Folyóiratok

- négykezes novella -



Már megint akkorát vágott a vesémbe, azt hittem, végem. Ha előtte megyek, és kartávolságon belülre esem, rendszerint vesén üt. Ököllel, lendületből. Esetleg azt mondja: "védd magad, öreg!", de ezt is csak utólag. Viccnek szánja, ám a vese humortalan szerv. Tartok tőle, a megannyi ütés hatása egyszer összeadódik, s tünetként a csapások szummája jelentkezik majd, ami nyilván valami nagyon komoly dolog.

Attila a rendes neve, de Renének [röné] hívja mindenki. Én is. Ő akart René lenni, nem árulta el, miért. (Ha mondjuk Andrásból lenne André, még meg lehetne érteni.)

Csaba valamivel békésebb: meglát, a derékszíjára erősített bőrtokból mobiltelefont ránt elő és lő. Szanaszét fröcsög a nyála, amint leadja a sorozatot. Utána lefújja az antennáról a puskaport.

A legjobb barátaim.

"Tizenöt évesek vagytok!" - szokta mondani Ági, René barátnője.

"Nincsenek annyi!" - vélekedik Éva, Csaba barátnője.

Ők harmincévesek, én huszonnyolc.

Abban a kávézóban ülünk le, ahol mindig hideg van és citromos mosószerszag. Most én hívtam össze a társaságot. Bejelentenivalóm van. Sejtem, mi lesz a reakciójuk, egy kicsit félek is. Nem mintha befolyásolnának a döntésemben - abban már senki sem tud befolyásolni.

- Capuccinót tejszínhabbal - mondja René.

- A capuccino tejhabbal készül - így a felszolgáló hölgyike.

- Ja, tényleg - kap fejéhez René, és vihog, mint egy kamasz.

Szalámis baguette-et eszem, jeges kólát szürcsölök, koktélpohárból, szívószállal. A többiek megkapják a kávéikat.

- Vendégeim vagytok - mondom.

- Kösz - örülnek.

- Egyetek is valamit. Bármit, ami jólesik.

- Én meg pont ilyenkor zabálok be otthon - szól René, és az asztalra terített fagylaltkehely-fotókat veszi kézbe. A szerencsehozó amulettjét birizgálja a nyakában, átszellemülten tanulmányozza az édességeket. Végül csettint: - Ebből Karibi kehely lesz... A szonda kimutatja?

Magukra hagyom őket, kimegyek a mosdóba. A piszoárnál kipréselek magamból néhány csöppet. Kezet mosok. Megigazgatom a hajam. Egész közel hajolok a tükörhöz, vizsgálódom: betokosodott mitesszerek hemzsegnek az orromon. Lelapítom hátul a forgóm. Kilépek a mosdóból. René az egyik játékautomatán játszik, Csaba éppen pénzt vált, ő a másikon fog. A két barátnőnek igaza van: mint két kisgyerek, akiket egy percre sem lehet magukra hagyni.

- Ti akkor most játszani akartok? - kérdezem.

- Csak egy kört - feleli Csaba, aki időközben be is dobálta a húszasokat a gépbe.

Ismerem már ezt - legalább fél óra, feltéve, ha nem jön be valami nyeremény, mert ha igen, azt azonnal visszaforgatják. Mindkét gépen hasonló módon lehet játszani: bedobni sok-sok fémpénzt, ülni a gép előtt, elviselni az elviselhetetlen zenét, nyomogatni a kigyulladt piros gombokat, addig, míg ki nem írja, "CREDIT: 0". Akkor föl lehet állni. Ez egy kör.

Csaba a játékautomaták királya.

Én csak az ügyességi játékokat szeretem. Például a flippert. Az jó. Már csak elvétve akad egy-két helyen. Felváltják a pókergépek, meg a "gyümölcskosár" nevű pénznyelők, amikkel most Renéék is szórakoznak. Csaba egyébként flipperben is legyőzhetetlen: fantasztikus trükköket ismer, érzi, milyen erősen lehet lökdösni a gépet úgy, hogy ne tiltsa le.

