Folyóiratok

Kaptam egy levelet. Tisztelt Zoltán Gábor, így kezdte az ember, és hogy bizonyára emlékszem, hét évvel ezelőtt, mikor ott jártam a városukban, a városban, amelynek nevét most inkább nem közlöm, mindegy miért: csak!, szóval, szerinte mi egymással ott megismerkedtünk, és - mint írja - "elmélyült beszélgetéseket folytattunk, és ennek alapján, és tekintettel arra, hogy én önt megbízható és átlagon fölül becsületes embernek tartom, ugyanakkor befolyásosnak egy bizonyos körben, úgy döntöttem, hogy ott a helye azoknak sorában, akiket informálok".

Elmélyült beszélgetéseket, velem? Meglepő, nem hittem volna - illetve azt gondoltam, hogy téved ez az ember, és nem engem volt szerencséje megismerni ott. Másfelől emlékezetem igen gyönge, és az, hogy nem tudom fölidézni elmélyült beszélgetéseinket, de még az arcát, még a gesztikuláló kezét meg a rekedt vagy bársonyos hangját sem a levélírónak, nem elég ok arra, hogy azt állítsam, nem beszélgettünk elmélyülten. Lehet, hogy igaza van, hiszen jártam abban a városban, ez tény, hét évvel ezelőtt egyebek mellett még színházat is csináltam, és a társulattal sokfelé megfordultunk, ráadásul olyankor kapcsolatba kerültem különféle emberekkel. Előfordulhat, hogy a címzett én vagyok.

De milyen kör? Milyen körben vagyok én, mely kör ráadásul bizonyos, befolyásos?!

A folyóiratokra gondol talán, melyekben időnként írásaim jelennek meg? Nem tagadom, ezek fontosak nekem, ám hogy bennük megjelenni valamiféle befolyást jelentene, azt sose hittem. És mivel a levélíró még csak nem is utal rá, milyen befolyásra gondol, megint előjön a kétely, hogy nem én vagyok az a Zoltán Gábor, akit levele megszólít. Többen élnek ilyen néven. Néha telefonon keresik némelyiket nálam. Egyikük ügyvéd - ennek, például, nyilván van akkora befolyása, mint nekem. Ha nem nagyobb. Egy másik a Mennyei Ízeket jegyzi. A mélyhűtött, mikrohullámozható kínai ételeket forgalmazó vállalkozás termékeivel találkoztam már, és megállapítottam, hogy nem kell szégyenkeznem a névrokonság miatt.

A "tisztelt Zoltán Gábor" mellett még hat másik név található. Egyik se mond nekem semmit. Címek megadva nincsenek. Próbáltam kikeresni őket a budapesti telefonkönyvben. Nem találtam egyiket sem. De amúgy is az a valószínű, hogy más-más városbelieket boldogított a levélíró. Úgy sejtem, van, aki külföldön él, sőt, a tengerentúl. A megszólítások után jön egy-egy személyre szóló rész. Kedveskedések, komolykodások és bírálatok. Ebből inkább nem idézek; az ismeretlen hatok számára érkező szemrehányásokkal nem tudok mit kezdeni, az az igazság, hogy többnyire nem értem őket, de ha érteném, akkor se tartanám helyesnek, hogy nyilvánosságra hozzam.

Ami nekem szól, mégúgyse értem. A levélíró szerint afféle húsevő növény volnék, mint aki nem bírt választani, mi legyen az ő valóságos természete, azt játszom, hogy elkötelezettje vagyok bizonyos értékeknek, meg ugyanakkor hogy független; egyszerre akarnék megállapodott hivatalnok lenni, sőt, polgár és lázadó, anarchista; családban élő kispolgár, és közben az érzékek megszállottja - azért ez szép, nem? Azt írja, hogy nem lehet valaki egyszerre szabad, elfogultságoktól mentes megfigyelő, és egy világnézet hű képviselője: választani kell; és eme ponton hasonlatot cserél, botanikairól technikaira vált: "Mert ezek nem csereszabatos alkatrészek, és rosszul állnak össze, kedves Zoltán Gábor, és baj lesz, szétesik a gépezet. Épp akkor, amikor az igazi, a nagy megterhelés jön. Régi motorosok vagyunk: láttunk már ilyet."

Akárki ez az akárki: tudja, hogyan lopja be magát a szívembe.

És hogy igazoljam máris - az ő szavahihetőségét mintegy növelve azáltal, hogy a magamét csökkentem - húsevő növényi mivoltomat, azzal szemben, hogy föntebb etikailag nem kívánatosnak nyilvánítottam címzett-társaim erény- és bűnlajstromainak idézését, most a hatból az egyiket mégiscsak idemásolom: epikailag van rá szükségem ugyanis. Sorban a harmadik címzett, ha jól értem, polgármester valahol. A levélíró azt állítja, hogy ismeri régről a családot:

