Folyóiratok

Magyar kalendárium, április

Az 1925-ös esztendő során két esemény lett szenzációvá frissen szétporciózott hazánkban.

Az első ilyen történés Léderer Gusztáv csendőr főhadnagy, volt különítményes tiszt, valamint neje, Schwartz Mici jóvoltából eshetett meg: a házastársak lakásukon meggyilkolták Kodelka Ferencet, aki akkoriban már régóta ügyködött a feleség asszonyi kívánalmainak csillapításán, ráadásul ezt olyan furmányos módon tették, hogy a bűnesetet követően a tehetős hentesárugyáros nyolcvanmillió koronáját is magukénak tudhatták. Nem csoda, ha jól kiterveltnek vélt óvintézkedésekkel igyekezték megelőzni a lelepleződést: a holttetemet darabokra cincálták, a testrészeket elrejtették, illetőleg a Dunába dobták. Bár a balvégzetű mészáros huszonkét porcikája később előkerült, fejét sohasem találták meg. A házaspárra végül mégis lesújtott a törvény szigora: Léderert a katonai törvényszék kötél általi halálra ítélte, és rövidesen nyakára is került a kravátli, feleségének meg életfogytiglani fegyházbüntetés lett a jussa. A hátborzongató bűneset az akkori szórakoztatóipart is megihlette - a korabeli kabarék fénypontján a chanteur a következő kérdést intézte partnernőjéhez: "Lédererné, mi van a kosárban?", mire a chanteuse a következőképp válaszolt: "Kudelkának keze, feje, lába."

A másik emlékezetes esemény nem volt ennyire hátborzongató: csupán annyi történt, hogy az év decemberének első napján üzembe helyeztetett Pesten az első magyar rádióstúdió, és ezzel megindult a hazai műsorszóró rádiózás.

Persze Gömörlúcon nemigen esett szó a forradalmi újításról; a falu lakói még arról sem szereztek tudomást, amikor 1928 áprilisának végén a déli harangszóval megkezdte működését a lakihegyi Telefunken rádióadó, amely már az egész Kárpát-medencét besugározta, a hivatalos előfizetőknek kevesebb mint havi harmadfél pengőért juttatva el az éter hullámain keresztül a műsort, mely felolvasásokból, drámai előadásokból, a nép szellemi gyarapodását célzó tanfolyamokból, lelkét istápoló istentiszteletekből, és főképp a számára oly kedves cigánymuzsikából állt. Tájékozatlanságukért nem szabad hibáztatnunk a gömörlúciakat; igaz, hogy nemigen mozdultak ki falujukból, de ennek oka nem restségükben, hanem inkább a nyolc esztendővel azelőtt történtekben keresendő; tudniillik egy francia vénember az általa kijelölt határvonalakkal végképp a környező hegyek foglyává tette a települést. Keletre, nyugatra és délre meredek bércek bástyázták körül a falut, amelyből lakói a szebb időkben északi irányban, a völgyön keresztül indultak el, ha másutt akadt dolguk. De arrafelé most uniformist öltött marcona tótok állták volna útjukat, a határvonal innenső oldalán meg huszonegynéhány mérföldre volt a legközelebbi település, és a szegénység sújtotta gömörlúciaknak kisebb dolguk is nagyobb volt annál, hogy naphosszat a hegyek mászásával töltsék drága idejüket. Az meg teljesen nyilvánvaló: ha még hallottak is volna a rádió létezéséről, egyiküknek sem jut eszébe, hogy efféle úri mulatságok vásárlásával apassza tovább soványka pénztárcája tartalmát.

Pedig Gömörlúcon nem volt hiány jó zsíros magyar földből. Csak a helybeli dolgos parasztemberek szűkölködtek benne: minden egyes családnak csupán annyi jutott belőle, hogy tán még abroszuk csücskei is lelógtak volna birtokukról, ha valamiféle bolondos ötlettől hajtva ráterítik. A grófnak, Zoltay Árminnak kevesebb oka lett volna panaszra, ha nem az egyik legostobább kikapcsolódásra fecséreli ifjú éveit és egykori jobb módú felmenőinek örökségét: a kúria körül több mint hétszáz holdnyi termőföld volt a tulajdonában, ám az ősi hajlék falain már szinte alig maradt vakolat, és a birtok is parlagon hevert, lévén, hogy a nagy múltú család e sarjadéka még napszámot fizetni se tudott, hiszen minden pénzét kártyaszenvedélyébe ölte, ha olykor a többi nemesi családdal fenntartott barátságának ápolása végett felruccant a székesfővárosba. Végül nemcsak a szerencse szegődött el mellőle; egy hosszabb és felettébb nagy veszteségeket hozó pesti kirándulást követően felesége, Odette grófné is követte a Zoltay-ház szolgálóinak példáját: összecsomagolt, és a két kis úrfival egyetemben végleg otthagyta az egykoron jobb napokat látott hajlékot.

Gróf Zoltay Ármin eleinte kerestetni próbálta asszonyát és gyermekeit, majd - belátva eme törekvésének kudarcát - az italban próbált vigaszra lelni. Éjszakánként, ha elegendő mennyiséget fogyasztott a pince egyre apadó borkészletéből, öles hangú óbégatása verte fel a falu csendjét, meg azok a válogatott szidalomszók, amelyekkel ilyenkor Gáspárt, egyetlen megmaradt szolgálóját illette. A falubeliek nem tudtak magyarázatot adni arra, miért tűri a tisztességben megőszült hű cseléd mindezt, és az egyik misén még a pap is kiprédikálta a duhaj úrfit, személyében jelölve meg a legkirívóbb példáját ama Istentől elrugaszkodott semmirekellőknek, akik családjukat és az ősök szellemét sem kímélve süllyednek önszántukból mind mélyebbre a bűn posványába, akik az ördög bibliáját tekintik az ige forrásának, és akik a szeszekben kutatják a kinyilatkoztatást. És az igehirdetést követő nap eseményei igazolni látszották a pásztor szavait, tudniillik Zoltay ismét összecsomagolt, aztán nekiindult a hegyeknek, ami annakelőtte minden esetben annak volt biztos jele, hogy megintcsak a pesti gavallérok körében fogja hosszú éjszakákon keresztül verni a blattot. Ám ezúttal a gróf urat már az elindulását követő harmadik napon falujában találta a hajnal: valami nagyméretű, látnivalón súlyát tekintve sem csekély ládaszerű tákolmányt, meg egy másik, kisebb dobozt cipelve ereszkedett alá az oromról - tanakodtak is, akik látták: vajh' miféle újabb úri passziónak eszközére lelt rá ismét a fővárosi mihasznák között.

Ám hamarosan kiderült: Zoltay újdonsült szerzeményének semmi köze nincs a hazárdjátékokhoz, és még az az elképzelés is hamisnak bizonyult, mely szerint jófajta borokkal teli palackok rejtőztek a szerkezet belsejében, amit a nyereségvágytól hajtott borászok alkottak meg ilyen flancos külleműnek, hogy a rajta díszelgő gombok meg apró betűs feliratok ürügyén kérhessenek el érte minél több pénzt azoktól, akik nem tudnak mit csinálni jó dolgukban.

