Folyóiratok

A kegyetlenségéről méltán hírhedtté vált Szád Márki elektronikus levele Médiaistenhez,aki máris chipek, valamint memória beépítését javasolta





Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
JA




Kedves Médiaisten,





kiesett az emlékezetem. Hogy is kezdhetném másképp, mikor csak erre tudok gondolni, és ez nem nagyon van, csak érzékelem, tehát muszáj így kezdenem. Botorkálok, folyton nekimegyek a falnak, mint éji bogár, még a fejem is koppan, nincs térérzékelésem sem, muszáj leírni, mi történik, hátha egy szövegfolyam kisegít a bajból. Talán még el is felejtettem sok mindent - de ez egy emlékezetkiesésnél természetesnek mondható. A múlt meghasadt, és nem a múlt előtti történésekre látok rá a résen. Mire látok rá? Már csak arra emlékszem, ami nincs, vagy nem is volt, tán nem is emlékszem semmire, ez a számtalan óra a számítógép mellett nem engedi felidézni a tegnap történteket, csak a csőre töltött pisztoly sülhet el magától. Vagy szétittam volna az agyam? Netán más szerek hatatása ily erős? Hogyhogy beszélni, írni mégis tudok? Például nem jut eszembe, hogy kinek és miért mentem neki nagy gőzzel, dérrel-dúrral, miért és kinek, pedig azt mondják, írják, hogy nekimenős alak voltam, mostanra meg mindez alapját veszti, lám. Mert miért üldözzek valakit, ha nem tudom, mert elfelejtem: kit üldözök és miért? Pedig milyen büszke voltam én a memóriámra, hogy mindent megjegyzek, figyelmemet semmi nem kerülhette el: a pók a falon, amint ráront a hálóba akadt légyre, és az elefánt a porcelánboltban egyaránt feltűnt nekem. Barátaim is bátran fordulhattak hozzám, vitás esetekben, például ha arról volt szó, ki szúrta először bicskáját a másikba kamaszkorunkban, vagy melyikük csókolózott először stb. Még arra is képes voltam, hogy szándékosan bonyolítottam az emlékezést: nem az eltitkolni kívánt telefonszámot jegyeztem meg, azt tovább titkosítottam egy módszer szerint, majd ezt megint tovább titkosítottam, aztán mindezt még tovább, titkosítások egész algoritmusa jött így létre, maga is titkosításként, és ezt elneveztem egy ilyen és ilyen módszernek, így csak a módszer nevét kellett megjegyeznem. Neveket mégiscsak nehezebben felejt el az ember. Ha pedig szükség volt a számra, mondjuk egy, a feleségem előtt eltitkolt viszonyban fontos telefonszámra, akkor visszaemlékeztem a titkosítás nevére, és az egész műveletsort képes voltam bármikor visszafelé lejátszani. Később ez a név egy még bonyolultabb titkosításba már csak mint egy elem került be, ilyen kiváló emlékezőtehetségem volt vala.

No de hol a tavalyi hó? Kiesett az emlékezetem, és most nem találom. Másnak persze csak a protkója eshet ki, de akinek kihullanak a vendégfogai, annak sem sokkal jobb, irigylésre inkább méltó a helyzete. Az például nem tud rágni. Olyan, mint a teknősbéka, de mivel nem annyira kemény az állkapcsa, protkó nélkül csak levest és pépeset ehet. Nekem meg nincs min rágódnom, kihulltanak mind a vendégszavak. Szétfoszlik itt úgyis minden, ha így folytatom. Vagy nem én folytatom, és megy minden magától? Nem én kezdtem? Ki kéne venni szabadságot, talán az segít, de ki lehet-e venni ebből az életből valamit? Forduljak hozzád, Médiaistenhez, segítségért? Azt már nem! Inkább a halál! Barátoktól ekkora szívességet nem kérhet az ember, elvégre nekem is van méltóságom, nemhiába hívták őseimet méltóságos uraméknak.

Ah, oldott Nyúgalom, hogy rühelltelek, most pediglen úgy áhítlak, mint pici fürj a nyarat, úgy várom eljöttödet én, a nagy Szád Márki. Lemerültem, nincs térerőm? Időerőm?

Mondják, hogy még a szavakat sem találom. Törölköző helyett egyszer telefont kértem a fürdőkádba, meg is lepődtek rendesen, hiszen nem telefonálni akartam. A szavakat elfedik a szavak, mintha egymás mögé bújnának. Nem látni a fától az erdőt. Írni is csak azért tudok, mert van ujjmemóriám, nézhet bárki akárhogy, a zongoristáknak is van ilyen, nekem miért ne lehetne. Én annyit írtam már a gépbe, hogy kialakult. Szinte vakon tudok gépelni. Nem szeretnék teljesen vakon gépelni, a vak zongoristák részben olyanok, mint a gépek: ráteszik a kezüket a zongorára, és máris kacskaringózik a Chopin-keringő dallama, a melódia, vagy valami más. Nálam meg előbucskáznak a mondatok. Még szerencse, hiszen nem mindegy, hogy erre az esetre miként lehet majd emlékezni.