"Faluvégi emberek voltatok, irigyek a máséra. Nektek a hegyen szőlőtök nem volt. Nem értettetek hozzá, ezért napszámosnak is csak akkor hívtak, mikor más mindenki elígérkezett, és már csak ti voltatok a placcon. És hogyha fölfogadtak, ahelyett, hogy örültetek volna, hogy van munka és kereset, csak a lógásra való alkalmat lestétek mindig. Meg tanácsokat adtatok, ti!, azoknak, akik századok óta mindig műveltek szőlőt! Hogy másképp kéne csinálni a metszést, jobb volna amúgy. Sértésnek vettétek, ha nem hallgattak a szavatokra. Sértésnek vettétek, ha a szép lányok nem tiveletek mentek táncba. Sértésnek vettétek, ha az atya nem nektek adta a legszebb szentképet. Csoda, hogy egyáltalán adott, mivelhogy a katekizmust megtanulni restek voltatok. De aztán eljött a ti időtök. A papba belerúgtatok, láttuk, amint az atya sáros csizmák nyomait törülgeti az imádságos könyvekről, láttuk, hogy elvitték teherautón az embereket, akiknek szőlőjük volt, és tiétek lett a házuk, meg a szőlő is mind. Kell-e mondanom, miféle bort csináltatok? Az erdőben hogy miféle vadászatot tartottatok? A vadászházba hogy miféle nőket hoztatok, és azokkal hogy miket műveltetek? A te édesapád az katona volt - kell-e mondanom, hogy miféle katonaság volt? Én voltam abban a katonaságban. A legbotrányosabb pedig, hogy nem hitből tettétek, hanem hogy a faluvégről be-, meg fölkerüljetek. Mi meg?, mi az értelmet kerestük, és megpróbáltunk aszerint élni. Én három évig voltam határőr, mivelhogy oda vittek, amikor vittek, és ha már ott voltam, szívvel-lélekkel igyekeztem csinálni, mert akárki volt odafönn, az nyilvánvaló volt, hogy egy állam határát tisztelni kell, azon nem lehet ki-be sétafikálni. Nem egy bajtársamat láttam szétszállni a saját magunk aknáitól, elég volt, hogy egy kicsit fáradt legyen, vagy másfele nézzen az ember, vagy hogy gyutacsszerelés közben ott mellette a bokorban matatni kezdjen a mókus, mondom, elég volt odapillantani, megvolt a baj, és aztán szedhettük a darabokat összefelé. Volt, hogy a fatetőről. Mert onnan csüggött ez meg az. És láttam egyetemista lányt, akit gépkarabéllyal lőttek meg, oldalról és egész pontosan állon. Nem volt neki álla. Az arca alatt csak a nyelv volt, azt nyújtogatta a véres buborékokból. Sínadrágban volt, és különben még egy olyan szép feneket meg combot egyikünk se látott. Ilyesmi események után, ha jó kedvük volt, adtak a határőrnek némi kis szabadságot. Pihenésnek is, de jutalomnak főleg. Az államhatár szent dolog, és mi azért voltunk ott, hogy védjük. Ti meg közben azért másfelé is tájékozódtatok, szereztetek és mozogtatok. A forradalom évfordulóján ki mondja a beszédeket? Te! És neked már a falu szűk, a városban vagy polgármester. Bevallom, hogy tulajdonképpen tisztellek. Nagyapád még napszámos volt, annak is utolsó. Te most a város első embere. Te legalább merted vállalni magadat. Ahogy a nagyapád meg az apád. Ezért gondoltam, hogy elküldöm neked a beszámolót."


Mikor azt mondtam, epikailag indokolt ennek a résznek az ideidézése, nem is csak arra gondoltam, hogy ellenpontozza a rám olvasottakat, hanem arra, hogy jól jön a továbbiak előzményeként.

Levélírót, aki napjainkban hatvan és hetven közt járhat, megkeresték - ha jól értem homályos utalásait - régi, vállalati kollégái. Olyanok, akikkel nem barátkozott azelőtt, mert ezek vonalasak voltak. Szakszervezet, az még hagyján, de ők a munkásőrségbe is beléptek. Van rá mentség (legalábbis a levélíró szerint), mivel "egyszerű emberek voltak, se az eszük nem volt meg hozzá, hogy átlássanak a rendszeren, se hasznot nem húztak a szürke gyakruhából". Föloszlatták őket - magyarázza a levélíró -, mégis, sok közülük jól megtalálta a helyét az új világban, és úgy tesz, mintha sose lett volna neki otthon a szekrényben ilyen szerkója, és nem fújta volna, hogy "munkásőrnek egy baja, nagy baja", meg a többit, és legszívesebben meg se ismerné azokat, akik látták őket, fegyver a kézben, az ajkon a dal, meg azokat, akik - amennyire lehet - ma is hűek a régi eszméhez. Ezek a hűek keresték meg a levélírót, és mondták neki: "János, mi tégedet mindig becsültünk", és ez elég volt, hogy levegyék a lábáról, és elment a titkos találkozóikra, ahol konstatálta, hogy "ez csupa szegény, és alapjában véve jóindulatú ember". Odafigyeltek, meghallgatták egymást. Látta, hogy ha valaki közülük rászorul, annak segítenek. Ilyesmivel a levélírónál be lehet vágódni.

Volt velük ilyen meg olyan alkalmakkor. "Be kellett valljam magamnak: nem is rossz nekem a körükben lenni." Eleinte aggódott, hogy ez valami szervezkedés. Lassan meggyőződött róla, hogy nem. Illetve nem olyan. "Ehhez, mármint, hogy az ügyben tisztán láthassak, az kellett, hogy előbb meggyőződjenek róla: bízhatnak bennem."

Mi igényelt bizalmat? Mivel foglalkozott eme régi gárda?


Kirándulgattak. Megnéztek bizonyos helyeket. Olyan helyeket, ahol korábban valaki idegen repülő tárgyat, vagy egyenesen idegen civilizációkhoz tartozó lényeket észlelt. "Botrányos ugyanis a közöny, mely hivatalos szerveink részéről a jelenségeket övezi", mondták. Vittek magukkal szalonnát és pálinkát, mert volt minden alkalommal sütés, azt ki nem hagyták volna semmi pénzért, de a lényeg a terepszemle volt. Meg a kihallgatás.