Az utazást követő vasárnapon a misére gyülekező falubeliek Zoltay Ármint látták álldogálni a templom kapuja előtt, amitől erősen meglepődtek, hiszen azelőtt nemigen fordult elő, hogy az ájtatosságok idején az úrfi akár közelébe is ment volna Isten házának, most meg hangos "Mindörökké, Ámen!"-nel fogadta a gömörlúciak "Dicsértessék!"-ét, mintha a Mindenható útjainak a szokásosnál is nagyobb mértékű kifürkészhetetlensége révén ez alkalommal az ő feladata lett volna a pap helyettesítése. A gróf kezét mindeközben a kiruccanásából magával hozott szerkentyűn pihentette, amely egy terítővel letakart emelvényen nyugvott, és a kisebbik dobozhoz csatlakozott valami zsinórfélével.

A mise a megszokott módon zajlott: minden úgy történt, mint megannyiszor ki tudja, hány száz éve az efféle alkalmakkor, aztán Cirják bácsi, az öreg harangozó másodszorra is megragadta a kötelet kérges tenyerével, hogy a vasárnapok ünnepélyességéhez méltó módon harangszó kísérhesse útjukon az ájtatosságról hazatérő híveket; ám a templomból kilépőket olyan jelenet fogadta, amilyenhez hasonlóval még sohasem találkoztak azelőtt: a gróf keze alatt nyugvó masinéria hirtelen megelevenedett, belsejében fények gyúltak - mint ahogy azt olykor a pap mesélte a zsidók frigyládájáról, amelyben Mózes kőtábláinak darabkáit őrizték, miután széjjelzúzta azokat népének hitetlensége miatt -, aztán rövid ideig tartó recsegés és sípolás után - mely utóbbit később sokan a szeráfok énekével voltak hajlamosak azonosítani - tisztán érthetően, hibátlan magyarsággal megszólalt a szerkezet, és ebben a hangban volt valami nem evilági fátyolosság, mintha valahonnan nagyon messziről intéződött volna a döbbenettől bénult gömörlúciakhoz. A szózat kinyilatkoztatta: oly soká tobzódott már az emberi nem a bűnben és az istentelen hívságokban, hogy a végítélet napja "közelebb van, mint bármikor is volt azelőtt", és már nem kell soká várniuk "sem nekik, sem pedig a rút faj másutt született példányainak" a hét trombitaszóra, melyek elhangzása után összegyűlnek a népek az utolsó, armageddoni nagy csatára, ahol végső győzelmet aratnak a mennyei seregek, hogy a Mindenhatóhoz hűek elnyerhessék méltó jutalmukat, és azokat, akik a bukott angyalt tisztelték Megváltójukként, emészteni kezdhesse a poklok kiolthatatlan tüze, amely nem szűnik meg lobogni soha azután, és mindörökké fogja mardosni azokat, akik nem bánják meg vétkeiket azon nyomban, s nem kezdenek a világ fennállásának még hátralévő napjaiban teljes buzgalommal azon ügyködni, hogy bűneik emlékét a lehető legtöbb jócselekedettel múlasszák el.

A gömörlúciak már az első szavak elhangzása után is olyan arcot vágtak, mintha menten megnyílott volna az ég a mennyei lovasok előtt: homlokukon jegeces izzadság kezdett gyöngyözni; a férfiak levették kalapjukat, az asszonyok meg csak hányták a keresztet, és rémületüket méginkább fokozta, amikor megtudták, hogy a pokolbéli kínok elkerüléséhez maga az őszinte bűnbánat messze nem elég, hanem még mindenféle jótéteményekkel is meg kell azt tetézniük: ennek hallatán sokan zokogásban törtek ki, némelyek összekulcsolt kézzel térdre rogytak, néhány gyöngébb idegrendszerű asszonyság meg hangos sikoltást hallatott, hogy aztán aléltan csapja testét a gömörlúci templomtér kemény földjének.

Ám ekkor a hang kijelentette: "nincsen félnivalójuk", mert még megfordulhatnak a kárhozathoz vezető úton, hiszen "az Úr tudja, hogy nem üszökkel, hanem pálmaággal kell a válságos idők gordiuszi csomóját megoldani", és éppen ezért, "kinyilvánítva ezzel a falu lakói iránt érzett megbocsájtó szeretetét és végtelen nagy kegyelmét", az ítéletnapig hátralévő hetek minden vasárnapján meglátogatja őket; persze egyelőre nem személyesen, hanem ama szerkezet segítségével, amelyet azzal az emberrel juttatott el a gömörlúciakhoz, aki egykori élete minden romlottságának dacára elsőként tért rá a keskeny ösvényre, és amely szerkezetet ezentúl "úgy tekintsenek, mint a régiek tekintették Mózest, Ezékielt" - itt rövid szünet következett -, "meg a többi prófétákat", úgyhogy "ne feledjék, vasárnap, jövő vasárnap!"; azzal a hang elhallgatott, hogy átadja helyét a sustorgásnak-recsegésnek, amely megszólalásának előhírnöke volt.

Nem kevés időbe tellett, míg végül alábbhagyott a zokogás meg a kínkeserves jajgatás, és eszméletükre térve az alélt némberek feltápászkodtak a földről. Ekkor Zoltay gróf áldásra emelte kezét, és felszólította a falunépet: "figyelmezzenek jól a mostani üzenetre és azokra, amelyeket a későbbiekben lesz alkalmuk végighallgatni", hiszen - mivel a papság az elmúlt időkben "végleg beletespedt önnön kevélységének és bírvágyának folytó mocsarába" - eme szerkentyű lesz az "egyedüli hiteles kapocs teremtőjükkel"; ahelyett, hogy a "kiüresedett, álságos pátosszal machináló klerikális szólamokhoz igazítanák életüket", ezután "fülükkel próbálják megragadni napjaik hajójának kormányrúdját", és "induljanak el végre az üdvösséghez vezető úton a mennyei doboz útmutatásai alapján, ahelyett, hogy a hamis egyház perselyeit súlyosbítanák fáradságos munkával megszerzett pengőikkel", de "nehogy a szószátyárság bűnébe essenek", hiszen "eme üzenetek csupán Gömörlúc kiválasztott népének szólnak", és "könnyen lehet, hogy az amúgy sem csenevész gonoszt erősbítené még tovább", ha máshol is tudomást szereznének "a szentírásbéli láda eme kései utódjának létezéséről", úgyhogy jobban teszik, ha "ki sem mozdulnak falujukból, amely - megszentelt helyként - közelségével is az ő lelki épülésüket szolgálja".

Ekkor hangos "elég!" kiáltás hallatszott, és a tömegből a pap lépett elő, határozott léptekkel odament Zoltay Árminhoz, és eléállt, olyan közel, hogy kisarasznyi sem választotta el a gróftól, aztán nyugodt hangon, egyszersmind határozottan megkérdezte tőle, "agyára ment-e a sok kártya meg a disznómódra való részegeskedés", és felszólította, "húzza meg magát, és ne próbálja mindenféle otromba tréfákkal még a többi falubelit is magával rántani a bűn mélységébe", mire Ármin felkacagott, rámutatott a pásztorra, és kijelentette: "íme, itt a legbeszédesebb bizonyság róla: az egyház képviselői már olyannyira eltávolodtak Istentől, hogy a legnyilvánvalóbb csodák is kételyt ébresztenek bennük", és vérben forgó szemekkel ráordított a pásztorra: "ezután máshol próbálja magát a hívek pénzén gazdagítani, és szedje a sátorfáját, mielőtt még erőnek erejével ebrudalnák ki a faluból".