Nem tudom, mi volt azzal a levéllel, amit négy napja kellett volna elküldenem. Egy ideje folyamatos emlékezetkiesésben élek. Feladtam egyáltalán? Biztos? Hogyan juthatna eszembe? A gép előtt aligha, innen legfeljebb azt tudom, hogy megírtam a levelet, mert rábukkantam, véletlenül egyszer csak ott vibrált a nem folyadékkristályos monitoron. De elmentem-e a postára? A számítógép olyan, mint egy kincsesbánya: nem találom benne a kincset. Pedig valamilyen logika szerint helyeztem el benne mindent, csakhogy a logikát is hová helyeztem el benne? Ha csak a logika megvolna, már az is sokat segítene. Kellene írni egy szöveget a fájlrendezési logikámról, amit bármikor elővehetnék, és máris visszakereshető lenne minden, de hová tenném ezt a bármikor elővehető szöveget? Vagy arról is írni kellene, hogy ez hol van, ez utóbbi írást sem találnám? Rendet kellene már tenni a fejben is. Lehetséges-e, hogy az ember csak gyűlölni tudja ilyen helyzetben önmagát? Szád Márki, Szád Márki, szállj már ki? Lehetséges-e, hogy nemhogy végiggondolni nem sikerül a történetet, de nincs is? Most ez szellemi vagy fizikai probléma?

Nem tudom, mi történt. Amikor azt a bizonyos levelet megírtam, még tudtam. Ha ismét találkoznék a szövegkörnyezettel, akkor újra világos lenne az egész. Kiderülne minden. De hogy futhatnék össze a múlttal, ha folyton kitér előlem? Pedig itt vannak a zárványai, érzem. Mintha semmi sem volna a helyén. Most bent, a fejemben kezd kibírhatatlan lenni, hiszen legalább a fontos eseményeknek a fejemben lenne a helyük. Egyáltalán: hogy képzelem én el az életemet, ha a legsajátabb dolgaimra nem emlékszem?

A múltkor is: nem húztam le a nadrágomat a vécén. Hogy megy így haza az ember? Mikor nyilvánvaló, hogy büdös? Mert ilyesmi sosem otthon történik meg velünk, ahol kiismerjük magunkat, ahol rövid zuhanyzás után (amely közben csak a szükséges helyeket szappanoznánk be) kényelmesen át tudnánk öltözni, ahol egy elegáns legyintéssel - úriember nagy dolgokban is nagyvonalú - tennénk túl magunkat az eseten, és ahol nem kellene a többi ember előtt pirulni, nagy szégyenünkben, évek múltán is. Mert a kollektív emlékezet, az persze hosszú. Mindenhez kell az idő. Mindig kell az idő. Nem lehet kiterjeszteni az emlékezetet a papírra, nem hordhatok mindig egy cetlit magamnál, hogy húzd le a gatyát, mielőtt nagy dolgokra készülsz! Holott dehogyisnem. Egyébként meg nem mindegy az sem, hogy a jelen emlékezete milyen. Még akkor sem, ha teljesen mindegy, mivel egyszer úgyis kitörlődik. A most szempontjából nem mindegy. Most csak a káosz van. Itt egy e-mail érkezik, ott egy kifizetetlen számla, vagy ha kifizettem, akkor még nem regisztráltam. A számlákat ugyanis regisztrálni illik, nehogy elvesszenek: külön dossziéba tenni a különböző tevékenységi körökhöz tartozókat, ilyenek például a háztartási gépekről kiállítottak, a közüzemiek, a biztosításiak és a kocsival kapcsolatosak. A más-más cégek által elszámolhatók is ilyenek, azaz nem ugyanabba a dossziéba kerül a ruhavásárlás, a könyv (minden könyv lehet szakkönyv!!!), a tisztítószer, a telefonkártya, a taxi, a flopi, a vacsora, a toll, a hamutartó, a terítő sat. sat. után kapott számla. Már a vendégagyat is elszámolhatnám, mi ez, ha nem Eldorádó? A bankkártya, a SIM-kártya, a kaputelefon, a biztonsági rendszer PIN-kódja, a PUK-kód, a számítógép és az emilek jelszavai, a különböző internetes álnevek jelszavai: mekkora hab az életemen! Az ímélek meg csak jönnek és jönnek, már egyébként akkor vagyok mérges, ha nem jönnek, mivel ilyenkor nem tudok mit kezdeni a felgyorsult szabadidőmmel.

Két lehetősége van annak, aki túl sok mindent vállal: az egyik az, hogy csakis és kizárólag olyan dolgok történnek vele - a szándékos történésekről van szó, azaz az eltervezett tevékenységekről -, amiket meg tud jegyezni, avagy olyasmit tesz, aminek utólag is felderíthető a teljes környezete. A harmadik lehetőség szerint jövőjében az ember csak abból építkezhet, amit tovább tud vinni magával - egyébként az első két változat esetében is ez a helyzet. Csakhogy itt a nemtörődömség a másság alapja.

Múló állapot? Médiaisten majd megsegít? Nem misztika e bús pacsi - ismételgetem.

Talán az sem igaz, ami lesz. Vajon egy kép, jelentsen bár mégoly sokat is, mit ér, ha nem tudja visszahozni a pillanatot, mit sajnálom a szétszaladt múltam, mit a pillanatnyi összefüggéseket, még a pillanat képét sem mutatja a kép. Semmi nem pecsételődik az agyamba, hacsak az nem, hogy semmi nem pecsételődik az agyamba. Nincs mit feltörni, nincs kód. Csak lényegtelen dolgoknak van kódja, folyton csőre töltött pisztolyt játszottam, ennek, úgy látszik, egy időre vége.



Üdv:



Hová tettem az elektronikus aláírásomat?