Amely helyről úgy tudták, ott gyanús égi járművek landoltak, megnézték. Kikeresték a pontot, amelyet az állítólagos megfigyelő adott időben elfoglalt. Addigra egyikük mindig fölkészült a mondott nap időjárásából. Voltak-e felhők, és ha voltak: mifélék. Lehetett-e őket tévesen repülő tárgynak nézni. Kihallgatást, ha lehetett, a helyszínen végeztek. Meginvitálták a terepre a bejelentőt. Mutassa meg, hol látta. De még előbb, hogy mit csinált aznap. Nem hagyták, hogy a maga módján meséljen, közbekérdeztek. "Mit mondott az előbb? hánykor ad enni a jószágnak?" "Milyen idő volt aznap?" "Más embert a környéken nem látott?" "Alkoholfogyasztással hogy állunk, mondjuk csak?"

Kell-e mondani, hogy voltak mindenhol embereik, akiket meg lehetett kérdezni? A bejelentő felől, hogy miféle, bízzanak-e benne, vagy inkább ne. Járták az országot, sok mindent láttak. A füzetbe, ahová az adatokat rögzítették, legtöbbször az a bejegyzés került, hogy "kivizsgáltuk: téves riasztás". Mégse volt ez elveszett idő. "Valaki kell, hogy a dolgok végére járjon. Valaki kell, hogy figyeljen, ha más mindenki figyelmetlen. Valaki kell, hogy a közösség dolga után nézzen, még ha az lett is a módi, hogy ki-ki a magáéra ügyel csak. Közösség alatt értve mostantól egy szélesebb, nemzetnél és osztálynál szélesebb egységet: az EMBERISÉGET."

"Megható volt" - áll a levélben -, "hogy nem csupa öreg harcos járta ám a poros utakat, tapodta a latyakot, satöbbi! Bizony volt, akinek fia-lánya, kicsi unokája is ott volt, hogy megvalósítsa a hajdani Mákosrétes című munkásőrdal jóétvágyú és lelkes famíliájának vízióját, a munkásőrdinasztiát. Ez a dal, bevallom, nekem akkoriban nem igazán nyerte meg a tetszésemet. Akkoriban, vagyis míg az ún. munkásosztály hatalmon volt. Most ellenben fölfigyelhettem az érzés őszinteségére, és, nem szégyellem kimondani, könnyekig meghatódtam! Nem szólva arról, hogy mákosrétes nemcsak a dalban létezett: megvolt a valóságban, jóízűen és bőséggel..."

Sokfelé jártak, és egy-két kivételtől eltekintve minden helyszínről azzal vonultak le: téves volt a riasztás. "A kivételek se adtak bizonyosságot, de itt már, ezekhez olyan bejegyzést tettünk füzetünkbe: további megfigyelés!!!"

Ezekre a pontokra visszaküldeni egy-egy valakit, így szándékozták folytatni a dolgot, egy megfigyelőt, abban a reményben, hogy ha "ténylegesen idegen civilizációkból jött behatolók" voltak arrafelé, hát nem véletlenül voltak, és még visszatérnek, remélhetőleg nemsokára.



Pacher eltűnik. Korábban ez a Pacher egyike volt a legutálatosabbaknak a levélíró számára: görbedt kis ember, a nézése is görbedt, és valahogy még járni se egyenest járt. Mindenben mindig volt bírálnivalója. De most, hogy sokat voltak együtt, a levélíró kezdte elfogadni és becsülni Pachert: "alapjában jóravaló ember".

Nem lehetett tudni, mi lett vele. Az nem volt kétséges senki előtt sem, hogy saját jószántából az őrhelyét biztosan nem hagyta el. "Igen ám, de mielőtt az idegenekre gondolunk, mármint akik elragadták volna Pachert, számításba kell vegyük a közeli község lakosságát. Nem azok tüntették-e el társunkat? Sajnos ez, tekintetbe véve a megelőző évtizedeket, nem volt légbőlkapott föltevés... Pachernek bizony lehettek haragosai ott úgy is, mint Pachernek, a személyiségnek, és úgy is, mint a múlt rendszer régi harcosának!"

(Gondolta-e a szóbanforgó, hogy azzal, hogy oda állt, ahova állt, és vállalta, amit vállalt, voltaképp egy betű elhagyására tett nagyszabású kísérletet: régi harcosból égi harcossá transzfigurálandó magamagát...?)

"Párhuzamos megfigyelés lesz: megfigyeljük a községet, és különösen a számításba jöhető személyeket, azokat, akikről föl lehet tételezni, hogy ellenséges indulatot táplálnak, másrészt pedig most már éjjel-nappali megfigyelő lesz mindig ott, ama ponton, amelyről Pachert elragadták. Illetve akkor még csak úgy mondtuk: ahonnan nevezett eltűnt."

A levélírót kérték föl, hogy strázsát álljon. Ellátták enni-innivalóval, meleg ruhával, miegyébbel. A búcsú, úgy veszem ki a sorokból, meghitt volt, bár férfias és gyors. Meleg ruhára szüksége lehetett, mert ősz volt, az esték már hűvösek.

Egy erdőszélen állt. A leshelyről szemmel lehetett tartani a közeli községet, de mivel dombos a táj, távolabb három másikat is. Az erdőben pedig utak futottak. Történetesen az erdőt a levélíró ismerte, szolgálati idejének nagyrészét itt töltötte. És tudta, hogy nem akármilyen utak ezek: fölvonulást és gyülekezést terveztek ide, annak idején, a nyugatot elözönlő nagy harckocsis invázió kezdetére. A pont egyike azoknak, melyeken az invázió irányítói kellett, hogy utolsó eligazítást kapjanak, mielőtt behatolnak Ausztria területére, és harcba vezetik a csapatokat a szép egyenruhájú, de rosszul fölfegyverzett határvadászok ellen.