A pénz emlegetése és Zoltay erélyessége megtette hatását: a tömegből sokan hangos "vivát!"-ot és "vesszen!"-t kiáltottak, s néhányan ütésre emelve kezüket már el is indultak az atya felé. Csak a véletlenen múlott, hogy nem nyúvasztották meg menten, és ez a véletlen épp annak a Szűcs Dénesnek a személyében lépett közbe, aki már évek óta kereste az alkalmat arra, hogy elégtételt vegyen a papon: második gyermeke alig pár nappal megkeresztelése után adta meg magát a láznak, amelyet minden bizonnyal a bőséges szenteltvíz által kiváltott meghűlés táplált benne, hogy kevéssel később anyját is utánaeresszék a gömörlúci temető földjébe - sokak szerint a fia elvesztése okán érzett bánat múlasztotta el az asszonyka életét.

Szűcs Dénes beiramodott a templomba, hogy hamarjában a perselyekkel térjen vissza - a földhöz vágta a fémdobozokat, és addig tiport rajtuk csizmája sarkával, amíg meg nem nyílott tömött horpaszuk, aztán - akárha szenteltvizet hintene széjjel - szórni kezdte földijei közé az érméket. Az ügyesebb gömörlúciak röptében próbálták meg elkapni, a tálentumukban kevésbé bizakodók meg a földről igyekezték mielőbb fölszedegetni az égi áldásként hulló pengőket, amíg el nem fogyott az utóbbi hetek során felgyülemlett készlet; ez elegendő időbe is tellett ahhoz, hogy amikor a plebános megruházásának eszméje ismét felülkerekedett az anyagiak csábításán, a pátert már sehol se lássák - nem is találkozott vele Gömörlúcon senki soha többé.

Csak úgy csengett-bongott a főutca, amint a falu férfiai megnehezedett zsebekkel a korcsma felé meneteltek. Főképp az asszonyokban fogalmazódott meg a gondolat: talán mégsem azután kellene mulatozásba fogni, hogy a mértéktelenséget felettébb nem szívelő Úristen ilyen félreérthetetlen módon tett bizonyságot jelenlétéről, ám lassan szertefoszlatta a kétségeket az az érv, ami szerint a mennyei hang szavai épp arra utaltak: a most jogosan visszaszerzett néhány pengő csupán jelentéktelen töredékét képezi annak az összegnek, amelyet akkor kapnánk eredményül, ha összeadnánk, mennyi pénzzel gyarapították nem csak a mai gömörlúciak, de hosszú évszázadokon át őseik is a klérus kasszáját, így hát semmiképp sem számíthat véteknek, ha most arra költik ezt a szerény kárpótlást, amire akarják.

Aznap éjjel ember alig maradt józan Gömörlúcon. A vidámság ezúttal nem járt duhajkodással: éjfél táján a megszokottól eltérően nem kerültek elő a bicskák, a haragosok sem tettek sértő megjegyzéseket egymásra, és az asszonyok sem kezdték menten szapulni férjüket, amikor a hosszú várakozást megunva utánuk mentek a korcsmába - átragadt rájuk a jókedv, és közülük is sokan eresztettek le a torkukon egy-egy pohárka szinte ártalmatlanná higított fröccsöt.

Amire nem volt példa soha annakelőtte: Zoltay is ott ült az asztaloknál a parasztok között, ráadásul mindegyikükkel hosszan elbeszélgetett, látnivalóan igaz érdeklődéssel hallgatva mondandójukat; velük nevetett a kacagtató történeteken, és az övékhez hasonlatosan komorult el az arca, ha valami szomorú eseményre terelődött a szó. Még azt sem mondhatni, hogy a grófot valamiféle lebírhatatlan borvágy vezérelte a pórnép közé: egész este nem ivott mást, csak borvizet.

Pedig - mint akkor az sokak előtt felsejlett - Zoltay Ármin nem volt híján italba fojtható bánatnak. Mint mondotta: örül, hogy az égi elhatározás folytán ő válhatott közvetítővé a falu és a mennyei hatalom között, meg van győződve róla: a csodás láda nemcsak az ő, hanem az egész falunép számára erős támaszt jelenthet ahhoz, hogy lelkük megerősítésével töltsék a hátralévő időt, és végül méltónak bizonyuljanak az üdvözülésre. Igaz, neki könnyű dolga van, hiszen a közelmúltban jutott tudomására néhány olyan esemény, ami hozzásegítheti lelke megüresítéséhez, hogy imigyen a Szentlélek befogadásához teremtse meg magában az elegendő helyet. Mert, tette fel talán magának, talán hallgatóságának a kérdést, vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy a pap éppen pár nappal azután menekült el lélekszakadva a faluból, hogy az ő asszonya, "Odette, ez a nyughatatlan alfelű némber" búcsút vett Gömörlúctól, ráadásul elszakítva őket a szülői háztól még gyermekeit is kiszolgáltatta a bizonytalanságnak? Meglehet, hogy a páter nem is az ijedtségtől, hanem valami régóta érlelt elhatározástól hajtva vett búcsút a falutól, folytatta Zoltay Ármin. A pap távozása "csak előnyére válhat a falunak a majdani üdvözülés tekintetében" - vonta le a gróf a végkövetkeztetést -, hiszen, "ha a jók nem is lettek többen benne, a förtelmes bűnöktől súlyos lelkűek száma aznap bizonyára eggyel kevesebb lett Gömörlúcon".

Sokan még egy hétre rá is másnaposak voltak, és karikás szemekkel, elgyötört ábrázattal, szeszek szagától körüllengve érkeztek Gömörlúc főterére, meghallgatni a következő kinyilatkoztatást. Nem is kellett sokáig várni az újabb szózatra: alighogy bongani kezdett a harang, megszólalt a doboz, és a falulakóknak szembesülniük kellett a csöppet sem vigasztaló ténnyel: az elmúlt hét során igencsak magukra vonták a Megváltó haragját.

"Teremtményeim, ti utolsó-mocskos-aljanépség", kezdte az Úr. "Hát mit képzeltek magatokról, most, amikor a gonosz erői kapuitok előtt gyülekeznek elpusztításotokra? Részegeskedésre való az én határtalan kegyelmességem, a mindenségteket", szólt a dörgedelem a szerkezetből, amelynek piros lámpácskáiban a poklok tüzének kicsinyített mását vélték felfedezni főképp azok, akik egészen aznap hajnalig nem hagyták abba torkuk öntözgetését. Ám amikor már sokan úgy vélték, menten közéjük csap a mennykő, a Teremtő hangnemet váltott, és jóval engedékenyebben folytatta mondandóját.

Hát nem az volna-e helyénvaló, ha most, miután a tavaszi napsugárral megpuhította a földet, italozás helyett a mezőn munkálkodva múlatnák idejüket a gömörlúciak, tette föl a kérdést, amelyet egy "de igen"-nel menten meg is válaszolt, majd kijelentette: avégett, hogy lássák, "az ő haragja sohasem képes legyűrni a megbocsátásra irányuló készségét", megkönnyíti munkájukat, mégpedig azzal az adománnyal, amelyet itteni helytartója: Zoltay Ármin gróf úr segítségével fog eljuttatni hozzájuk aznap este.

A falubeliek már kora délutántól várták a templom előtt, hogy az árnyak sötétséggé keményedjenek. Amint a napkorong alábukott a bércek mögött, a hegyoldal fái közül Zoltay Ármin és szolgálója léptek elő egy-egy jókora ökröt vezetve kötélen. A templomtérre érvén Ármin elmondta: azt az utasítást kapta, hogy a mennyei adományt - melyet a két jószág képvisel - bocsássa mindenben a falubeliek rendelkezésére, hogy munkájuk ekképpen könnyebbé váljék és még bőségesebben gyümölcsözzön.

