narratíva mint kiterjesztett metafora, mely révén azonosíthatjuk a kulturális kódokat, figuratív nyelvhasználat formájában áll rendelkezésünkre, ami eleve megszabja diskurzív használhatósági körét.35 Adódó kérdés, hogy milyen bővíthetőséggel bír egy múltbeli esemény? Milyen mélységig aknázható ki a valósnak hitt eseményhalmaz és fikciói közötti metaforikus kapcsolat? White válasza a figurális beszédmód gazdagságát jelöli meg erre. A narratíva jelentése alapvető trópusok formájában (metafora, metonímia, szinekdoché) kódolódhat, tehát háttérbe szorul a tény igazságértéke, és az elbeszélés módjára helyeződik a hangsúly.
A mártoni és a White-i elképzelés egybevágóságát további bizonyítékokkal igazolhatjuk, ha magával a Jacob Wunschwitz igaz története című regény elemzésével folytatjuk vizsgálódásainkat.
Hogyan feszül egymásnak a történelmi és az irodalmi tény? Ki birtokolja a történetet? Hogyan konstruálódik meg az én (azaz az én történetének) története? Mindezek (többek között) a regény poétikai kérdései.36
Induljunk ki a címből: Jacob Wunschwitz igaz története. Egyszerre több előfeltevést implikál ez a birtokos szerkezet. A cím igérete szerint egy ember igaz történetéről lesz szó. Mintha Jacob Wunschwitzhoz (az ő nevéhez) tartozna az elbeszélés, mintha uralni tudná a "saját" szövegét. Azonban ez, mint ahogy a regényből kiderül, koránt sincs így. Wunschwitz alakja (énje) eleve kérdéses a műben, sőt a regény egyik poétikai "tétje" az azonosság kérdése, hogy mennyire tartható fenn az én koherenciája a regényszöveg különböző pontjain.37 Wunschwitz alakja csak a regény 41. lapján tűnik föl, mikor a történetek szálai már szétrajzottak, tehát bekapcsolódásának utólagossága miatt sem tűnik a történet központi alakjának. "Nem akarjuk eltitkolni a kegyes olvasó előtt, hogy mielőtt beléptetnénk Jacob Wunschwitzot saját igaz történetébe, magunk is hosszasan gondolkodtunk rajta: melyik pillanatban dől el, hogy valaki szereplője lesz egy történetnek, és hogy az, ami történik vagy történt, mitől lesz visszamenőleg is az ő személyéhez köthető?"38 (A narrátori önreflexió állandó "résztvevője" a történet alakításának. A beszélő hangja - kommentár formájában is - aktív része a szövegformálásnak. Kitüntetett "irodalomelméleti" pozíciójából folyamatosan tudatosítja történetalkotói szerepét, ugyanakkor emellett akár csapdákat is állíthat olvasójának, hiszen hibás olvasatot is interpretálhat saját írásáról.) Wunschwitz nemhogy az elbeszélést nem uralja, de az "én" azonosságába vetett hit is megkérdőjeleződik, mind a saját,39 mind az olvasó számára.40 "[É]s minél több ?érdekes apróságról? vagy ?emberi vonásról? értesülünk, annál kevésbé tudjuk elképzelni magát az emberi lényt. Hiába ismerjük életének eseményeit, hiába fogadjuk el az eseményekről szóló beszámolók egy részét hitelesnek és hiába tudjuk nyomon követni az eseményeket a maguk folytonosságában: az emberi lény folyamatossága nem követhető nyomon." [154] Sem a történet nem Jacob Wunschwitzé, sem az énjének története, és a történetírás műfaji konvencióira rájátszó cím harmadik (középső - "igaz") tagja is csupán félrevezető nyom.
Az igazság kérdése is állandó problémája a műnek. Maga a történetbe való belépésünk is a gubeni polgárok, közelebbről a szőlősgazdák elégedetlenkedésével és jóvátételi követelésükkel kezdődik. [13] Ezeknek a követeléseknek lesz választott szószólója a már nem gubeni polgár Wunschwitz.41 Az események azonban nemcsak a fiktív és a történelmi tények szembeállított kettőssége alapján címkézhetők fel igaz vagy hamis bélyeggel, hanem az egymás mellett futó, egymást kiiktató, elbeszélt történetek viszonylatában is. A történetek viszont újabb történetek sokaságára bomlanak, széttartanak, elágaznak, újra összecsomósódnak.42 Máshol kell tehát keresnünk a történet "igazságát".