Egyedül marad tehát Jánosunk a Pacher hűlt helyén. Nyom persze nincs, még arra utaló sem, hogy társuk egyáltalán itt állt napokkal ezelőtt. Nyilván ügyelt, hogy ne keltsen feltűnést, meg akik eltüntették, azok is ügyeltek. Se vérnyom, se ruhafoszlány, vagy egy csikk, egy bakancsnyom, egy letört ág. Semmi.

A kutyák távoli hangját figyeli. A község kutyáit, meg dél-délkeleti irányból az erdészháznál fel-felcsaholó kutyákat. Ha valami lesz, nyilván a kutyák megérzik, és a viselkedésük megváltozik. "Legjobb az lett volna, ha hozok magammal egy jó erős, intelligens kutyát. Most már mindegy: figyelem amazokat."

A madarakat is figyeli, adnak-e riasztást. Fegyvere az önvédelemre nincsen. Nem lövöldözni jött ide, gondolja, hanem hogy valaminek a végére járjon. A madarak fokozatosan hallgatnak el, legtovább egy fácánkakas hangoskodik az erdőszélen. A falu felől nem csöndesül a kutyaugatás, sőt, inkább egyre erősödik. Az erdész kutyái, most nem is emlékszik már, mióta, nem csaholnak, hanem szűkölnek.

"Mióta...?"

Az óráját nézi.

Amikor a számlapról fölnéz, mintha nem az erdőben volna, hanem egy városi parkban. Hét nagy lámpaoszlop áll körben, és puha fénnyel, olyanféle narancsos színűvel világítanak maguk alá, mint a most divatos izzók. Megint az óráját nézi, rögzíteni akarja az időpontot: tudja, az még fontos lehet. (Később aztán nem emlékszik, mi volt a mutatók állása.)

A hét nagy lámpaoszlop felől nem is valami hangot észlel, hanem azt, hogy egész addig halkan morajlott valami, mintha vízesés lett volna, vagy hatalmas földalatti csatorna a közelben, és most ennek a zajnak szakadt vége, és nem vett észre mást, csak ezt: hogy vége.

Most van az igazi csend.

A fényt figyeli, mely a hét lámpaoszlop alatt gyűrűzik. A gyűrűk tágulnak, és lassan közelednek feléje.

- Pacher! - kiáltja. - Ott vagy, Pacher? Hahó...

Akkor még volt hangja. Legföljebb másképp szólt, mint egyébkor. Tompábban. "Mintha vattába beszéltem volna."

Amikor a fény elért oda, ahol állt - vagy a földön volt már, kuporgott? - még egyszer kiáltott, de nem hallotta saját magát. "Ezzel voltam elfoglalva, és arra nem figyeltem eléggé, csak aztán utólag maradt bennem egy furcsa emlék, hogy mintha árnyékot a hét nagy lámpaoszlop fénye nem vetett volna, bokor, faág árnyéka mintha nem esett volna a földre. Meg kellett volna nézni, a karomat kitartva, hogy velem is így van-e: hogy árnyéktalanul állok ott. Vagy megvolt, kitartottam a karom, csak már a megfigyelés eredménye az, ami elveszett...?"



Következő emléke a két asztal. Az elsőn maga fekszik, oldalvást mégpedig, mint mikor rándulás után a megyeiben a gerincét röntgenezték. Vizsgálóasztal ez, nyilvánvalóan, és meztelenül találja magát, ami különös, mert a bakancs nagyon nehezen ment föl a lábára, jó nehéz lehetett leszedni róla, és ha leszedték, azt meg kellett volna éreznie; de annyiban eltér ez az asztal a szokásos vizsgálóasztaloktól, hogy nem kemény, nem hideg, hanem inkább mintha a tengerre, a tenger hullámaira fektették volna; erre meg arra, föl és le libeg, és hajladozik a teste.

"Azért is gondolhatom, hogy vizsgálóasztal, amin vagyok, mert ahogy a lábamra nézek, látom a csontokat belül, és ez érdekel, mert egy ideje fájdalmak vannak a lábfejemben, és szoktam nézegetni, tapogatni: mi lehet ott, amitől nekem ez fáj. Most meg belelátok, illetve egyszerre látom kívül a bőrt és beljebb a csontokat - rengeteg mindenféle kis csont van odabenn! -, persze az, hogy mitől fáj, ami fáj, nekem nem mutatja meg magát. Utóbb bánhattam aztán, hogy magamat lestem, ahelyett, hogy a környezetemet..."

Majd minden átmenet nélkül a második asztal leírása következik.

Maga is ott ülhet az asztal mellett. Már valamiféle ruha van rajta, ő úgy írja: köntös.

"Ugyanilyen köntösökben huszonnégyen ülnek körben. De mintha nem más volna az asztal lapja, mint képernyő. A huszonnégyek ülnek körben, az arcuk pedig folyton változik, ahogyan alulról, a képek villódzása miatt, más-más szín vetítődik reája. Mint amikor valaki elaludt a tévé előtt, és csak az arca bőre változik mindig a változó képekkel, a szeme semmit nem követ. A kezek pedig lebegnek a képernyő fölött, és amely rész fölött ellebegnek, ott mindig más lesz valami. Nem tudhatom, hogy mi. Úgy érzem, viharok kelnek vagy csöndesülnek a mozdulatok nyomán, vagy örömök támadnak bánatok helyén, lelkesedés a tehetetlenség után, meg bizony fordítva is, dühök lépnek a nyugalmak, közönyök pedig a mámorok helyébe."