A két ökröt a Zoltay-kúria melletti istállóban szállásolták el. Oly nagy volt a gömörlúciak öröme, hogy végül az egyik sokat látott, öreg parasztembernek kellett ráparancsolnia földijeire, nehogy a sebtiben összegyűjtött füvekkel, innen-onnan előkerülő takarmányfélékkel olyannyira megnehezítsék a jobb sorsa érdemes barmok gyomrát, hogy az Isten időnekelőtte visszavegye őket. A gömörlúciak álmatlanul forgolódtak dunyhájuk alatt azon az éjjelen, és már másnap hajnalban ott sorakoztak a gróf portáján, hogy mielőbb munkába kezdhessenek a jószágokkal. Sorsolással kellett eldönteniük, melyikük foghatja legelébb a két marhát az eke elé, amely - megfelelő állat híján - régóta használatlan szerszám volt már Gömörlúcon: a falulakók évek óta minden tavasszal önnön erejükkel, ásókkal meg kapákkal igyekezték meglazítani a földet.

Azokban a régvolt időkben sem égett ennyire a falubeliek keze alatt a munka, amikor még mindegyik család a magáénak tudhatott egy-egy lovat, vagy szamaracskát legalább: óráról órára hosszabbodtak a barázdák a földeken, és sokszor még a sötétedés sem vetett végett a dologidőnek, mígnem végül a jószágokat kímélendő mégis csökkentették az iramot. Úgy tűnt: a gömörlúciak szorgalma a földi régiókon túl is rászolgált az elismerésre, ugyanis a mennyei hang a rákövetkező vasárnapon kijelentette, hogy régóta nem látott "ekkora egyetértést marhák és az ő juhai között", és most már tudja: a falu népe nemcsak arra vár, hogy "az üdvösség amolyan sültgalamb gyanánt a szájába repüljön, de tenni is hajlandó érte". A dicséret nem volt indokolatlan: a szántás befejeztével mindegyik család menten nekikezdett a vetésnek, oly nagy buzgalommal, hogy eleinte nem is gondoltak arra, vajh' lesz-e mivel teleszórni a barázdákat. Ám ekkor maga Zoltay Ármin sietett a falubeliek segítségére: felajánlotta, hogy elmegy a legközelebbi városba vetőmagért, csak írják össze, mire van szükségük, és adják oda neki az árát. A gömörlúciak fontolgatás nélkül éltek a lehetőséggel. Belátták: a falu elhagyását tiltó égi intelemtől eltekintve sem volna értelme ilyen hosszú utazással tékozolni hasznos munkával is tölthető idejüket. És Zoltay hiánytalanul meghozta az árut, mi több: medvecukorral örvendeztette meg a gyermekeket.

A családfők elégedetten járták földjüket, tudván, hogy egy zsebkendőnyi terület sem maradt rajta kihasználatlan; látni vélték az augusztusi szellőtől hajlongó ért kalászokat, érezték a sparhelton fövő zsenge kukorica illatát, hallották, amint gyermekük friss káposztatorzsát ropogtat, és kezdték biztosra venni: buzgalmukat az Atyaisten is megjutalmazza majd - bőséges esőkkel, napos jó idővel, ahogy az Tőle elvárható.

Ám hamarosan kiderült: a Jóisten sokkal kevésbé van megelégedve velük, mint ők önmagukkal - amikor kezdték úgy érezni, hogy már tényleg csak a Gondviselésen múlik, gyümölcsöző lesz-e fáradozásuk, a hang "renyhe népség"-nek szólította őket, és megkérdezte: "olyannyira rátelepedett-e már lelkükre a kevélység bűne, hogy észre sem veszik: a jóra való restségben is legalább ennyire vétkesek". Ezt a gömörlúciak aligha gondolták indokolt vádnak, mígnem kiderült, miféle dolgot hagytak bevégezetlenül az Úr szerint - akinek hangja sokak nagy riadalmára mintha egyre halkabban szólt volna a ládikából -, ugyanis a mennyei szózat kifejtette: látja, hogy "a falubeliek nem a jól végzett munka örömét keresik, hanem csupán saját hasznukat", hiszen "mi más magyarázhatná a hozzáértők áldásos tevékenységével ismét hasznossá tehető grófi földek megműveletlenségét", és felszólította a hallgatóságot: másnap hajnalban tüstént kezdjenek neki a serénykedésnek Zoltay birtokán, ha nem akarják, hogy "menten kénköves esővel hálálja meg nem létező szorgalmukat". Elhangzott még, hogy eme feladatok alól egyes egyedül "Gáspár bácsi kap mentességet", hiszen "rá másféle, de legalább ennyire nagy fáradsággal járó teendő vár", amelyet a gróf úr utasításai szerint kell majd végrehajtania.

Így történhetett, hogy a következő napon a munka közben megpihenő emberek drótszamáron látták fel-alá karikázni az öreget - az első kerékhez apró, körte alakú szerkentyű illeszkedett, ami vezetékkel kapcsolódott a Gáspár bácsi hátához kötözött kis dobozkához, mely a vasárnapokon, az üzenetek hallgatásakor a nagyobbik ládához csatlakozott hasonlóképpen. A vén szolgáló és a többiek serénykedése minden bizonnyal elnyerte az Úr elismerését, hiszen hangja a következő héten ismét a korábbi erővel áradt a szerkezetből, így tudatván a falubeliekkel: a Teremtő megint éppoly közel érzi őket magához, mint azelőtt.

Ám éppen az öreg példás kötelességtudata vezetett ahhoz a balszerencsés esethez, amelynek következményei akár le is téríthették volna a gömörlúciakat az örök üdvösség felé vezető útról. Tudniillik Gáspár bácsi - mintegy bizonyítva ezzel ama régi bölcsességnek igazát, mely szerint a túlzásba vitt buzgalom olykor még a lustaságnál is nagyobb kárt csinálhat - az egyik alkalommal olyannyira keményre pumpálta a kerékpár gumiabroncsait, hogy azok teljességgel képtelenné váltak eredeti hivatásuk betöltésére - nemhogy csillapították volna a rázkódást, de még inkább fokozták az útviszonyok okozta nehézségeket azzal, hogy a legapróbb döccenéseket is jókora rúgásokként továbbították a serény szolgáló hátsó feléhez. Aztán - jeléül annak, hogy a látszólag jelentéktelenségre kárhoztatott tárgyak is sorsfordító szerephez juthatnak, ha a legalkalmatlanabb helyen vannak jelen, és a legalkalmatlanabb időben - az egyik kanyarulatban egy nagyobbacska kavics jóvoltából végleg megszakadt az abroncsok és a talaj közti kapcsolat: a kerékpár - nyergében az öreg szolgálóval - kissé elemelkedett a földtől, hogy csak jó néhány méterrel odébb térjen vissza hozzá - csodák csodájára teljesen sértetlenül, ellentétben a dobozzal, mely a zuhanás végeztével a tagjait fájlaló Gáspár bácsi háta alatt hevert darabokban, egy szúrós szagú tócsa közepén.