A historiográfiai metafikció, a Linda Hutcheon által bevezetett fogalom a posztmodern kánonképződés egyik kulcsterminusa. Olyan regénymodelleket szokás jelölni vele, amelyek a történetírás és fikció egybejátszása révén retorikai és pragmatikai szabályozottsággal és az elbeszélő szubjektum beágyazottságával azonosíthatóak.43 Az ilyen típusú regényben "megkérdőjeleződik [...] a történelem mint az objektív igazság feltárásának narratív színtere, és felvetődik a megszokott kérdés, vagyis hogy kinek van egyáltalán joga egyrészt részt venni a történelemnek nevezett történetben, másrészt elmondani, megalkotni a történelemnek nevezett hatalmi diskurzust."44 Ez utóbbi kérdésre Karl Popper adta az egyik választ, aki szintén azon álláspont mellett foglalt állást, hogy "a történelemnek nincs értelme"45. Popper szerint az emberiségnek nincsen történelme, csupán végtelen számú történetei vannak, amelyeknek összeállítása a világ leírásának szelektív jellegén alapul. Ezek a tények "előre megállapított szempont szerint vannak összegyűjtve"46, és ezen szempontok egyik aspektusa a politikai hatalom, és annak története.47 Arra, hogy miért a politikai hatalom története vált hivatalos történelemmé, Popper három indokkal szolgál: 1. a hatalom minden másnál jobban befolyásolja az embereket (még a költészetnél is); 2. az emberek imádják a hatalmat, mely a félelmükből fakad; 3. a történetírók jobbára maecenás kívánságára, vagy függőségében írják műveiket, és mivel a maecenás általában a hatalom birtokosa, így a történetíró érdeklődésének középpontjában is az ehhez szükséges eszközök, a hatalom akarásának vágya áll, mint motívum.48
A történelmi narratívát meghatározó különféle diskurzív erők azonban minket most csak abból a szempontból érdekelnek, amennyiben nyelvi kifejezőerejükkel poétikai meghatározottsággal bírnak. Azaz a történetfilozófiai kérdés miként formálja és működteti az irodalmi szöveget, illetve megfordítva, a nyelv figuralitása miképpen befolyásolja a történelemről való beszédet. Kérdésünk tehát a következő: miért fontos az elbeszélő számára a történetfilozófia, a történelem és a történet megkülönböztethetetlensége?49 Hogyan és miként válik ez a kérdésfelvetés írásmóddá, a szöveget létrehozó és működtető logikává?
"Munkánk célja nem több, és nem kevesebb, mint a történet maga, ha úgy tetszik, egy ember igaz történetének elmondhatósága. Csakhogy egy ember igaz története valójában emberek és dolgok megszámlálhatatlan sokaságának igaz története, és ezen semmiféle szerkesztés, válogatás vagy csoportosítás nem tud változtatni; ha pedig az arcok és tettek sokaságának széttartó szálait egy általunk meghatározott fókuszpont felé irányítjuk, számíthatunk rá, hogy ez a fókuszpont kívül esik láthatárunkon."50 [139-140] Márton regénye ennek a rendezgető, csoportosítgató, tehát magának az írásnak mint írásnak a linearitását akarná kijátszani. Mintha egy virtuálisan működő hipertextuális történet-progamsort imitálna: azaz minden történet mögött újabb történetek sora rejtőzik, amelyek elérhetőségi paramétereit, tulajdonképpen csak a szerzői önkény szabja meg. A szerzői önkény azonban éppen ezt a parttalanságot célozza meg, ennek a lehetetlenségét mutatja be. A regény során különféle formában, hol híresztelés, hol alakváltozat, hol metaforikus síkon többször kivégzik Wunschwitzot, de a regényben mint történetben nem, mivel a könyv vége éppen abban a pillanatban ér véget, mikor a balta lecsapni készül Wunschwitz fejére,51 megnyitva az értelmezési horizontok lehetséges útjait az eldönthetetlenség felé.