- Gyertek már! - szólok, kissé türelmetlenül.

Otthagyják a gépeket.

Még mindig nem kezdek bele a mondandómba. Újabb időpontot tűzök ki: ha kihozzák a fagyijukat, akkor.

Kihozzák a fagyijukat.

Evés közben nem. Majd ha befejezik.

Feltűnik Kalmár bácsi, talán hetvenéves öregember. Állítólag újra tanult járni. Valóban, láthatóan valami nem stimmel a lábaival. Egyszer bokáig letolt nadrággal csoszogott ki a kávézó mosdójából, és azt kiabálta: "Pirike, hozzon már be vécépapírt!". Minden pincérnőt Pirikének hív.

Örülök, hogy ezúttal nem a mi asztalunkat pécézte ki. Bejön, körbenéz, hunyorog, amikor észrevesz bennünket, mintha kacsintana is, aztán tőle szokatlanul egy üres asztalnál foglal helyett. A kabátját fölteszi a fogasra, leül a kisszékre és figyel.

- Jó a fagyi? - kérdezem, csak hogy megtörjem a csendet.

Ági néz föl, a többiek nagyon el vannak merülve.

- Jó. Nagyon finom.

- A tiéd milyen? - kényszert érzek arra, hogy fönntartsam a társalgás menetét. - Ez nem kehely, ugye?

- Nem, egyéni rendelés. Milky way, joghurt, kávé és sztracsatella, csokidarabkák ráreszelve, málnaöntet, tejszínhab. Te nem kérsz?

- Nem szeretem a fagyit.

Erre Csaba is fölkapja a fejét.

- Nem szereted? - grimaszt vág. - De hülye vagy - aztán kanalazza tovább.

René a mutatóujjával tünteti el a kehelyről a maradványokat. Ági "Ne disznólkodjál már!" fölszólítással a kezére csap.

- Odass - mondja Csaba. Ez nála azt jelenti: nézzünk oda valahova. - A Kalmár bácsinak csaja van.

Ági és Éva háttal ülnek, kitekerik a nyakukat, hogy lássanak. René kicsit fölemelkedik a székből, kinyitja a száját és a homlokára csap. Csaba halkan vihog. Én magamra erőltetek egy vigyort.

Tündéri kislány. Mostanában léphette át a nagykorúság határát. Barna haja copfban, alkata törékeny, pici. Bájos, okos arc, kedves mosoly. Egyszerű, helyes ruha, redőzete pompás doborulatokat ígér. S hogy a helyzet egyértelmű legyen, amint megérkezik, szájon csókolja Kalmár bácsit.

- Anyád - ez René véleménye. Aztán leül.

- Nem piskóta - bólogat Csaba.

René szájából az is kiszalad: "Bár nekem lenne ilyen csajom", mire Ágitól kap egy pofont. A kislány leül Kalmár bácsi mellé, az öregúr sebesen odainti a pincérnőt, rendelnek, majd folytatják az enyelgést. Mintha négyszemközt lennének.

- Szerintem ez valami szolgáltatás - véli Csaba. - Súlyos ezreseket fizetett érte.

- Vagy a kiscsaj örökölni fog tőle valamit - így René. - Otthon megmondták neki: legyél kedves a Kalmár bácsihoz, különben nincs zsozsó...

- Ugyan mit lehetne ettől a lepukkant vénembertől örökölni? - Éva elunta, a nyaka is fáj már, úgyhogy visszaül a normális pózba. Példáját Ági is követi.

- Nna jó - krákogok. - Akkor hadd mondjam el. Merthogy végtére is azért jöttünk ide.

Ági és Éva érdeklődve rám néznek, Renét és Csabát még mindig Kalmár bácsi és a csaj kötik le. A kislány közben az öregúr ölébe ül, az arcát simogatja, időnként rövid, ám annál szenvedélyesebb csókokat váltanak. A pincérnőnek sokáig tart, míg a tálcát lepakolja.

- Tehát arról van szó... - köszörülöm a torkomat.

- Van az öreg csókának pénze - mondja Csaba.