Bizony több itt az érzet, mint a tény, a benyomás, mint a magyarázat. Nincsenek kapaszkodók, a leírás többszöri átolvasása után sem tudom, mit akar velem a levél írója érzékeltetni. Hogy, teszem azt, látomása volt, vagy idegen lények elragadták. Hogy űrbeli járművön utazik vagy lebeg, vagy egy bizonyos, megint csak űrbeli szent helyen, afféle Olümposzon vagy valóságos mennybeli csarnokban időzött - ez nem derül ki.

Mint ahogy azt sem tudom, hogy amit a továbbiakban lát, azt afféle film- vagy tévénézőként lesheti meg, vagy testi valójában egyszerűen odaviszik, arra a helyre, ahol az események végbemennek.

És azt sem, hogy a hely micsoda; egy másik planéta, afféle sorstársa és paralelje a mi bolygónknak, vagy egy képzelt, mindössze modellként fölvázolt égitest, egy virtuális Föld? Vagy amit látott, nem más volt, mint ez, a mi lakóbolygónk, ennek a további sorsa, vagyis hogy megengedték neki, hogy belenézzen egy kicsit a jövőbe?

Nem tudom, hogy amit leír, azt valóban látni rendelték neki, vagy akaratlan látomás, melyet esetleg valamiféle révületben, ilyen vagy olyan szer hatása alatt, esetleg bizonyos agybeli betegség következtében látott; de nem tudom azt se, hogy látott-e valamit egyáltalán, mielőtt leült és írt.



"BEÉRETT A TERMÉS, hallottam. Zengő hang volt, lágy, mintha nő mondaná, és erős, határozott, mintha férfi. Nem láttam, melyik tiszteletreméltó beszél a huszonnégyből. Vagy nem is közülük hangzott a szózat, hanem azok mind, az asztal körüliek, ugyanúgy hallgatói voltak Valakinek, mint én? SZÜRET IDEJE VAN, hallottam. Miféle szüret, kérdeztem volna, de nem jött hang a számból. Attól kezdve nem próbálkoztam. KÉSZÜLJENEK A SZÜRET MUNKÁSAI!, hallottam, nem tudom, miféle nyelven; hogy akinek a szava szólt, Ő tud-e magyarul, vagy időlegesen én váltam képessé a nyelvek értésére. Lehet, hogy utóbbi az igaz, mert hiszen hallhattam nemsokára mindenféle nemzetbeli embert, és értettem, ahányan csak megjelentek előttem!"

"Láttam az embereket. Intézték ügyes-bajos dolgaikat. Sokan nem csináltak semmit, csak éhesen, sóváran a levegőbe meredtek. Nem volt róla tudomásom, hogy ennyien vannak. Láttam azokat is, akik dőzsöltek. Ezeket addig a napig nem ismertem, elsuhanni se nagyon suhantak el mellettem. Most ott voltak nagy ágyaikon, körülöttük az ételek és italok, mindnek volt neve is, és amikor láttam, a nevek megszólaltak bennem. Láttam élvezeteket, amilyen élvezeteket addig elképzelni se bírtam volna. Láttam, ahogy a dőzsölők elébe járulnak, akik szolgálni körülöttük voltak, főként ahogy magukat ezen szolgák felszolgálták, és nem kevés ezek közül szép volt és értelmes tekintetű, amilyennek az angyalokat képzeltem mindaddig, míg a valóságos angyalokat meg nem láthattam, és most ezek az árnyék-angyalok előttem megmutatkoztak, mint akik jó kutyaként cirógatásért dorombolják körbe a hatalmasokat."

"Láttam a gyerekeket, akik hol keservesen, hol érdeklődve tanulják el a felnőttek szokásait és tudományát. Láttam a küszködőket, akiknek minden perce sorvasztó munkában telik. Láttam a vadászokat, akik emberre vadásztak. Láttam embereket emberek kezétől halni meg. Sokféle fegyver és eszköz szerzett sokféle sebet. Láttam, hogy köveket dobálnak, ügyelve arra, hogy túl nagyokat ne, és a sérülések eleinte akkorák legyenek csak, hogy a halálraítélt ugyanúgy lássa a maga halálát, ahogy hóhérai azt, hogy őket látják ölni. Láttam a könnyen célzó pontos szerkezetek kezelőszemélyzetét, és láttam az örömöt mindannyiszor, ahogy a vadászok nézték, az élet miképpen távozik a kiszemelt és megrongált testekből."

"Láttam a szemlélődőket, mezőkön, erdőkön, tengereken és szobák rejtekében; voltak ilyenek mindenfelé, bár nem sokan. Láttam az embereket játszani, de játékaik semmiben se különböztek küszködéseiktől, sóvárgásaiktól és vadászataiktól. Láttam az embereket ájtatoskodni. Sokan éppen arrafelé fordultak, szemüket a földi világtól el- és az égre felirányítva, ahol csarnokunk az asztallal volt. De akik úgy mutatták magukat, mint aki lát, szemlátomást azok se láttak minket. Láttam a gyönyörben munkálkodókat, a szaporodás buzgalmával egymásba fordulókat; csináljátok csak!, gondoltam. Ki tudja, meddig csinálhatjátok. Némelyik tekintet, amikor megtört, olyan volt, mintha a szemeknek lenne módja mégis a csatakos ölelések közben az égi csarnokba föl- és belelátni, éppen az én figyelő, gyönyörben osztozó szemembe nézni, és némelyik száj, amikor alig-értelmes szavakat nyögött, olyan volt, mintha erről dadogott volna valamit, öntudatlanul. Meddig és minek csinálhatjátok, gondoltam, és hogy sose volt ennyire értelmetlen az ölelés, mint épp ezekben az órákban. Értelmetlen, az ő szempontjukból; de nem értelmetlen a parancs szempontjából, mely parancs szaporodni, sokasodni rendelte az embert, és, jutott eszembe, a parancs nem lett visszavonva: úgy látszik, gondoltam, legutolsó pillanatig érvényben lesz! Az pedig, hogy tudják, valahol a lelkük mélyén, hogy mi történik velük, látható volt, amikor elernyedtek, összegabalyodott lélegzettel és kiüresedett arccal."

