Folyóiratok

Amikor dr. Kovács István egyszer csak nyugdíjba keveredett, megették a disznók. Mindezt nem egyszerűen úgy kell érteni, hogy dr. Kovács nem volt többé, hanem úgy is, hogy teste és szelleme disznók részeivé alakult át. Hiába mondtam neki én, a tanítványa, barátja, közvetítője és helytartója, Barta Bandika, hogy veszélyes lesz ez, Pistukám, nem érdemes megreszkírozni ezt a nyugdíjas dolgot, elvégre - bár regínyed szerint öreg vagy - nem vagy még vén, de ő csak hozzákötötte magát a karjához, lévén nemulass. Szegínynek nem volt sok ideje, még az első nyugdíjasszelvényt sem kafatta meg a prostástúl, máris megjött az a disznós sztori. Bemonták pedig a rádjóban is, akkor felhíttam, de ő monta, semmi baj, van egy pár disznó köréje kerekedve ugyan, de ne féltsem én őtet, tud ő magára, megára és így tovább, satöbbi. Aztán már csak a disznókat lehetett látni, ahogyan elszenderedve röphögnek jóízűt, mondván: nem volt ez a Kovács akárki.

Ekkoriban terjedt el egy kis, színes hír valamely újság Mozaik vagy éppen Krónika rovatából, miszerint egy tudományos bennszülött csoport létrehozta az Egységes Jelt. Őszíntén kimondván lényeget állítom, hogy nem lehetett ezt komolyabban venni azon kacsázó társaiknál, melyek szerint ilyen-olyan gyógyíthatatlan betegség ellenszere mege lett - holott és ugyanakkor kétségtelen tény, hogy sok gyógyíthatatlan betegség ellenszerét a múltban már megtalálták, de hiszi a piszi azt is -, vagy hogy ufó szállt le Birminghamban - amint hogy utóbb tényleg ki fog majd derülni, hogy ténylegesen, de a jelenben mégse hiheti azt senki. Hasonlóan járt hát ez a hír, leszámítva a disznók köreműködését: elenyészett.

Történtek a dolgok aztán. Hol ez, hol az. Emberek éltek, haltak, jöttek, mentek, születtek és enyésztek, beszéltek, hallgattak, s mindezek ellenkezői és azok ellenkezői, valamint és azokéi és még azokéi is, egészen sok ideig. Ezenkívül volt levés meg volás, történések, akciók, véletlen és direkte megcsinált események, akkor mondott valaki valamit, amire más mondott valami mást, vagy nem is, vagy már eleve az egyik sem mondott semmit, ami nem feltétlenül jelentett se hallgatást, se semmi mást. Mi volt még? Megváltozott-e az emberek élete? Meg bizony. Nagyon is. Néha nem annyira. Néha meg éppen csak hogy, de azért igen. Gondolkodása? Az meg pláne, kivéve egy-két konzervatívot. Mi volt még? Találmányok is lettek. Aztán utazások és helybenmaradások garmada. Differenciálódás és egységesülés, de főleg differenciálódás, mert ez a titka mindennek. A differenciálódás azt jelenti, hogy egy dologból csinálnak kettőt, és két külön néven nevezik e kettőt, meg a kettőt együtt egynek.

Hívott aztán valaki valaki mást egyszer csak. Ez pontosan úgy egyszer csak következett be, mint dr. Kovács István csúnya belekeveredése ebbe a nyugdíjas ügybe. Lustaságból történt-e e két dolog, vagy sem, azt már nem tudja senki, de van, aki él a gyanúperrel, hogy. Hogy aki most beszél, az él-e, hal-e vele vagy nélküle, vagy se vele, se nélküle, bír-e, nem-e, nem tudja azt senki se, ám valaki él a gyanúperrel hogy. Ez a gyanús peres ügy hovatovább folyóvá, mit folyóvá, kéri tiszteletettel, folyammá, Elbává, Drávává, Eufrátesszé dagadott, amikor egyszer csak - jól tetszik gondolni, pont ugyanúgy egyszer csak, mint ahogy az előző két esetben, a kovácsi nyugdíjnál, a valakinek a hívásánál (mely esetben az accusativus obiectivus és subiectivus egyaránt van és áll) - kiöntött nyelvileg körülírható medréből, ellepve sok települést, embert, állatt, kutyát és persze: disznát. Mi lett akkor, körül- és leírhatatlan. Nem egyszerűen letépte láncát e fogva tartott ló - lónak persze csak az egyszerűség kedvéért, mintegy metaforikusan nevezem -, hanem még tovább is ment: körbefogott egy részt, rátlepedett, mindent áthatott ezen belül, leigázva folyamt, embert, földet, és egyszer és mindenkorra - ugyanakkor kétségtelenül egyszer csak - megalakult.

