Folyóiratok
kisprózák
Az államok
El kell jutnom bátyámhoz az Államokba! Vár a baráti köre. Be akar mutatni nekik.
Egy villa-ágú fa törzsére egy másik fa kérgét ragasztom, a kéreg a fán, a kérgen különböző jelek. Valakinek magyarázom, hogy igen, én is így gondoltam, ez is vers.
Bátyám üzen a baráti köréből, hogy sajátítsam el a csepp-törvényt (hogyan lehet vízcseppekkel folytonosan kitölteni a teret, lépcsőzetesen haladnom, mint a víz közlekedik), másként nem látogathatom meg őt.
Egy öreget kell lepelbe csomagolnom, szépen, a test nagyon kicsi, babanagyságú. Óvatosan rétegenként hajtogatom rá a fejétől a derekáig a szövetet, minden lehajtott rétegnél különböző jelek sorba írva, minden hajtás előtt várok. Lépcsőzetesen haladok.
És már a hajó-összeszerelő hangárban lépkedek a lánnyal, akinek most hirtelen közelsége megriaszt. Félhomály van, csak az óriási bejáraton jut be fény, de elég meredeken, a hosszú hangárnak csak a bejárati részét világítja meg. A tetőzet magasan, fölfelé tagolatlan a hangár tere, bent hatalmas hajók, óceánjárók félkészen. A lány egy gépsor mellett magyarázza, hogy ki kell mennem az Államokba.
Mégis eljutottam hát az Államokba! A túlparton egy beazonosíthatatlan utaztatógép elkészítését nézem: sokan, mint hangyák, dolgoznak ezen a kocka, fotel, L alakú gépen; kívülről egyszerű, erős fémborítás, belül (látom a belsejét kihasítva, mint egy szertárbeli műanyagtestnek) bonyolult vezérlőpultok. A munkálatokat egy középkorú amerikai férfi vezeti, övé a magánűrhajó. Ő közvetlenül a kihasított résznél ül, a pilótaülés karfájába illeszt egy apró képernyőt. Nézem a kezét. Vésővel babrál. Belevág a hüvelykujjába. Kiszakad egy darab a körömágyból. Erre fennhangon és durván elküldi a lányt a munkacsoportból, hogy nem neki való ez a munka, a lány megalázottan áll, vár, régóta dolgozik itt, szereti a megerőltető munkát. A férfi, a tulaj ordítva zavarja el, én és a többi munkás dühösen összenézünk, habár tudjuk, ezzel a lányt óvja, rejti gyengeségét. A munkások fekete egyenpólóban, a pólón az expedíció emblémája és neve. A tulaj az expedíció egyetlen résztvevője.
Eljutottam hát a baráti körbe, az Államokba! Bátyám megkér, hogy mondjam el egy versemet angolul. Mindenfelől az érdeklődő arcok. Mondom a bátyámnak, hogy én nem tudok egyet sem elmondani az Államok nyelvén, de bátyám és a baráti kör pillantásai unszolnak. Kimegyek a szobából összeszedni magam. Amíg kint vagyok, hallom, hogy bátyám bent mondani kezdi egy sajátját.
Visszamegyek a szobába, egy hosszúsoros versemet próbálom lefordítani; lassan, tagoltan, angolul mondom az első sort: When Sancho Panza is going into the desert, where men are lying. Az első sor után megakadok, ez nem megy, hagyjuk. A baráti körnek így is tetszik. Félálomban eszembe jut a vers hájas háborúja, és még visszaszólok: Fat war, a baráti körnek.
Az előadás
Háton fekszem az elázott füvön; egy mesztic lány ül mellettem: fekete haj, barna bőr, fekete szem. Tetszem neki, rámfekszik; van egy bátyja, annak egy kislánya, meséli, egyszóval ő már nagynéni. Szóba kerül, szereti-e a szőkéket. Nevetve utasítja el. Mutatom a hajam, tessék. Akkor miért nem K. B. tetszik, kérdezem. Meglátom K. B.-t a lány mögött ülni, nézzük mind a ketten: fekete haj, barna bőr, fekete szem és vastag, erős fekete bajusz.