"Hallottam aztán a csengők szavát. Váratlan volt, összerezzentem belé. Láttam, amint az égitest rezgésbe jön, szakasztott, ahogy a nyárvégi szelektől rezegni kezdenek a szőlőlevelek. Rengések voltak, amelyektől egész városok dőltek romba, és pazarlóan kiömlő emberi vért ivott magába téglapor, törmelék. Voltak csoportok, melyek ráéreztek az utolsó idő eljövetelére, és maguk akartak a dolgok végére járni; azt hiszem, úgy hitték, megválaszthatják a helyet, ahová végül majd kerülnek. Maguk kotyvasztotta gázokat szívtak be, meg édesített, mérgező italokat ittak, és aztán lefeküdtek, egymást ölelve, egy grimasszal arcukon, melyről nyilván azt hitték, az üdvözültek mosolya. Talán volt még idejük, hogy ráébredjenek, micsoda tévedésben voltak. Elveszett, elgurult szőlőszemnek számítottak, ugyanúgy, mint a katasztrófák áldozatai."

"Láttam, hogy voltak, akik készültek. Megerősítették házaikat, és gyakorlatokat végeztek, hogy ha házaik mégis megsérülnének, hogyan húzzák meg magukat a lezuhanó elemek között, és hogyan mentsék a bőrüket. Láttam, hogyan készülnek készletekkel, pénzzel és értékekkel, abból a meggondolásból, hogy a vég valami gazdasági összeroppanás képében fog eljönni. Pedig olyan közel volt már a perc, melyben mindenre fény derült!"

"Nagy tárcsák mentek a városok és falvak fölé, és szózat hallatszott. Mindenki hallhatta a maga nyelvén, hogy

- AZ ÚR, AKI TÁVOL VOLT, VISSZATÉR;

- VISSZATÉR, HOGY BETAKARÍTSA A TERMÉST;

- ITT VAN AZ IDŐ, LEHET ÖRÜLNI;

- NINCS MÁR MIÉRT FÉLNI;

- ELŐ VANNAK KÉSZÍTVE A TARTÁLYOK, MELYEK A TERMÉST BEFOGADJÁK;

- EZ ELLEN TENNI SEMMIT SE LEHET, NE IS PRÓBÁLKOZZON SENKI;

- SEGÍTENI VISZONT LEHET, MINDENEKELŐTT AZZAL, HOGY KI-KI NYUGODTAN BEVÁRJA, MÍG BEGYŰJTIK ÉS A MAGA HELYÉRE KERÜL;

- KÖSZÖNET AZ EGYÜTTMŰKÖDÉSÉRT.

- KÖSZÖNET AZ EGYÜTTMŰKÖDÉSÉRT.

- KÖSZÖNET AZ EGYÜTTMŰKÖDÉSÉRT."
"Akkor a szózat elhallgatott. A tárcsák pedig maradtak helyben az égen lebegve némán, mindaddig, míg az államok vezetői harcot nem próbáltak ellenük. Repülőgépek és rakéták emelkedtek a magasba, és elpusztították a tárcsákat. A roncsok a földre zuhantak, meg a rakéták és lövedékek darabjai szintúgy, és sok helyen az embereknek emiatt kellett odaveszni. Mégis voltak, akik ünnepeltek és reménykedtek: Az ember hatalmas. Az embert nem lehet legyőzni!"

"Láttam, hogy elindultak valóban a begyűjtésre rendelt tároló és szállító edények, de volt egy idő az égi tárcsák pusztulása és a szedés megkezdése között, amikor csend volt."

"Csend volt, mert nem volt szabad a repülőgépeknek felszállni a földről. Más hajó nem szállhatott tengerre, csak a hadihajók. Sok gyár leállt. Láttam, hogy a sebtében otthagyott gyártermekben elszabadultak a tüzek, és elemésztették a telepeket meg a környéküket. Láttam, hogy a sötét füstök belepték az utakat. Sokan a lángokban vesztek oda, sokakat a füst folytott meg, sokaknak az elszabaduló mérgek okozták idő előtti pusztulását."

"Pedig elkerülhető lett volna mindez. Hogyha odafigyelnek a szózatra."

"Nem figyeltek oda, legalábbis nem elegen, és összevissza intézkedtek. Nagy gátak voltak építve a folyókra, és sokfelé ezek a gátak átszakadtak, vagy túlfolyt rajtuk a víz, és sokan ezért vesztek oda."

"Láttam, hogy megszűnőben van az emberek között minden figyelem és óvatosság a betegségeket meg a sérüléseket illetően, és figyelmetlenül egyre-másra kárt tesznek egymásban, és sokaknak így folyt el a vére, és föllángoltak a járványok, undok betegségek rongálták a termést, pedig időtlen idő kellett, hogy ez a termés mind beérjen!"