Először csak a disznós jelkép vált nyilvánvalóvá, a nyelvbe vetettségnek ez a mindeneken keresztül elsöprő vágya, álma, vége, de aztán a kapcsolatok is megszülettek, s immár nagyobb mértékben és körben is tudomásul kellett venni létét, melyre ez az egyszer csak teljesen rányomta bélyegét. Követelések kezdtek jönni először csak dr. Kováccsal kapcsolatban. Hogy legyen ő nemcsak a szerencse kovácsa és istenasszonya, de egyszersmind létét, élté, holté egyben is. Felfedezik őt, s e furcsa nyelvet, e keresztet, mit oly régóta visel már vállán az emberiség, holmi azt vállain hordó Atlasz ő, e nagy erejű térkép, melykibe oltva él a humánum nagy vágya: levetni e szűk garbót, mi elszorítsa teljes nemzedékek, apák, öregapák, déd- és ükapák, ezek nőnemű megfelelői, valamint az utódaik kulturális és gazdasági lélegzetvételét. Volt nagy újralátása világoknak és azon túl, de ez nem vált ínyére az státus-tavi uralkodásnak. Azt kérte az egységes emberiség, hogy legyen már ennek vége, teremtsék meg a sokak vágyát egyszerre és egyszer csak, hogy ne csak reményteljes és egyszer csak lévő dédunokáink részesülhessenek a megteremtés javaiból, hanem a teljes mind(-)nyáj, az ősi bot szármai.

Először csak kisebb funkcionális csoportok alakultak ki. Ezek célja az egyszer csak megteremtése volt. Összeálltak az emberek e nagy cél érdekében: csürhévé, csőcselékké, az emberiség legaljává, s elnyomva énjük késztető csíráit dolgoztak ki újdondász módszereket. Kedvenc és elterjedt metódus volt rápökni a körbefogott rész emberei által hordott disznójelvényre, és kívánni a nagy irányító szerkezet eljövetelét. Ám ezt több vidéken elavult eljárásnak tartották, s ott inkább a nyelvi erejet fitogtatva mondták ki a disznó nevét. Egyes helyek mindkettő módot nevetségesen futurisztikusnak bélyegezték, s ők a rendszereken kívül akartak tekinteni, elvetve látást, hallást, mondást, tapintást, érzékelést egyáltalán, folyamatot, haladást és szisztémát. Ebből alakult aztán ki az első átfogó mozgalom, a Non Plus Ultra et Non Coronat, azaz a NPUNC.

Hogy volt, mint volt, ki tudja? Először volt volna a disznó, vagy később volt dr. Kovács? Vagy inkább mégis előbb a bekerítés volt? Fel is teszik e kérdést sokan, és aztán eztet másik sokan lesöprik az asztalról, mint valami témát, morzsát vagy éppen keresztet a válláról, selyematlaszok gyöngye ő, mégis mondom. Mondják, hogy mindegy a sorrend, de mégis mintha mozdulni se lehetne enélkül. Mondják, a józan paraszti észt kell csak segítségül hívni, de vajon tényleg elegendő-e? Ez, a magyar nyelvben létező alakulat sokak szerint a nevetségességig az, ami, hiszen az évezredig elnyomásban sínylődő, a garbót a felsőtestén viselő népréteg vajon eszéről lett-e volna híres? Nyilvánvalóvá vált aztán, hogy e kései magyarok leszármazottai, kiknek ajakán úgy hangzott a garbó, hogy górbou, csak saját pozíciójukat kívánták erősíteni e mítosz terjesztésével. Hogy dr. Kovács magyar volt? Nem tagadta-e meg magyari mivoltát nyugdíjba keveredése előtt? De - mondják erre mások - nem eszevesztését - más közelítésben agyai lágyultát - mutassa-e éppenséggel e keveredése, disznóktól való megevetele? Hát aztán - mondják a megintet ismétlet -, nem vélhető-e inkább éppen az új és különleges forma megtalálása e "unreasonable" lételi lépés értésekor? Miért kell rögtön azt gondlani, hogy csak azok a régi-új keretek azok, közé melyk gyömöszölhető a nemvallott cselekvény?