Magasan ülök a szabadtéri színház nézőterén, ami félkörívben meredeken emelkedik. A színpadon vízi műsor készül a fiatal lányok előadásában. Amatőr színtársulat, a kellékeik lépcsőnek összedobálva, dobozok, kartonok, fotelek, deszkák, rongyok, bádoglemezek, vaskádak fölhalmozva. Az egyik lányt ismerem: rövid szőke haj, fehér bőr, kék szem. Tetszem neki. A készülődés alatt elmegyek hátra, telefonálni.
Az előadás előtt a színpadhoz közel, alacsonyabban ülök: szükség van rám, legyek közel. Este egy hatalmas fekete fémlemez választja el a nézőteret a színpadtól: a víz miatt, az fogja föl a sok tonna vizet. A fekete falon egymás mellett két szegecselt kajütablak (belátni).
Az előadás kezdete! A lány, aki tetszik nekem, óriási slaggal lemossa belülről a kajütablakokat, a víz spirálisan mozog az üvegen. Ezért taps, fejcsóválás!
Várok, hívnak-e. A vízben allegorikus jeleneteket játszanak, hang nincs, csak a pantomim. A lány hív engem, oldalt bevisz a vízbe; a vízben majdnem teljes a sötét, csak a két kajütablakon jut be kevés fény.
Az aljzati félhomályban a lány megkér, mondjam el, mi az, amit már nem tennék meg: most ő lenne az. A víz alatti beszéd különös hangjával, buborékokkal mondom a hajába, a fülébe: - Egy felázott búzamezőben lassan megfojtom a szerettemet. - Túlzottan bólogat, hogy lássam, érti. Elúszik intézkedni.
Én nem kapok levegőt, ez eddig nem zavart, mutatom a szájam, hol kaphatnék levegőt. Nem érti. Azt hiszi, enni-inni kérek. Nem látok rajta, sem sehol búvárpalackot, ekkor már fuldoklok, feljövök, otthagyom a fontos előadást. A lélegzéstől tátva marad a szám.
Az előadás (A nap vége)
A februári sítúra valamelyik pályáján, az összeillesztett lejtőn síelek. A hó már nagyon vizes, merő latyak és sár. Kisebb, össze nem függő hópárkányokat, ugratókat azért még találok, fel tudok gyorsulni. - A nap végén a pálya aljában állnak a felvonók; csak egy működik még, arra föl kell szállnom.
A felvonó valójában sívillamos: a vezetőnő mögött ülök, nézem a sínt; a sísín már egyenes, de magas korlátokon fut, viaduktokon. A nap végén sok a szemét és a részeg, egyikük kilép a villamos elé, a vezetőnő türelmes, megáll, a férfi nagyon részeg, de közelről észreveszi a villamos lámpáit. - Végül a villamos befordul derékszögben egy állványzaton, valaki kitér előle, egy-két rázkódás, és én egy nyitott szobába érkezem egyedül.
A szoba valójában kétszintű: a baloldali falnál széles párkány húzódik, jobbra a szoba jó pár méterrel lejjebb lépcsőben folytatódik. - Nyakig betakarva fekszem a bal sarokban, köröttem szabad tér, aztán balra, a fal mentén egy férfi ül emelvényen vagy egy fotelben. Jobbra, még a párkányon fekete tábla egybecsúszó jelekkel. Ilyenek. Valakik állnak a tábla mögött.
Az alsó szinten előadás kezdődik! A performátor a férfi fia; a férfi, a tábla mögöttiek unszolására kiolvasom a jelekből, milliomos. Ő pénzeli a drága előadást. - A férfi türelmetlenül mondja, mindegy, hogy ő kicsoda, én ki vagyok. - Nem hiszem, hogy ismerné a nevemet - nyújtom a kezem a takaró alól.