"Sok minden leállt, de a szórakoztatás meg a hírszolgáltatás nem állt le. Megjelentek a vicclapok, és a tévék a családi sorozatokat is rendben leadták, sőt, amelyik nem ismétlés volt, hanem azon utolsó időkben gyártották, a maga módján végigkísérte a véget. A forgatócsoportok járták az utakat, egyenesben közvetítették, amint az autóval hazafelé tartó családanya mit sem sejtve a leszakadt hídra hajt, és igyekeztek a lehető legjobb szögben bemutatni, ahogy a mélybe zuhan, és közben szorgosan dolgoztak a háttér munkásai, hogy a második kiadásban, a rendszám alapján már meglegyen a név, és a némán sikolyozó arc mellé oda lehessen tenni a feliratot, név, életkor; és sokan ezek közül a hírszolgáltatók közül odavesztek, szerencsés esetben úgy, hogy a saját haláltusájuk is meg lett örökítve és adásban néhányszor zenekíséret plusz név plusz életkor visszajátszva; és ez az ágazat valóban a legvégső pillanatig dolgozott, sőt, láttam, hogy azután is, mert mikor már emberi szem nem volt, hogy olvasson, néhány újság még akkor lejött az automata gyártósorokról, és képeket adott minden, magára valamit is adó tévéállomás."

"Láttam, hogy akadtak, akik magyarázatot kerestek. Emberek álltak ki az emberek elé, olyanok, akik egész életükben hitbeli ügyekkel foglalkoztak, és olyanok, akik csak akkor érezték indíttatva magukat ilyen beszédre. Láttam, hogy sokan elhúzódnak a mindenfelé fölállított szószékek környékéről, de voltak, akik tömegbe gyűltek, és odafigyeltek. Hallgatták a magyarázatokat, amelyek mind-mind történetek voltak: kezdetben hogy volt, mi volt, és az emberek hol rontották el a dolgokat, és amikor a prédikálók megnevezték - ki-ki másban - a bajok okát, eljutottak oda, hogy megnevezzék, kivel kell leszámolni ahhoz, hogy a felsőbb hatalom végül kegyelmes legyen, és megengedje az emberek életét. Láttam, hogy a felizgatott hallgatóság megindul, és öl. Láttam, hogy bemennek mások otthonaiba, és gyerekeket dobálnak ki az ablakokon, fiatal fiúkat vetnek éhes vad kutyák elé mezítelenül, leányokat kötöznek járművek lökhárítójára, és lassan, kuplungozva széjjelszaggatják a testüket, öregembereket hajtanak üres gödrökbe, és százával kell ott állniuk, míg nagy gépekkel földet hordanak reájuk. Láttam, hogy egyik-másik hitszónok olyan népszerűvé lett, hogy kedvükért a szelídebb állami vezetőket letaszítja a tömeg, és a rezidenciákba ezek a nagyhangú vezérek költöznek, miután az elnökök és miniszterek kivett beleivel vonták körbe a házat. Láttam, hogy némelyik prédikátor egy másik prédikátor ellen fordul, és egymásnak esnek a hívek. Láttam, milyen leleményesek a pusztításban. Mert nem hebehurgyán öltek a buzgóságba esett hívek, hanem ötletesen és megfontoltan. Ügyeskezű mesterek egy városban nagy mikrohullámú sütőt szerkesztettek, amelybe beletegyék az elfogott és sebtiben elítélt rivális hitszónokot és családját, és sorban az átlátszó falú készülékbe vitték őket, és végignézték, amint a belülről fölhevült kisgyerekek fölrobbannak és sokféle darabra szétmennek, meg ugyanezt a hitszónok feleségével és végül, miután ezeket maga is látta, vele magával megcselekedték."

"És látva mindezt iszony fogott el, és akartam kérdezni a huszonnégy szépkezű embert, hogy miért ez a pazarlás? Hogyha szüretre készülnek, miért engedik, hogy a szükségtelen veszteség ilyen nagy legyen? Tud-e erről az ő Uruk? És ha tud, mit szól hozzá?"

"Akartam kérdezni, és nem jött hang a torkomon. Kéz nehezedett a vállamra. Sohasem tapasztalt melegség járt át, nyugalom. És elég volt ez, hogy lecsillapodjak. És mivel lecsillapodtam, beláttam, hogy nincs az a szüret, amelyben ne volna szemveszteség. Vele jár. Minden rendben van. És láttam, hogy föl lettek már állítva a nagy kádak, és megindultak a sorok a kádak felé."

"És nyugalmas állapotomban megértettem, hogy miben áll A TERMÉS. Kezdetben voltak a szavak, és ezek a szavak tették, hogy a vad alanyból nemes hajtás sarjadjon, az ember. És volt örök parancs a szavak sokasítására és védelmére. Ezért volt az embernek öröme abban, hogy magát szaporította: kellett, hogy utódja kerüljön, aki a szavakat tovább viszi és mondja, és egyre több, és a lehető legpontosabban ismételve nemzedékről nemzedékre, és ezért esett olyan jól az ölés, mert mindenkor szavak gyilkoltak szavakat, és az ember örömmel bámulta, ha elnémult a másik ember, az ellenség ajkán az idegen szó."

"Mostanra az emberekben a kellő számú és milyenségű szó meglett. Az emberek elméjében. És az emberek éppúgy nem tudhatták, mire valók elméjükben a szavak, mint ahogy a szőlőszem se tudja, hogy van kád, meg hordó, évjárat és címke."

"És látva a felállított nagy kádakat, akadtak, akik irányítani kezdték az emberek sorait, hogy így álljanak, meg úgy, engedjék előre ezt vagy azt. Mondom, kerültek ilyen lebonyolítók: mindenre van ember."