Hogyne riadtak volna meg a közeli parcellákon munkálkodók a balszerencsés eset láttán: szerszámaikat hátrahagyva szaladtak jajszókat és válogatott szidalmakat hallatva az öreg szolgálóhoz, majd rövid tanakodás után úgy döntöttek: Zoltay grófnak, a mennyei hatalmak és a gömörlúciak között fennálló kapocs legavatottabb ismerőjének tanácsát kérik ki azt illetően, mi légyen a teendő ezek után, de még mielőtt elindultak volna a kúria felé, közölték Gáspár bácsival abbéli reményüket, hogy tudatában van: ha "sutaságával bármiféle helyrehozhatatlan hibát csinált", aligha lesz, ami visszatartsa őket attól, hogy a föld helyett "az ő hátát kezdjék el vakargatni kapáikkal". Ám hamarosan kiderült: az efféle drasztikus lépések megtétele nem indokolt, hiszen - mint Zoltay Ármin elmondta - a nagyobbik ládával ellentétben a kisebbik doboz, lévén, hogy "nem mennyei eredetű alkotmány", pótolható, és a "megfelelő anyagi juttatásért" bármelyik nagyobb helységben beszerezhető, úgyhogy "Gáspár vétségének megítélésében gyakorolják a megbocsátás erényét", de persze ne higgyék, hogy a szolgáló büntetlen marad: a gróf, miután a legközelebbi városban megvásárolta a szerkentyű utódját, az ő béréből fogja levonni az árát.

Zoltay eme közlése, és a mennyei láda egykori, a jócselekedetek szükségességéről szóló intelme vezethette a családjának balsorsa, valamint a perselytörésben mutatott serénysége miatt már említett Szűcs Dénest arra az elhatározásra: töretlen hitét, valamint az önfeláldozásra irányuló készségét tanúsítandó ő maga megy el a városba, és majd ő gondoskodik hosszú időkön át összekuporgatott vagyonkájának terhére arról, hogy a következő vasárnapon is a megszokott módon juthasson el a gömörlúciakhoz az égi üzenet.

Másnap kora hajnalban felébresztette Mihálykát, egyetlen megmaradt gyermekét, és elmondta neki: most egy kicsiny ideig "elszólítja falujából a kötelesség", de "ne nyugtalankodjon", és akkor se aggódjék, ha netalántán a mennyei hang hajdani utasítása jutna eszébe, melyben az a "Gömörlúc elhagyása által okozható káros folyományok eshetőségére" figyelmeztette hallgatóit, majd arra kérte fiát: "legyen türelemmel", hiszen amikor - előreláthatólag "egy, de legföljebb két éjjellel később" - visszatér, azt úgy teszi majd, hogy "az egész falu szemében növelje megbecsülésüket, de az Úristen elismerésére is rászolgáljon egyben". Azzal becsukta maga mögött a ház ajtaját, és elindult felfelé a hegyeknek.

Még éjfél se volt, amikor Dénes - üres kézzel - visszatért a faluba. A grófi hajlékhoz sietett, és vadul dörömbölni kezdett ajtaján, hogy amikor az Gáspár bácsi jóvoltából résnyire megnyíljék előtte, az öreget kis híján feltaszajtva rontson az épületbe, ahol aztán felszólította a vérmesen tiltakozó Zoltay Ármint: maradjon veszteg, mert neki van a "legkevesebb oka a méltatlankodásra," amikor "legszentebb érzéseikre apellálva tette ismét hűbéreseivé a gömörlúciakat". Aztán Szűcs Dénes elmondta a grófnak, miért kelt útra aznap hajnalban, majd kijelentette: "pór létére ő is látott azért egyet s mást, mielőtt reájuk szakadt volna a béke", így a városba érvén tudta: ha a tönkrement dobozka "teljes egészében emberi műként valóban nélkülözte létrejöttében az isteni beavatkozást", hol kell keresnie a "hozzá hasonlatos eszközöket", ám amikor betért az ajtaja fölött a "Gramophonok, telephonok, drót nélküli telephon-hírmondók és egyéb MŰSZAKI CZIKKEK" feliratú üzletbe, a Gáspár óvatlansága által tönkretett szerkentyűhöz hasonlók mellett tucatjával látott "szakasztott olyan küllemű masinákat is", mint amilyet a gróf "óhajtott égi eredettel fölruházottként beállítani a falu népe előtt" - igaz, e ládákból "nem mennyei igék, hanem azoknál sokkal világibb dolgok hangzottak"; később felkérésére az árus "kísérletet tett a szerkezet működésének elmagyarázására", mely kísérlet sikere "nem volt maradéktalannak nevezhető", mindazonáltal "kétségeket sem hagyott benne" azt illetően, hogy "bár nem mindennapi mirákulum, a Zoltay hozta doboz nem az Úristennek, hanem az emberi találékonyságnak a csodája csupán".

Ekkor Zoltay gróf hellyel kínálta Dénest, majd kifejtette: "bízik benne, hogy megalkudhatnak", hiszen valószínűleg "Szűcs számára is nyilvánvaló, hogy a haszon, amelyet a hitüktől felajzott gömörlúciak tevékenysége hajt majd, aligha lesz csekély", így "mindhárman jelentékeny vagyonra tehetnek szert még akkor is, ha egyenlő arányban osztoznak meg a profiton". Erre Szűcs Dénes kijelentette: "megfelelő érvekkel mindig lehet hatni rá", de "ötven százaléknál nem adja alább", mert - "ne feledjék!" - már "az ő kezébe került az irányítás", hiszen "birtokában van annak a tudásnak," amellyel, ha "fölnyitja a gömörlúci szemeket", bármikor "képes porba dönteni a gróf és csicskása által emelt, kimódoltságával együtt is förtelmes építményt".

"El van boronálva", mondta a gróf rövid gondolkodás után, aztán leküldte Gáspárt a pincébe, hogy "régi jó magyar szokás szerint borral pecsételjék meg az egyezséget", bár ő és szolgálója "maradnak a kútvíznél", mert "dacára annak, hogy a közelmúltban sok igaztalan állítás hagyta el ajakát, abban nem hazudott, hogy egyszer és mindenkorra végzett a szeszekkel", a személyzet részéről meg "sohasem tűrte el a dőzsölést". Ám alighogy kiürültek a poharak, Szűcs Dénest émelygés fogta el, szédelegni kezdett, végül megtántorodott, és belehanyatlott az egyik karosszékbe. Miközben egyre sötétebbé vált a világ körülötte, megkérdezte a gróftól: "a papot is az ő vendégszeretete tartja-e távol a falutól", majd elmondta: "tisztában van vele: csakis önmagát okolhatja balsorsáért, melyet az Isten mért reá büntetésül amiatt, hogy ilyen gazemberekkel lett volna hajlandó kokettálni", és megesküdött rá: azon lesz, hogy "a Mindenható segedelmével jóvátehesse bűnét," és "ha másképp nem, hát ugyancsak az ájer útján és a hang eszközét használva akár, de a síron túlról is módot találjon rá, hogy a falubelieket megvilágosítva véget vethessen a Gömörlúcon folyó istenkáromlásnak". Aztán egy halk nyögéssel kilehelte a lelkét.