Az előadás kezdete! A párkányon nézők, többségükben nők ülnek, bele-beleszólnak az előadásba. A performátor válaszol is, kiszól a közönségnek, járkál, beszél, néha felfest valamit a lenti hatalmas vászonra. Egyszercsak egy plexiüvegládát vesz elő, akkorát, mint egy bőrönd, benne egy piros-kék-fehér-sárga püffedt műanyagtest konzerváló folyadékban: egy szobor. - Mi ez? - kérdezi rámsandítva az apja. Mikor látja elismerő tekintetemet, hozzáteszi: - Ez fantasztikus. - A fiú újabb üvegládát szed elő, ott, helyben lövelli, fújja bele a vízbe a szobrot: a habos fehér műanyag kígyózva rakódik le, tekeredik föl az üvegben. A ládát rádobja az előzőre, majd egy újabbat ugyanígy; a ládák, a habos műanyag egyre töltik be a teret, leginkább a bal sarkot takarják el. Az apa mindegyik ládánál ezt mondja: - Ez fantasztikus. - A ládák az alsó szinttől a szoba mennyezetéig tornyosulnak, több hely nincsen.
A performátor járkálni kezd ezután. A közönségből be-bekiabálnak. A fiú a vászon előtt beszél, meglazítja az ingnyakát, a nadrágszíját: - Igen, most levetkőzöm. - A performátor fiú (nem, ezt nem teheti!) levetkőzik; háttal áll, majd megfordul: elvész a hájas has és combok között. Újra járkál, már egészen közelről látom, idejön a bal sarokba, az apjához és hozzám. Fölkelti az apját és kifizetteti vele az előadást. A nap vége.
A tökéletes bűntény
Anyámnak két gyereke van: az öcsém és a bátyám. Abban a kis deszkaházban laknak, ahová most belépek.
Az alsó szinten az összes ismerős. A lányok erősítőpadokon verejtékeznek, a fiúk talpas pohárral a kezükben álldogálnak. Itt van mindenki! Hogy is ne lenne itt mindenki! A doktorlánynak vastag lett a karja; nyújtja a kezét, mint egy férfi, és nem néz a szemembe. Nézek a szemed nyílegyenes közepébe, mondom neki, de valójában azt mondom, nyílegyenesen a közepébe. Faképnél hagyom, dühödten felsietek a szűk lépcsőn a felső szintre.
Fönt kis előtér van és egy szoba. A szoba zsúfolt, a szoba az én egykori szobám. Rég nem voltam itt; átmenetileg ez lesz a szállásom. A szobában egy pár üldögél, nem ismerem őket, és egy ugyancsak idegen fiú. A pár azon tanakodik, szeretkezhetnek-e a fiú előtt. Igen. Kimegyek az előtérbe.
Az előtérben ül öcsém, míg a lépcsőn régi ismerősök, ázsiai népek vonulnak. Látom a szűk lépcsőfordulóban a Doktorlány apját. A Doktorlányék mennek el, mondja az öcsém, téged keresnek, elköszönsz-e tőlük. Megvető nem. Tőlem aztán elmehetnek, mondom hidegen.
A nagy felfordulásban az öcsém és a bátyám hangosan vitatkoznak, újra és újra rámnéznek, tárgyalnak valamit. Tudom, hogy rólam beszélnek, de nem értem, mert az ismeretlen gyarmati nyelvet használják. Az öcsém már remeg a dühtől, a felső szint előteréből kiabál le a bátyámnak az alsó szintre. Szavakat kérdezek az öcsémtől, hogy legalább az alapokat értsem.
Visszamegyek a szobába, nincs már ott senki, ha mégis, az biztosan alszik. A szoba csöndes, a szoba az én egykori szobám. Leemelem a régi füzetemet, benne a rajz: egy medve úszik lefelé a folyón, a tarkóját látni és felemelt mancsait; a kép jobb sarkában ugyanaz a kép negyedakkorában, annak is a jobb sarkában ugyanez; a medve úszik le a folyón, egyre kisebb és kisebb.