Márton történetmondója maga is olvasója azoknak a szövegeknek, melyekből összeállít, szelektál (lexikonokból, okmányokból, jegyzőkönyvekből, krónikákból, jogvitákból, panasziratokból), tehát mindazt a munkát végzi, amit a történetírók maguk is elvégeznek, mikor a "hivatalos" történelmet gyártják. "Összes leírásunk szelektív jellegének alapja, durván fogalmazva, a világunkban előforduló tények lehetséges aspektusainak végtelen gazdagságában és sokféleségében van."52 "Továbbá előre megállapított szempont szerint vannak összegyűjtve [mármint a történettudományi tények]: az úgynevezett történeti ?források? csak azokat a tényeket regisztrálják, amelyeknek feljegyzése eléggé érdekes volt, úgy hogy gyakran csak olyan tényeket tartalmaznak, amelyek egy előzetes elmélethez illenek."53
A fikció és a történetek igazsága kapcsán érdekes Rosina Katherina szemléletét összevetni Wunschwitzéval. Rosina Katherina alakjának titokzatossága, amely rekonstruálhatatlanul át- meg átszövi a kelmefestő életét, talán éppen abból a sajátos tulajdonságából fakad, hogy nem tud különbséget tenni a valóság és a különféle könyvek imaginatív tere között.54 (A Cervantes-hőssel való rokonságára a narrátor hívja fel figyelmünket. [65]) Ezzel szemben Wunschwitz "csupán díszítménynek vagy példázatnak tekintette a kitalált eseményeket". [65] Az elbeszélői hang megteremtette koherencia folytán itt két szögesen ellentétes felfogás áll egymással szemben. Rosina átjárhatónak véli a kettősségében felmutatott mese és valóság közti határt, Wunschwitz ezzel ellentétben csak a valóságban hisz ("meg volt róla győződve, hogy az események rendjét a világ rendjének önmagunkban való folyamatos újjáépítése tartja össze, és e meggyőződése Drezdában sem ingott meg" [49]). Mégis, közös mindkettőjükben, hogy feltételezik a határ ilyen vagy olyan meglétét. A könyv éppen annak a megírt bizonyítéka, hogy ennek a határnak a szöveg-létmódú fikcióban nincs túlzott jelentősége ("a tévedés egyszerre csak magára öltötte a valóság színét").
Mivel Márton éppen a történetek szétágazottságát, együttes futását, a sokfelé tartását játssza ki és állítja szembe a linearitással, elkerülhetetlen, hogy az időrend is felborul, a kronológiailag helyes építkezés csak a történetmondás folytonosságának az illúziója. A törések, leágazások, a beágyazottság megköveteli, hogy az időszerkezet a narrátor beszédmódjához igazodjék. "Az idő mint rendezőelv 'amit épp pár sorral odébb lőttek szét' már a jelenlegi elbeszélői pillanatban is önmaga ellen fordul; az, hogy mégis különálló mozzanatokat igyekszünk bemutatni, holott összeolvadnak az események, és hogy összefüggéseket igyekszünk teremteni köztük, holott szilánkossá vannak töredezve, tekinthető akár az elbeszélői pártatlanság önkényének is." [179-180]
A temporalitásnak, az imaginációnak és az elbeszélői magatartásnak a hagyományosnak mondottól való eltérése és összekapcsolása azon poétikai elképzelésre mutat, mely képes bemutatni és problematikussá tenni a fentiekben vázolt történelemszemléletet, mely a nyelvben megképződő világ egyszerre több narráció útján artikulálhatóvá tételét szemlélteti.55 Másképpen fogalmazva, Márton poétikai kérdései a nézőpontbeli reflektáltsággal játszadoznak el, mely tudatában van szelektáló munkájának és ehhez kritikusan is áll hozzá. A történeti fikcióteremtés ezen változata a történelmi regény műfaji tradícióitól eltérve létrehoz egy metafikcionális teret, "amely a történelem létmódjára, elbeszélésének lehetőségére és sajátszerűségére is rákérdez"56. Ez ut