Sokáig semmi olyan jel nem mutatkozott, ami arra vallott volna, hogy az Úr valóban hajlandó megadni a segedelmet Szűcs Dénesnek ígérete valóra váltásához, és lassan Mihályka is beletörődött: apja, ki tudja, miért, de aligha tér vissza hozzá egyhamar. A gömörlúci földmíveseknek viszont kétségük sem maradt azt illetően, hogy a Teremtő valóban megbecsüli fáradozásukat: emberemlékezet óta sohasem volt a faluban olyan bőséges a búzatermés, mint az első szózatot követő nyáron - talán csak az kisebbítette némely falubeliek örömét, hogy ezúttal elmaradt a Sarlós Boldogasszony napján esedékes mulatság: az aratók inkább az ünnepély elhalasztása mellett döntöttek, nehogy ismét haragra gerjesszék duhajságukkal a Mindenhatót. A betakarítás után Zoltay gróf kijelentette: a bő hozam "nem jelenti azt, hogy ezután lustálkodásra adhatja fejét a falu népe"; a ládából felhangzó isteni útmutatás alapján nagy területen irtatta az erdőt a gömörlúciakkal, hogy aztán a kopárrá tett több tucatnyi hektárt is felszántassa "Isten nagyobb dicsőségére". Az imígyen hasznosíthatóvá tett földeket a rákövetkező tavaszon lenmaggal vettette be: a növény szárából az áztatás, szárítás, törés, tilolás és gerebenezés hosszadalmas műveletei után az asszonyok fonalat fontak, melyből aztán takaros szőnyegeket szőttek a gróf által hozott eszközökön; aztán a szöveteket kifőzték, kitették a tűző napra, és locsolgatták reggelente, egészen addig, míg eléggé fehérré nem váltak ahhoz, hogy végül a Megfeszített képmását hímezhessék rájuk; így a városból érkező kereskedők - akikkel a közönséges falulakóknak nem szabadott érintkezniük, nehogy általuk "hintessenek el köztük a sátáni eszmékben csírát bontó magvak" - a véka búzák mellett a Megváltót ábrázoló, a Házi Áldáshoz hasonlatosan falra szegezhető szőnyegekkel is súlyosbították szállítómunkásaik terhét, miután kifizették a grófnak a kialkudott összeget, mely járandóságból a gömörlúciaknak jóval kevesebb jutott annál, mint amennyit a piac törvényei szerint megérdemeltek volna; ráadásul fizetségüket nem pénzben, hanem - előkelőnek, sőt újnak is aligha nevezhető - ruhákban, kevéske cukorban, húsban, és főként felettébb jó minőségű termelő eszközökben kapták meg Zoltaytól és Gáspár bácsitól.

Kevesellték is a jussukat, és a merészebbek attól sem ódzkodtak, hogy közhírré tegyék elégedetlenségüket: ilyen volt például Tálos Gergely, akinek kisfia remegve bújt anyja szoknyájához, miután apja a mennyei hang első jelenését követő korcsmázás folyamán egyszer részegségében úgy emelte a magasba öklét, hogy nem volt benne pohár; tehát az azt követő vasárnapon, hogy Tálos Zoltayt a többiek előtt "a rabszolgahajcsár isten pribékjének" nevezte, az égi szónok azzal kezdte mondandóját, hogy felszólította a zord családfőt: "inkább a kapát emelgesse olyan serénységgel, mint kezét otthon, állítólagos szerettei körében"; és Csanád Jóskát - aki azon az emlékezetes éjszakán már néhány pohár után huncut kacsingatásokat eregetett a szemrevalóbb lányok és asszonyok felé -, miután kettétörte kaszáját, mondván: akkor suhint vele legközelebb, ha "Zoltay nyakát kell majd elnyiszálni", akképp rótta meg az Úr, hogy "mindenki tudja: a kasza helyett pöcsét suhogtatja szívesebben", de ha nem akarja, hogy ez utóbbit a Mindenható egyszer és mindenkorra elfonnyassza, akkor tartsa a száját, és "a munkában legyen olyan szapora, mint a paráznaságban".

Hamarosan alább is hagytak a békételenség hangjai, csak magukban morogtak a gömörlúciak, nehogy valamelyik társuk révén eljusson a kúriába elégedetlenségük híre; annál is inkább, hiszen minden gyötretés ellenére még mindig sokan voltak, akik örömmel teljesítették az égi parancsolatokat, sőt - az egyik asszonyság, amikor elvitte Zoltaynak az aktuális Krisztus-szőnyeg adagot, olyan faliképet nyújtott át neki a hagyományos ikonográfiával készült szőttesek mellett, amely magát a grófot ábrázolta aranyló glóriával üstöke fölött.

Nem is kellett több Árminunknak: megbízta az asszonyt, csináljon annyi hasonló szőnyeget mihamarább, hogy minden gömörlúci konyhába jusson belőle egy; és a rákövetkező vasárnapon nem más, mint a Jóisten parancsolta meg a falubelieknek: akasszák ki otthonukban a szőtteseket, mégpedig "jól látható helyre", hiszen "egyik földijük már bebizonyította, hogy különbséget bír tenni jó és rossz között, így most rajtuk a sor", legalább lesz, ami emlékeztesse őket arra, "kit nevezett ki az Úr a Megfeszített utódjává a faluban", és kinek tartoznak ők mindannyian "kitüntetett figyelemmel és őszinte engedelmességgel". Ezzel Zoltay megcsappant tekintélye erősebbé vált, mint valaha: senki sem mert ellene szegülni, amikor zsebre dugott kézzel noszogatta még gyorsabb munkára a parasztokat a földeken, és azokat a sóvárgó, egyre kevésbé leplezett pillantásokat sem tette szóvá senki, amelyekkel a Szűcsék szomszédságában lakó Kárász Marikát méregette mind gyakrabban, főképp, amikor a kapavágások ritmusára fickándoztak fel s alá az izzadságtól átitatott ing alatt a hajadon súlyos keblei.

Ekkorra már rég nem gondolt Zoltay Szűcs Dénes egykori ígéretével - ha így történt volna, bizonyára akkor is csak kacag rajta -, az meg végképp nem jutott eszébe, hogy ez az ígéret valamiképpen mégis valóra válhat - igaz, azokat a jeleket, amelyekről a következmények ismeretében mi könnyen állapíthatjuk meg, miféle eseményeknek voltak az előhírnökei, sokáig még a legérintettebbek sem kezelték jelentőségükhöz méltóan. Kezdetben Mihályka is egyszerű múló rosszullétnek tudta be, amikor tekintete időnként elhomályosult, és a külvilág zajai közé másfajta hangok szűrődtek, melyek mintha a saját fejéből szóltak volna, ezzel alapot teremtve arra az elképzelésre is, hogy a nyaka felett nem is valódi kobakot, hanem valamiféle, a gróféhoz hasonló csodaládát hord titokban; sokáig abból sem volt hajlandó messzemenőbb következtetéseket levonni, hogy e hangok leginkább az apjáéra emlékeztették; eleinte afféle zavaró körülménynek tekintve őket nem vett tudomást róluk, így aligha furcsállhatjuk, hogy nem kevés időbe tellett, míg ráeszmélt: ha megüresíti elméjét, és megpróbál nem figyelni semmire, a foszlányok, ha nem is állnak össze egésszé, kétségkívül értelmet nyernek, mely által ő szólíttatik föl különféle cselekedetek megtételére.

Ezekben a cselekedetekben aligha látszott világolni a ráció leghaloványabb pislánya is akár: Szűcs Mihály legelőször tönkretette apja vasfűrészét, a kisbaltával pár ujjnyi hosszú szeletet vágva le a fűrészlapból; miután a pálinkát a földre locsolta belőle, a balta fokával széjjelzúzta az egyik laposüveget, hogy aztán két, megfelelő nagyságúnak ítélt szilánkját addig egyengesse ráspollyal, míg éppen akkorák nem lettek, mint az acéldarabka, ekkor a három lapocskát erős zsineggel szorosan egymáshoz kötözte, olyanképpen, hogy a fém illeszkedjék a két palackdarabka közé; feltúrta néhai anyjának régóta érintetlenül porosodó holmijait, a hasznos eszközök és a haszontalan kacatok közül két gyűszűt meg egy varrótűt vett magához, aztán - mint Lédererné tette Kudelkáéval egykoron - lecsapta egyik ólomkatonája fejét; a gyűszűk elején átütött egy-egy szöget; az egyikbe belefogatta az ólomgolyóbist, a másik nyílásán meg a varrótűt dugta át, aztán szájukkal egymás felé csirízzel összeragasztotta a varrásra immár végképp alkalmatlanná tett eszközöket - akik nem égi útmutatás, hanem a Tolnai Világlapjában közölt cikk alapján tettek ugyanígy, azok tudták, hogy éppen állókondenzátort és kristálydetektort szerkesztettek össze ekképp.