El kell jutnom bátyámhoz az Államokba! Vár a baráti köre. Be akar mutatni nekik.
Egy villa-ágú fa törzsére egy másik fa kérgét ragasztom, a kéreg a fán, a kérgen különböző jelek. Valakinek magyarázom, hogy igen, én is így gondoltam, ez is vers.
Bátyám üzen a baráti köréből, hogy sajátítsam el a csepp-törvényt (hogyan lehet vízcseppekkel folytonosan kitölteni a teret, lépcsőzetesen haladnom, mint a víz közlekedik), másként nem látogathatom meg őt.
Egy öreget kell lepelbe csomagolnom, szépen, a test nagyon kicsi, babanagyságú. Óvatosan rétegenként hajtogatom rá a fejétől a derekáig a szövetet, minden lehajtott rétegnél különböző jelek sorba írva, minden hajtás előtt várok. Lépcsőzetesen haladok.
És már a hajó-összeszerelő hangárban lépkedek a lánnyal, akinek most hirtelen közelsége megriaszt. Félhomály van, csak az óriási bejáraton jut be fény, de elég meredeken, a hosszú hangárnak csak a bejárati részét világítja meg. A tetőzet magasan, fölfelé tagolatlan a hangár tere, bent hatalmas hajók, óceánjárók félkészen. A lány egy gépsor mellett magyarázza, hogy ki kell mennem az Államokba.
Mégis eljutottam hát az Államokba! A túlparton egy beazonosíthatatlan utaztatógép elkészítését nézem: sokan, mint hangyák, dolgoznak ezen a kocka, fotel, L alakú gépen; kívülről egyszerű, erős fémborítás, belül (látom a belsejét kihasítva, mint egy szertárbeli műanyagtestnek) bonyolult vezérlőpultok. A munkálatokat egy középkorú amerikai férfi vezeti, övé a magánűrhajó. Ő közvetlenül a kihasított résznél ül, a pilótaülés karfájába illeszt egy apró képernyőt. Nézem a kezét. Vésővel babrál. Belevág a hüvelykujjába. Kiszakad egy darab a körömágyból. Erre fennhangon és durván elküldi a lányt a munkacsoportból, hogy nem neki való ez a munka, a lány megalázottan áll, vár, régóta dolgozik itt, szereti a megerőltető munkát. A férfi, a tulaj ordítva zavarja el, én és a többi munkás dühösen összenézünk, habár tudjuk, ezzel a lányt óvja, rejti gyengeségét. A munkások fekete egyenpólóban, a pólón az expedíció emblémája és neve. A tulaj az expedíció egyetlen résztvevője.
Eljutottam hát a baráti körbe, az Államokba! Bátyám megkér, hogy mondjam el egy versemet angolul. Mindenfelől az érdeklődő arcok. Mondom a bátyámnak, hogy én nem tudok egyet sem elmondani az Államok nyelvén, de bátyám és a baráti kör pillantásai unszolnak. Kimegyek a szobából összeszedni magam. Amíg kint vagyok, hallom, hogy bátyám bent mondani kezdi egy sajátját.
Visszamegyek a szobába, egy hosszúsoros versemet próbálom lefordítani; lassan, tagoltan, angolul mondom az első sort: When Sancho Panza is going into the desert, where men are lying. Az első sor után megakadok, ez nem megy, hagyjuk. A baráti körnek így is tetszik. Félálomban eszembe jut a vers hájas háborúja, és még visszaszólok: Fat war, a baráti körnek.
Az előadás
Háton fekszem az elázott füvön; egy mesztic lány ül mellettem: fekete haj, barna bőr, fekete szem. Tetszem neki, rámfekszik; van egy bátyja, annak egy kislánya, meséli, egyszóval ő már nagynéni. Szóba kerül, szereti-e a szőkéket. Nevetve utasítja el. Mutatom a hajam, tessék. Akkor miért nem K. B. tetszik, kérdezem. Meglátom K. B.-t a lány mögött ülni, nézzük mind a ketten: fekete haj, barna bőr, fekete szem és vastag, erős fekete bajusz.