Itt tartott a dolog a triambulum felfejlesztése során, amikor észak-európai tudósok régebbi arab szövegeket tanulmányozva fölfedezték Barta Bandika átmenekített monográfiáját dr. Kovácsról. Na, lett is haddelhadd! Előre jött mind, aki költő, s a folyami vízen át megkelve mutatta a térkép által fölhorzsolt válli sebeit. Ezért szenvedtünk évszázadon át, s most itt a kulcs, mely a zárba oly pontosan illő! - hetedhét határon át szólt a muladalom, éppenséggel addig, amíg ki nem jött abból a korpából a kulcs, hogy nem addig van a. Mert kölönféle a bekerített rész, mint az azon kívüli. Hogy különfejlődés az egyik a másikához képest. Hogy ím nem a kulcs horzsolta olyik sebesre a test fölös színét, hanem a tövistelen rózsaszirmok, melyeknél szebbet ugyan sose látott senki, de biz ha kinyitja a száját, akkor aztán másvilág lesz!

A NPUNC ott látta maga szembe tükörmását - hogy visszatérendő egy-két bekezdésnyit -, és nem váratott már soká magára a Gyárpina meg a TurBina sem. A békítősök szokványi haladat szerént meg is megfeleltette őköt a triádnak, de ez kielégítetlenes maradt a teljes(-)nyáj számára. Már más volt a tét. Győzni kellett vagy elbukni, vagy legalábbis újjá a disznót a nap alatt. Új népmozgalmak keltek át a Szamoson, Tiszán, Kaposon, egy volt, mind, ki e vidéken, nem akarták a régit az emberek, csak az újat. Hová lett évre év? Tán a disznó vitte el... Tán új szelek fújtak a bolond likakban e bolond időben... Tán valaki megölte magát, az hozta ezt a rossz telet...

A NPUNC kizárólagosságra tört. Mondták, hogy csökkenteni kell a hozzáférhető mindent. Erre Gyárpina és TurBina se maradt adósa kendnek: koalícióban szőve az élet fonalát redukált bővítést határoztak el. NPUNC mondja: gágágá. GyárTurPBina: bébébé + já. Közeledett az összecsapás ideje, egyértelmű volt, hogy a tovább nem tartható fenn a kerített és a kívüli dichotómiája. A népnek bilincsein kívül nem volt más vesztenivalója. Realizálva a kéznéllévőket és -állókat készültek a döntő összecsapatra. Volt ott minden, mi száj-fülnek száraza, s akinek nem jutott disznaja, az beérte szamárral, s a veréb is jó volt. Perzselt a titáni gőg mindent elsöprő veleje, oda Pest, Buda és Ottawa, meg a sztárok hazája, Nagyvilág, tőle hozzá kiállt, mind aki rendes, pontos, megbízható. Ekkor keletkezett az a mondás, hogy amit holnapra halaszthatsz, mért tennél meg ma. Az idő horizonja tágra csúszott szét, a bővítmények sorra beragadtak mocskos szerkezetébe: ez lett az új donda.

Hamar vége volt. Nem győzött senki. Tél volt, és csönd, majd tavasz. Aztán új, hamis hajat tett föl a törekvés, elkezdődött a csendes újjáépítés. Haj, de a hidak építése keserves, a ravasz természet feltöri az ellenkezők vállait. Pedig egymásnak vetülve akasztották az egyik disznót a másik után, és ívelték által a folyamt. De az ív leomlott a napszakok váltakozásában, hiába a három műszakos munkarend, ha nem volt jó a szervezés. Néha tömegek özönlöttek a gátra hátráltatni az elkerülhetetlent, néha viszont csak egy-két dolgozó lézengett a munka kaptárjában. Erősítést kellett kérni, mert a monográfia már kevésnek bizonyult. És jöttek a kigyúrt hamis proféták csőstül, mondták a csürhének közösségi szavaikot, de nem segítettek semmit. Maradt ugyanaz a terv, ugyanaz a cél, s ugyanakkor hiányoztak a módszerek. Anómia - legyintettek a kisokosok, legyűrve a sok feles kevertet, de ennél nem jutott senki tovább.