Mihályka akkor is a hang utasításai szerint cselekedett, amikor, pár nappal fentebb említett ügyködései után, belopódzott a Zoltay-kúriába - a súlyos kétszárnyú kapu akkor is nyitva állt, ha a gróf és az idők során szinte vele egyenrangúvá avanzsált Gáspár bácsi a mezőkön ellenőrizték a parasztok munkáját -, és - mintha már több tucatnyiszor megjárta volna ezt az utat - rögvest a pincébe ment, melynek egyik szegletében drótokra és különféle előtte ismeretlen célt szolgáló eszközökre lelt, valamint jónéhány, szemlátomást új szövőkeretre, amelyeket bizonyára a gömörlúci kisipar további föllendítése végett szerzett be a gróf. Miska megragadta a fatákolmányok egyikét, lemért néhány méternyit a vezetékből is, bicskájával elnyeste, aztán rátekerte a karjára; végül leemelt egyet a polcon sorakozó, általa azelőtt sohasem látott szerkentyűk közül - ezek olyannak tűntek, mintha valaki egy almát kettévágott volna, hogy aztán a darabokat bőrrel vonja be, és pánttal meg két fémhuzallal kapcsolja össze, olyanképpen, hogy a vezetékek egymással találkozva afféle farkincában egyesüljenek.

Otthon lehúzta az egyik kalapács nyeléről a vasfejet, jó néhányszor körültekerte a magával hozott dróttal, aztán erősen rákötözte a szövőkeretre, amelyre középen egy függőleges keresztrudat szegelt; erre a fűrészlapból és az üvegdarabokból összeszerkesztett lapocskát rögzítette; később rákerült a keretre a két gyűszűből készített alkotmány is, hogy végül Mihályunk a belső hang útmutatásai alapján fémhuzallal csatlakoztassa egymáshoz mindeme tárgyakat, olyanképpen, hogy a vezeték - mellyel a furmányos külsejű farkincás szerkezetet is összekapcsolta már - lent a föld felé lógjon, fent meg közel méternyi hosszan nyújtózzék az ég felé.

Ekkor a hang elhallgatott, és csak akkor szólította meg újra Mihálykát, amikor a gömörlúciak végeztek az aratással. Addigra Zoltay gróf Marikára irányzott kacsintásai folyamatos bámulássá sűrűsödtek, amit a bögyös-faros leány atyja, Kárász István, ha nem is teljes nyugalommal, de tétlenül vett tudomásul, elkerülendő haragját a Jóistennek, akinek igazságosságában már alig hitt valaki a falubeliek közül.

Tehát az azt követő vasárnap reggelén, hogy az utolsó gömörlúci kalász is a földre dűlt, ismét megszólalt Szűcs Mihály fejében a hang, amely elsőként azt tudatta vele, hogy aznap semmiképp sem szabad elmennie a templomtérre meghallgatni a Zoltay ládájából jövő kinyilatkoztatást; ehelyett olyan cselekedetekre szólította fel, amelyek lassan kezdték elhitetni vele, hogy nemhiába vesződött annakidején annyit az ismeretlen célt szolgáló izé összeszerkesztésével.

Mihály hirtelen ráeszmélt: a farkincás szerkezet, amelyet a gróf pincéjéből emelt el, éppen úgy néz ki, mintha arra szolgálna, hogy télidő esetén az ember a fejére helyezze, és a félalmákat fülére illesztve védje magát a megfázástól. Épp akkor próbálta föl, amikor megkondult a misére hívó harang, és amint addig emelte a fakeretre épített tákolmányt, hogy csak az aljáról lógó drótnyúlvány érintkezett a földdel, a félalmák megelevenedtek: ugyanaz a hang szólalt meg belőlük, amelyet Mihály a templomtéren álló ládából hallott áradni megannyiszor.

Amikor Miska, ki tudja miért, kilépett az ajtón, és a masinériát kezében tartva elindult a kihalt utcákon az egyik hegyoldal felé, egyre erősödni hallotta az Úr hangját, amely elsőként az Apokalipszis közelségére figyelmeztette a falu népét, majd további szorgoskodásra szólította őket, aztán kifejtette: "a házasság az egyik legszentebb kötelék, ami két embert egybeforraszthat", és éppen emiatt "az a helyénvaló, ha ebbe a kötelékbe megtisztulva lépnek be a felek"; kijelentette, hogy ez "főképp a nőkre vonatkozik, akiknek később az anyaság szent feladatát is magukra kell vállalniok", ezért ő "lehetőséget teremt arra, hogy a menyecskék levetkezhessék bűneiket", mégpedig "gömörlúci küldötte, Zoltay Ármin révén", aki az ő "legfőbb kedveltje"; így mielőtt "a leendő nejek odaadnák magukat választottjuknak, győződjék meg róla a gróf, hogy megőrizték-e a szüzességüket, és ha nem, mennyei erejét beléjük áramoltatva törölje el egykori vétküket", ha meg ez a vétség elmaradt, akkor "ily módon tegye még teljesebbé tiszta voltukat". A hang felszólította a leányokat: a következő hetet - a munka mellett - szánják arra, hogy "felkészüljenek erre a mindannyiuk javát szolgáló lépésre", mert egyiküknek - "akinek kiléte a jövő vasárnapon tétetik közzé" - már "tüstént a következő kinyilatkoztatás után alkalma lesz saját magán megtapasztalni a gróf útján közvetített isteni kegyelmességet".

Amikor a hang éppen befejezte volna mondandóját, Szűcs Mihály letépte fejéről a szerkezetet, olyan ábrázatot vágott, mint aki valamilyen nagyon fontos és egyben pofonegyszerű dologra döbbent rá nagyhirtelen, aztán visszasietett otthonába.

Hazafelé Kárász Pista ráförmedt a lányára, hogy "ne mutogassa mindenkinek azt a helyes kis pofácskáját, hanem a földet nézze, mert rögtön kap egy taslit", és amikor Marika azt tudakolta volna, mire ez a nagy dúlás-fúlás, apja nem válaszolt semmit, csak megkérdezte: "meghibbant-e a sok munkától, hogy nem tudja előre, kit fog az Úr elsőként kiválasztani mocskos csicskása számára".

Mihály házuk kapuja előtt várta őket, mondván: "nagyon fontos titkot szeretne megosztani velük". Kárász Pista beljebb tessékelte, hogy "legyen, de ha nem olyan fontos az a dolog, mint állítja, akkor megnézheti magát"; mire Mihály elmondta: "ne kérdezzék, hogyan", de rájött: a gróf ládáján kívül is létezik egy eszköz, amely "képes rá, hogy eljuttassa az emberekhez az Isteni üzenetet"; sőt, egyes jelekből arra következtet, hogy az Úr nem a mennyből, hanem a földről intézi hozzájuk beszédeit, ráadásul "nem is túl messze attól a helytől, ahol most állnak", így megeshet, hogy "a vele való személyes találkozás sem olyan nehezen kivitelezhető, mint azelőtt hitték".