Magasan ülök a szabadtéri színház nézőterén, ami félkörívben meredeken emelkedik. A színpadon vízi műsor készül a fiatal lányok előadásában. Amatőr színtársulat, a kellékeik lépcsőnek összedobálva, dobozok, kartonok, fotelek, deszkák, rongyok, bádoglemezek, vaskádak fölhalmozva. Az egyik lányt ismerem: rövid szőke haj, fehér bőr, kék szem. Tetszem neki. A készülődés alatt elmegyek hátra, telefonálni.
Az előadás előtt a színpadhoz közel, alacsonyabban ülök: szükség van rám, legyek közel. Este egy hatalmas fekete fémlemez választja el a nézőteret a színpadtól: a víz miatt, az fogja föl a sok tonna vizet. A fekete falon egymás mellett két szegecselt kajütablak (belátni).
Az előadás kezdete! A lány, aki tetszik nekem, óriási slaggal lemossa belülről a kajütablakokat, a víz spirálisan mozog az üvegen. Ezért taps, fejcsóválás!
Várok, hívnak-e. A vízben allegorikus jeleneteket játszanak, hang nincs, csak a pantomim. A lány hív engem, oldalt bevisz a vízbe; a vízben majdnem teljes a sötét, csak a két kajütablakon jut be kevés fény.
Az aljzati félhomályban a lány megkér, mondjam el, mi az, amit már nem tennék meg: most ő lenne az. A víz alatti beszéd különös hangjával, buborékokkal mondom a hajába, a fülébe: - Egy felázott búzamezőben lassan megfojtom a szerettemet. - Túlzottan bólogat, hogy lássam, érti. Elúszik intézkedni.
Én nem kapok levegőt, ez eddig nem zavart, mutatom a szájam, hol kaphatnék levegőt. Nem érti. Azt hiszi, enni-inni kérek. Nem látok rajta, sem sehol búvárpalackot, ekkor már fuldoklok, feljövök, otthagyom a fontos előadást. A lélegzéstől tátva marad a szám.
Az előadás (A nap vége)
A februári sítúra valamelyik pályáján, az összeillesztett lejtőn síelek. A hó már nagyon vizes, merő latyak és sár. Kisebb, össze nem függő hópárkányokat, ugratókat azért még találok, fel tudok gyorsulni. - A nap végén a pálya aljában állnak a felvonók; csak egy működik még, arra föl kell szállnom.
A felvonó valójában sívillamos: a vezetőnő mögött ülök, nézem a sínt; a sísín már egyenes, de magas korlátokon fut, viaduktokon. A nap végén sok a szemét és a részeg, egyikük kilép a villamos elé, a vezetőnő türelmes, megáll, a férfi nagyon részeg, de közelről észreveszi a villamos lámpáit. - Végül a villamos befordul derékszögben egy állványzaton, valaki kitér előle, egy-két rázkódás, és én egy nyitott szobába érkezem egyedül.
A szoba valójában kétszintű: a baloldali falnál széles párkány húzódik, jobbra a szoba jó pár méterrel lejjebb lépcsőben folytatódik. - Nyakig betakarva fekszem a bal sarokban, köröttem szabad tér, aztán balra, a fal mentén egy férfi ül emelvényen vagy egy fotelben. Jobbra, még a párkányon fekete tábla egybecsúszó jelekkel. Ilyenek. Valakik állnak a tábla mögött.
Az alsó szinten előadás kezdődik! A performátor a férfi fia; a férfi, a tábla mögöttiek unszolására kiolvasom a jelekből, milliomos. Ő pénzeli a drága előadást. - A férfi türelmetlenül mondja, mindegy, hogy ő kicsoda, én ki vagyok. - Nem hiszem, hogy ismerné a nevemet - nyújtom a kezem a takaró alól.