Pedig ott libegett már a levegőben a tavasz kikeletje, a márciusi ida. Úgy hívták először Márti, aztán lett csak Ida. Még később nevezték el Károlynak, aztán Zoltánnak, hogy az új keresztes mozgalom fölvéshesse az istváni nevet. Ahogy nőtt, úgy változott. A kálmáni kor már divatos csemetének mutatta, a lajosi tanács pedig már aggastyánnak teremtette meg. Hó-rukk! - említették az új Matyik, aztán a friss ég beborongult. Duplás, hosszanti, idegen nómenek váltották egymást, parlagon hagyva a Föld földjeit, s ellenállt az elmélet a változás szúrós gyümölcseinek, amely pedig részleteiben is fölsebezte már a hámos réteget. Hiába, a fejlődés nem egyirányú és egyenletes - mondották a bekerítettség és a kívüliség bölcsei egybehangzva, de mást tenni nem tudtak. Évszázadok teltek el így, mire egyszer csak elkészült az első ív.

Venyige volt meg satöbbi. Az első bináris oppozíció hídja. Kicsi, száraz, de a miénk - mondták az emberek, s a vész kitört. Szerencsére csak rövid ideig tombolt, aztán vége lett, mint az Úristen.

Megalakult az Változtatás Irányában Érdeklődő Bizottság. Az élet területeit a következőképpen osztották fel: bekerített rész, az azon kívüliség, nyelv, híd. Hamar kitűnt, hogy a bekerítettség és a kívüliség a rendszer működését veszélyezteti, úgyhogy ezeket alárendelték a másik két témának, úgyhogy az új négyes a bekerített nyelvség, a bekerített hídság, a kívüli nyelvség és a kívüli hídság lett. Ezek már jól kijöttek egymással, a renitensek meg beköltöztek az új kontinensbörtönbe. A tej és méz világa köszöntött be a disznócentrumok nagy bánatára. Háttérbe szorult a kovácsi örökség kutatása, és a prekovácsias hagyományokat kezdték feldolgozni. De a rend ismét csak látszólagosnak bizonyult: a Bizottság megbukott, és a hatalomba a Kovácsi Disznós Szövetség került - immár végérvényesen.

Most jutunk el a mosthoz, amikor tehát a jelenek vannak. Ez a jelen már nem válhatott múlttá, mivel nem lehet rajta túllendülni. (Csak talán a Természetnek.) [Meg még esetleg az Úristen(ek)nek.]

A Kovácsi Disznós Szövetség először is kijelöli a tanulmányozás fő irányát, amely azon a kovácsi doktori mondaton alapul, hogy "200 éven belül ez meglesz". Mivel azóta a kettőnél több százév telt el, elvben hozzárférhető az a dolog, amire ő ezt mondta. Vagyis elvben már meglett. A Szövetség azonban úgy látja, hogy ezt a dolgot sem kell komolyabban venni az olyasmiknál, mint hogy "Még a ti életetekben meglesz", stb. Törvénybe iktatják, hogy még nem lett meg, mert csak, és hogy meglesz mingyár, s hogy az leszi meg, akin rajta lesz a stigmája ennek. Hosszas kutatás után találnak rá a harmincnégy éves Pókos(-Trombitás) Lajosra, akin jól felismerhetők a disznódörzsölésből származó stigmák (nem kell azt mindenkinek tudni, hogy Bibók ezredes úr csipkedte ott őt meg).

Pókos(-Trombitás) Lajost akkor elhalmozzák koszttal, kvártéllyal, hivatallal - anélkül nem él ő meg rendesen sehol sem -, s úgy vélik valami bankvezéri állás pont megfelel neki. Pókos(-Trombitás) persze él a felkínált lehetőségekkel, s azt sem tudja, hogy örüljön a vállára pottyant sült galambbal. Először még sütögetné tovább, de akkor rájön, hogy már fogyasztható, akkor hamm, egyszerre kapja be, úgyhogy torkán akad a csont. Ebcsont beforr, vélné erre a nagyérdemű, ám nem úgy van az, mint ahogy a józan paraszt elképzeli, mert bizonnyal már oda Buda. Még annyit kiprésel torkán, hogy "Jelet!", aztán vérével még körülkerítik az új, szakrális területet, és vége van, de neki csak egy.