- Ja - bólogat René. - Amikor meg nincs itt a nő, mindenkivel meghívatja magát.

A kislány Kalmár bácsi öléből visszamászik a székre. Gerbeaud-szelet, epertorta, gesztenyepüré, habos kávé, ásványvíz, konyak. Nekilátnak.

- Kiszállok - bököm ki hirtelen.

- Nekem az öreg a múltkor azt mondta - így Csaba -, hogy nem szereti a konyakot.

- Lehet, hogy a csajé mind a kettő - véli René.

- Nem, az öreg az egyikbe már beleivott.

- Az ember egy nő társaságában egész másképp gondolkozik és érez, mint rendesen.

Most Csaba kap Évától egy kisebb pofont.

- Szóval kiszállsz - René rendületlenül nyújtogatja a nyakát.

- Örülök, hogy meghallottad.

- Már miért nem hallottam volna meg? Nem vagyok süket.

A pincérnő idejön, azt kérdezi, fogyasztunk-e még valamit. A lányok a fejüket rázzák, a fiúk mintha nem is hallották volna a kérdést. A számlát kérem.

- Találunk helyetted valaki mást - jelenti ki a pincérnő távozása után René.

- S mi van, ha köpök?

- Nem köpsz. Neked is úgy a jobb.

- Odass - mondja Csaba. - Smárolnak is.

Odanézünk: igaza van.

- Az árut meg ideadod - így René. - Mármint azt, ami nálad van.

- Nem lehet. Én szereztem. Az enyém.

- Egyedül úgyse tudsz vele mit kezdeni.

- Hogyne tudnék. Nem vagyok idióta.

A pincérnő elém teszi a számlát. Fizetek. A pincérnő távozik. A lányok engem néznek, René és Csaba Kalmár bácsiékat. A kislány a hatalmas adag, habbal jócskán beborított gesztenyepürét eszi.

- Akkor szevasztok - fölemelkedem a helyemről.

- Ha most elmész - így Csaba -, szétverem a pofád.

- Hagyjátok már - szól közbe Éva. - Ne csináljátok itt a cirkuszt.

- Ez a barom ki akar szállni - sziszegi Csaba.

- Hadd szálljon - mondja René. - De az árut adja ide.

- Nem adhatom - vitatkozom. - Én szereztem. Az enyém.

Kalmár bácsi a kislány hátát simogatja, az időnként rámosolyog a gesztenyepüréből, olyankor csók csattan el.

Érzem, elindult végre a jeges kóla, már huzamosabb ideje feszít. Félretolom a széket, elindulok a vécé felé. Az ajtóból még egyszer visszanézek: a csaj megint Kalmár bácsi ölében ül, smárolnak szorgalmasan.

A piszoár mellett állok, vastag sugárban ürítem a húgyhólyagom. Megállnak mögöttem, René teljes erővel a bal oldali vesémbe vág. Fölszisszenek, a jobb oldalira érkezik a következő ütés.

- Gondolkozzál, hogy mit csinálsz - hallom az egyik legjobb barátom hangját.

- Ne legyél hülye gyerek - mondja a másik, Csaba.

Iszonyúan fáj mind a két oldalam. Most tutira odavan a vesém. Ez a két ütés az eddigi összes eredőjével fölért. Mintha kést forgatnának bennem, a fájdalomtól szédülök.

- Elegem van - nyöszörgök. - Elegem van az egészből. Hadd szálljak ki. Nem bírom tovább.

- Szerinted köpni fog? - kérdezi René Csabát.

- Nem lehetünk biztosak - feleli Csaba. Ismerős a mozdulat, ahogy a derékszíjához nyúl. Nem tudom, ezúttal mobiltelefont vagy pisztolyt vesz-e elő.

Az jut az eszembe, irigylem a Kalmár bácsit. Még sose volt ilyen aranyos csajom. Mindig a nagy batár, holdjárócipős tramplik jutnak nekem, köldökig kigombolt inggel. Ha ezt most túlélem, olyan nőt fogok legközelebb fölszedni, mint a Kalmár bácsi csaja.