Rövid gondolkodás után Kárász erre úgy felelt, hogy ha valóban úgy van, ahogy Miska mondja, akkor olyan lehetőséghez jutottak, amelyet semmiképpen sem szabad elszalasztaniuk, "már csak leánya érdekében sem", hiszen a Mindenható aznap elhangzott szavai többféleképpen is magyarázhatóak: meglehet, hogy a gróf csak bitorolja a teremtő nevét, és akkor "nem tudja, azaz nagyonis tisztában van azzal, mit fog csinálni az átokfajzattal"; ha meg az üzenetek "valóban a Teremtőtől származnak, és az Úr tényleg ismét földi alakot öltött, akkor nem fog habozni, mielőtt megteszi vele azt, amit a zsidók tettek majd kétezer éve akkori megtestesítőjével".

Egy hétre rá már kora reggeltől a Szűcs-házban várta Kárász István és egész atyafisága, hogy személyesen is meggyőződhessenek róla: a fiú tákolmánya valóban működik. Amint megszólalt a harang, Mihály a fejére helyezte a félalmákat, aztán elvigyorodott, és körbeadta a szerkezetet a többieknek: próbálják ki ők maguk is. Majd elindultak felfelé a hegyoldalnak, a fiú és a mind erősödő hang útmutatása alapján; akinél éppen a szerkentyű volt - mert szinte egymás kezéből kapkodták ki -, az fennhangon idézte a többieknek az Úr éppen elhangzó szavait, melyek eleinte az Utolsó ítélet közelségének és a szorgalmatosság Isten számára kedves voltának immáron megszokott témáit taglalták, majd - amikor Kárászék már messze bent jártak az erdőben - megintcsak a házasság szentségét kezdték méltatni, meg azt a lehetőséget, amellyel most Zoltay jóvoltából élhetnek a falu leányai.

Amikor a beszély már majdnem olyan hangosan áradt a füleket fedő félalmákból, mint a főtéren a gróf ládájából szokott, Kárászék az egyik tisztáson kis kalibára leltek - tetejéről kémény helyett hosszú fémrúd nyújtózott a magasság felé -, ám amikor rövid habozás után felrántották ajtaját, a Teremtő helyett Gáspárt találták benne, mindenféle ládáktól, csövektől, vezetékektől övezve, amint az asztalon álló, fémtojásban végződő masinába mondja ugyanazokat a szavakat, amelyek Szűcs Mihály szerkezetéből az Úr hangjaként szólaltak meg.

Lent a templomtéren mindössze annyi hallatszott, hogy az Úristen, miután Kárász Marika személyében megnevezi a gróf révén mennyei adományban részesülendő szerencsést, riadtan felordít, aztán valamiféle félreértés azonnali eloszlatására tesz ígéretet; végül rémült "ne, ne, ne!" kiáltás után egy nagy csattanással elhallgatott a grófi láda, hogy rövidke recsegés-sípolás után egy, az előbbinél immáron sokkal kellemesebb hang szólaljon meg benne, és azt mondja, hogy "önök a magyar rádió adását hallják", majd valamiféle műsorról kezdjen el beszélni, amelyben - állítása szerint a megszokott módon - "a társasági élet történéseiről és a felsőbb körökben megesett, a hallgatóság számára aligha érdektelen történésekről" lesz szó, végül a "bűnbánó nemesasszonyt" szólítsa, "osztaná meg a hallgatósággal titkait".

Ezután olyan történt, amire aligha számítottak az ámuló-bámuló gömörlúciak: a ládából Odette grófné hangja szólalt meg, és elmondta: "ezúttal, ha lehet, nem óhajtaná felfedni kilétét", aztán férje szerencsejáték-szenvedélyéről kezdett beszélni, "mely egy idő után már oly súlyos teherként nehezedett rá és gyermekeire, hogy úgy döntött: kilép a megalázó és méltatlan helyzetből"; de rádöbbent: ura "mégsem olyan elvetemült, mint annakidején hitte", hiszen, mint a "birtokuk környékéről származó kereskedőktől és nobilitásoktól hírét vette, a gróf végleg letette a kártyát és a poharat, adósságait is az utolsó pengőig visszafizette, ráadásul, mint a szemtanúk állítják, a gazdaságot is felvirágoztatta, olyannyira, hogy az ő uradalma látja el a környéket nem csupán terményekkel, de mindenféle más árucikkekkel is", így hát, ha hallja férjura, és megbocsátván neki hajlandó volna visszafogadni magához, "izenjen a pesti rokonokhoz, tudni fogja, hová", és ő "könnyezve fog ismét a karjaiba omlani".

"Odette asszony a mennyországban volna?", kérdezte valaki, mire a mellette álló lesújtó pillantást lövellt rá, és csak annyit mondott: "nem hinném". Egyre többen kezdtek morgolódni, aztán a gróf, egyetlen mozdulattal kirántva belőle a vezetéket, amely a másik dobozzal kötötte össze, elhallgattatta a ládát, hátrálni kezdett, és közben kényszeredett vigyorgás közepette kérlelte az egybegyűlteket: "ugyan, ne engedjék már a pokol küldöttei által félrevezettetni magukat". "Itt egyetlen pokolküldönce van, és az te magad vagy, az Isten rohasztaná rád az eget", kiáltotta valaki, aztán megindultak Zoltay felé a gömörlúciak.

A kúria kertjében érték utol, és menten nekiláttak volna, hogy "kiverjék belőle azt a setét lelkét", ha az egyik asszony nem közli, hogy "sokkal szórakoztatóbb tervei vannak a gróf kiirtására, csak kötözzék hozzá a senkiházit a kúria előtt álló kiszáradt fához", és ha azt teszik, amit mond, "semmi sem marad majd, ami a leghaloványabban is arra emlékeztetne, hogy Zoltay valaha a világra született".

Amikorra Kárászék leértek a többiekhez a kötélen vezetett Gáspárral, már magas halomban álltak Zoltay lábánál a képmásával díszített faliszőnyegek, a szövőkeretek, meg a beszélő láda széjjelzúzott darabjai. Néhányan menten megragadták az öreg szolgálót, hogy gazdája mellett ő is máglyán végezze, és aligha történt volna másként, ha Kárász Pista nem kezd el magából kikelve ordítani földijeinek, hogy "valóban a pokol költözött-e Gömörlúcra, és emiatt érzik lakói mások bűnei láttán még nagyobb istentelenségekre feljogosítva magukat", és nem kérdezi meg: "teljesen elfelejtették-e már a Szentírás szavait, meg Káin és Ábel történetét, melyből okulva tudván tudhatnák, milyen végzetes kimenetelű döntésekre ragadtatja magát az Úr olykor, ha füst éri orra likát"; aztán kijelentette: a grófék megbüntetésére egyetlen olyan mód létezik, amelynek véghezvitele után egyikük kezéhez sem tapad vér: ezentúl élete végéig azt kelljen csinálnia a két gazembernek, amire cselszövésük folytán a falu hiszékeny és istenfélő népe kényszerült.

Pista földijeitől körülvéve a szérűhöz vezette Zoltayékat, ahol rendesen az ökrökkel szokták kitipratni a magvat a kévékből; megparancsolta, hogy vetkőzzenek mezítlábra, aztán - a kapanyéllel nyomatékosítva szándékát - ráhajtotta őket a kalászokra, mondván, hogy: "most aztán emelgessék a talpukat, mintha csak bálon lennének".

"Ezeknek a munka a legsúlyosabb kereszt", tette hozzá csendesen.