Az előadás kezdete! A párkányon nézők, többségükben nők ülnek, bele-beleszólnak az előadásba. A performátor válaszol is, kiszól a közönségnek, járkál, beszél, néha felfest valamit a lenti hatalmas vászonra. Egyszercsak egy plexiüvegládát vesz elő, akkorát, mint egy bőrönd, benne egy piros-kék-fehér-sárga püffedt műanyagtest konzerváló folyadékban: egy szobor. - Mi ez? - kérdezi rámsandítva az apja. Mikor látja elismerő tekintetemet, hozzáteszi: - Ez fantasztikus. - A fiú újabb üvegládát szed elő, ott, helyben lövelli, fújja bele a vízbe a szobrot: a habos fehér műanyag kígyózva rakódik le, tekeredik föl az üvegben. A ládát rádobja az előzőre, majd egy újabbat ugyanígy; a ládák, a habos műanyag egyre töltik be a teret, leginkább a bal sarkot takarják el. Az apa mindegyik ládánál ezt mondja: - Ez fantasztikus. - A ládák az alsó szinttől a szoba mennyezetéig tornyosulnak, több hely nincsen.
A performátor járkálni kezd ezután. A közönségből be-bekiabálnak. A fiú a vászon előtt beszél, meglazítja az ingnyakát, a nadrágszíját: - Igen, most levetkőzöm. - A performátor fiú (nem, ezt nem teheti!) levetkőzik; háttal áll, majd megfordul: elvész a hájas has és combok között. Újra járkál, már egészen közelről látom, idejön a bal sarokba, az apjához és hozzám. Fölkelti az apját és kifizetteti vele az előadást. A nap vége.
A tökéletes bűntény
Anyámnak két gyereke van: az öcsém és a bátyám. Abban a kis deszkaházban laknak, ahová most belépek.
Az alsó szinten az összes ismerős. A lányok erősítőpadokon verejtékeznek, a fiúk talpas pohárral a kezükben álldogálnak. Itt van mindenki! Hogy is ne lenne itt mindenki! A doktorlánynak vastag lett a karja; nyújtja a kezét, mint egy férfi, és nem néz a szemembe. Nézek a szemed nyílegyenes közepébe, mondom neki, de valójában azt mondom, nyílegyenesen a közepébe. Faképnél hagyom, dühödten felsietek a szűk lépcsőn a felső szintre.
Fönt kis előtér van és egy szoba. A szoba zsúfolt, a szoba az én egykori szobám. Rég nem voltam itt; átmenetileg ez lesz a szállásom. A szobában egy pár üldögél, nem ismerem őket, és egy ugyancsak idegen fiú. A pár azon tanakodik, szeretkezhetnek-e a fiú előtt. Igen. Kimegyek az előtérbe.
Az előtérben ül öcsém, míg a lépcsőn régi ismerősök, ázsiai népek vonulnak. Látom a szűk lépcsőfordulóban a Doktorlány apját. A Doktorlányék mennek el, mondja az öcsém, téged keresnek, elköszönsz-e tőlük. Megvető nem. Tőlem aztán elmehetnek, mondom hidegen.
A nagy felfordulásban az öcsém és a bátyám hangosan vitatkoznak, újra és újra rámnéznek, tárgyalnak valamit. Tudom, hogy rólam beszélnek, de nem értem, mert az ismeretlen gyarmati nyelvet használják. Az öcsém már remeg a dühtől, a felső szint előteréből kiabál le a bátyámnak az alsó szintre. Szavakat kérdezek az öcsémtől, hogy legalább az alapokat értsem.
Visszamegyek a szobába, nincs már ott senki, ha mégis, az biztosan alszik. A szoba csöndes, a szoba az én egykori szobám. Leemelem a régi füzetemet, benne a rajz: egy medve úszik lefelé a folyón, a tarkóját látni és felemelt mancsait; a kép jobb sarkában ugyanaz a kép negyedakkorában, annak is a jobb sarkában ugyanez; a medve úszik le a folyón, egyre kisebb és kisebb.