Ez volt a jel, mit őkelme megad, s beindul a végső fázis motra. Az új jelszó az lesz: Jel a lelke mindennek! S mindenki elkezdi a jeleket keresni. Jelrendszereket kutatnak fel, s írnak le, majd ezeket a leírásokat finomítják, elkülönítik a jel különféle mozzanatait, működési elveket keresnek, de a munka nem halad, az istennek se lehet befejezni. Annyi jel van, mint égen Fiastyúk, annyi jelentés, mint ide Buda, annyi jelrendszer, hogy székrekedést okoz csak valahánynak is a megemésztése. (Most ered az a szólás, hogy "Torkán akadt a jelrendszer, mint Pókosnak a farhát".) Tele vannak a kórházak a jeles sebesültekkel és fertőzöttekkel, az elmegyógyintézetek a jelmániás skizofrénokkal, tele az iskolák a jeles tanulókkal. A polgári védelmet naponta riasztják az elszabadult és a polgárok testi épségét veszélyeztető jelkezdemények miatt. Több konkrét jel is leesik az utcákra az égből, könyvben tárolt jelek pedig garázdálkodni kezdenek, telefonfülkéket rongálnak meg, kirakatokat törnek be.

Ekkoriban fővezére a Szövetségnek Keresztes Anti, aki családfáját ténylegesen vezeti vissza dr. Kovácsig, s így büszkén nevezi magát disznós kovácsinak. Magához kéreti famulusát, a vezető kutatót, Báránykát, s így szól hozzá:

- Kedvesem, látja ön is, micsoda sziszifoszi tevékenységet okoz a Pókos(-Trombitás) által feladott szfinxi rejtvényfejtés. Az a sugallatom van, hogy az elindított út, bár rózsákkal van kikövezve, mégis szúrós. Tegyen alternatívát fel!

Vakarja a kopasz, csillagfényű fejét Bárányka főkutász, aztán ökleivel dörömböl annak boltozatján, malomkörözésre ragadtassa karjait, aztán így válaszol:

- Ötletem van, csak eddig nem mertem vele előhozakodni nagyságod kegyelmes színe elejbe én. De ha már így rákérdezés esik, raknám konextus közepibe az elhangzottakot.

"Ej, micsoda bolond vagyok! - szűri fogai közt a levegőt Anti, a fővezír. - Hiszen úgy látszik, ez a Bárányka mintha valami szolúciót már tudna rég! Én, ökör, álat, tinó, barom, meg meg nem kérdezem, csak ilyen kiúttalan útra jutva!" És kurázsit sugall annak pucájába:

- Szólj, te csirkefogó, különben itt veretlek vasra ízibe!

A szátyárság hát benn szakad Báránykába, nem rizikálja meg az ember nyakának megszegit, ha a fővezérrel áll szemben:

- Uram, két dologot állítunk egybe már generiája. A dr. Kovács predikcióját a Pókos(-Trombitás) csonti szavával. Prae dictio és azon másik miben lételét jól ismeri kegyelmed, hanem elegendő-e ezekből deportálnunk magunk?

- Ne csigázz, istenadta - szikráztatja szemeit vérszomjún Anti vezír -, az életeddel játszol!

- Isten ments, uradom - kap szívihez ő, azaz Bárányka -, csak szavaim értelmét kívánom rendest világítni.

- Na, csak gyorsan - legyint megenyhítve Anti.

- Egyfelől kérdem én: mi az az ez? Mi lesz meg 200 év múlva? Pofon egyszerű a felelet, uracskám, ha egy az egybe vonatkoztassuk a pókos(-trombitás)i jelentéskit erre je! - De Anti csak szemeit csúnya gyanánt fordítgatja, amely a vész kitörésével fenyíthet, így Bárányka gyorsan forgassa tova szavajt: - A jel, méltóságos uram, sőt: a Jel! A Jelet kell megtalálni, nem a jeleket vagy -rendszereket, nagyuram, csak azt az egy bizonyost!

- A Jel! - kezdi kacagni a szót az nagyvezér. - A Jel! Hát persze! Nem aszonta, jelek, aszonta, jel, illetve, hogy tényleg: Jel. Ez igen, szép munka volt fejedben, jól szolgálsz engemet, kezdődjék a változtatás el - most! Sőt inkább: Most!!

Új jelszó lev: A Jel a lelke mindennek - most! Hogy a széles e és a határban lévő józan paraszti nagyközönség is érthesse a totális célkitűzést, vissztérítik az ősi jelképet is, a disznót, s a templomokban, a piacokon, a bevásárló- és szórakoztató-központokban, valamint az iskolákban hallatszik a prédikációk tömkelege dr. Kovácsról, akinek a vállát feltörték a disznók. A teljes kívüli és bekerített lakosságot befogják a Jel keresésére. Az egyetemek és a kutatóintézetek felhagynak lényegtelen tevékenységeikkel, hogy mindent egy lapra, azazhogy a Jelre tegyenek fel. Dupla vagy semmi!

Kicsúszik azonban az irányítás a vezérkar kezei alól, az istenadta nép a maga kezébe akarja venni sorsának fonalát a rózsás labyrinth falai között tévelygőn. Ismét feltűnik az erdőkben Jánosik, a rabló és szegínylegínyekbűl álló csapata, bozontos vezetésvel. Elterjesztik hamis hitszegők és ő, hogy a kormány ismét csak becsapja a lakósságot íven innen és túl. Parasztasszonyok, földes gazdák, juhászbojtárok már mind tudják, hogy amit keresnek az nem egyszerűen a Jel, hanem az Egységes Jel. Hogy dr. Kovács urunk megjövendölte az Egységes Jel eljövetelét. Az anyák máris így tanítgatják gügyögni is alig tudó csemetéjüket:

"Amikor dr. Kovács urunk őfelsége azt mondta, hogy 200 éven belül ez meglesz, arra gondolt, hogy akkorra bírjuk az Egységes Jelt. Jaj, de fiadom, a gonosz urak elvették tőlünk az igét, és századokig tudatlanságban tartottak minket, bekerítettek egy részt, a többi meg kívül maradt. De te, fiacsom, már meg fogod látni azt a földet, ahol csak az Egységes Jel lesz, a többit meg rendszerestül eltöröljük végképp. Ne feledd, édes egy magzatom, a te nemzedékedé már olyan élet lesz, amelyben a nép a bilincseit lerázva az Egységes Jel használatában élhet."

De nem kell annyit várni. Itt vannak már a kapukon túl a szörnyetegek, a disznók pedig magasra emelt fejjel járnak-kelnek, akár a büszke menyecskék. Megjelenik az első szamizdat, a nép ajkának bibliája, mit egységesen már mindenki forgat agyában, úgy hívják: Az Egységes Jel megalkotásának előfeltételei, ahogyan azt dr. Kovács István nyugdíjba keveredésekor elgondolta.

Kiderül, hogy a szétszóratás az oka mindennek. Hogy dr. Kovácsot egy disznó zöm ette meg egy helyett, s ezzel kezdődött meg a szétválasztás. Mert csak Egy van, és nincs több. Hogyan az Egy-ségben van az erő, s a kettő-ség kialakulása hozta magával e földi rendet. Vissza az alapokhoz, az ősi Egy-Erőhöz! Kívánalom száll a völgy-, s bércek felett, hogy a szembeállítás lehetőségeit szüntessék meg. Népi nyomásra betiltják az ellentétes, a választó, a következtető és a magyarázó kötőszavakat, de ez már késő engedmény a népajaknak, mely vérben forgatja a haladás zászlaját - fogpiszkáló gyanánt. Két hónap sem telik el, és tüntetésektől hangos a hídon túl és innen minden utca, kerület és házszám, milliárdok skandálják egybeforrasztott dühvel: Le a nyelvi hierarchiával! Konzervatív nyelvtantanárokat lincsel meg a feldühödött tömeg, amott grammatikprofesszorok hulláját viszi a víz. Posztmodern írókkal töreti fel a sokaság vállait, hogy így követelje az alárendeltség betiltását. S amikor a pressziónak ellenállni nem tudó kormány mindenféle nyelvi szintet betilt, az öröm elállni nem tudó könnyei zéporoznak a köz- és magánterületekre rá és le. Az ajkakon részegség, bor, búza, békesség, és trombitaszó harsan az éjben.

De nyújtsad csak nekijek a kisújjadot, máris az egész alkarod kell nekik. Mert amíg hierarchiásan és kapcsolatosan megvoltak két hónapot, most már két hét se kell, és a szabadság szelleme sorra nyírja ki episztemeológiai ollajával az összes többi morfémát, hogy nem marad csak kettő meg: az és meg az is.

Most jön el a Jánosik ideje. Feláll szépen, a pecsétet letöri, és szép bevezetővel dicséri az eddigi folyamot, mellyel a dialogicitás egységromboló ereje ellen jól menetelt a nép, megfújja újra lelkesedve, és egy disznót kettévágva - melyben kétségtelenül és mindenki dr. Kovács Istvánra ismert - kinyilvánítja Az Egységes Jelet.

Ezzel ér véget minden.