"És láttam, hogy egymás mellett többféle hordók voltak, és külön kerültek emberek aszerint, hogy miféle szavakat gyűjtöttek és növesztettek elméjükben. És láttam, hogy volt nagy meglepődés, mikor egyik-másik családnak széjjel kellett válni, és az apa másik kádba került, mint az anya, mert nem egyfélék voltak. Láttam keserves búcsúkat és közönyösöket és boldog elégedetteket. Külön került akkor barát a baráttól és munkatárs a munkatárstól. Meglepetésre együvé került viszont nemegyszer ellenség az ellenséggel, főtitkár a takarítónővel, és bizony még a virágkoszorús szépségkirálynő is a konyhalánnyal."

"Láttam, hogy látva a nagy felállított kádakat, nincsen már ellenállás az emberekben, mennek, ahova kell. És hallották megint a szózatot, fönt lebegő égi tárcsákból amely szólt, és azokra a tárcsákra nem tüzelt akkor már senki, és indítóállványaikon pihentek csöndben a rakéták, és a szózatot hallva nem volt már kétség senkiben, hogy ez az út, amelyen járniuk kell, a hordók felé amelyik visz; és látva, hogy az előttük haladó, ahogy a kád pereméhez ér, egész testében fölfénylik, mint a gyümölcs húsa, melyen át a nap fénye csillog, megnyugodtak."

"Láttam a vakokat, akiket ilyen irányítóféle emberek kísértek a kádig, meg bénákat, akiket hordágyon hoztak vagy kocsin toltak, és láttam, hogy közvetlen a kád mellett a vakok látóvá lettek, a bénák pedig fölkeltek és tettek még néhány első és egyben utolsó lépést, és látták fölfényleni a testüket mindahányan."

"És nyugodtak voltak az asszonyok, mert szabad volt a testükön levő ékszereket magukkal vinni, azok nem zavartak semmit, mint ahogy nyugodtan mentek a kisgyerekek is, hallva, hogy vihetik a kedves kis játékaikat. És nyugodtak voltak az okos férfiak és a tudós nők, mert tudták, hogy ami tudást begyűjtöttek, arra vigyázniuk nem kell, nincsen már felejtés."

"Láttam költőt, aki a kád peremén állva mondta el utolsó kétsorosát:



Egyszer vége van mindennek.

Most, úgy látszik, éppen ennek.


Láttam mindezeket, és láttam azután, hogy a megtelt kádakat hogyan viszik a préshez, és hogy a présből kicsurgó folyadékot hogy választják szét, és láttam még néhány dolgot, de ezekről nem látom szükségesnek beszámolni. Nem miránk tartoznak a továbbiak."

"Mi tartozik miránk? Miért engedték, hogy mindezekre rálátásom legyen, és miért tették, hogy visszakerüljek amaz erdőszélre, ahonnan elragadtak? Hogy tudassam: KÉSZÜLNI KELL."

"Amint visszakerült Pacher is, aki, szegény, oktalan módon beszámolót tartott a régi harcostársaknak, és azok valamilyen meggondolásból úgy látták jónak, hogy elnémítsák."

"Magam a figyelmeztetésnek más módját választottam. Ezért jegyeztem le mindezeket, és küldöm el beszámolómat nektek. Abban a reményben, hogy van szemetek az olvasásra. Készüljetek! Amilyen módon a hírt továbbadni jónak látjátok, azon a módon ti is mind értesítést tegyetek."

"Mennyire van közel az az idő, a szüretnek ideje?, ezt fogják kérdezni tőletek. Feleljetek belátásotok szerint; a veleje az legyen, hogy igen közel. Mármost, ha valaki azt akarja tőletek kitudni, eszközöljön-e hosszútávú befektetéseket, erre, ilyen természetű kérdésekre én sem tudlak benneteket fölkészíteni. Amit el kellett mondanom, elmondtam. Rátok van bízva, hogyan kezelitek, bővítitek vagy rövidítitek szövegemet."



Címet nem adott meg a feladó, nem lehet neki válaszolni. Mint amikor nyitott ablakú villamoson utazol, és egy másik villamosból valaki abban leli örömét, hogy leköp. Ott az arcodon a nyála, és te nem tudsz visszaköpni, mert a járművek közben elmentek egymás mellől. Vagy, szelídebb hasonlattal, mint mikor egy fehéren beteges arcú, apácának öltözött nő megáldott minden közelében állót a metrón, és azóta meg vagyok áldva, és azon tűnődöm: Hogy lehet egy áldást magamról levakarni?!

Itt állok, kéretlen beavatott, ráadásul azon kell gondolkodnom, hogy miképp viselkednék egy olyan időben, mint a leírt. Lázadozva mennék-e a halálba, ahogyan ama részeges walesi költő sugallja, do not go gentle into that good night-ot ismételgetve, vagy jámboran? Könyöröghetnék, persze, meg érvelhetnék. Hogy, teszem azt, nincs ám még beérve az ember. Kérhetnék egy kis időt, csak míg a regényem befejezem; hisz ez már megkezdett munka, nehogy csonkán maradjon...

Minderről nekem az jut eszembe, hogy ki-ki a jelleme szerint. Mert jellem van, és ez azt jelenti, hogy az egyén végül mindig egy bizonyos saját rendszer szerint viselkedik. Legföljebb a megfigyelő nem mindig képes rá, hogy a viselkedés mögött a rendszert fölismerje. Ami a felületes megfigyelő szerint a rendszerbe nem illik bele, annak kedvéért nem próbál másik, a valóságnak jobban megfelelő rendszert elképzelni, hanem az oda nem illő cselekedetet kinevezi, mondjuk, action gratuite-nek. Levélíró is egy bizonyos jellem, és mindenkor aszerint viselte magát, és bizonyos vagyok benne, hogy én is a magam jelleme szerint élem majd meg - ha egyáltalán megérem - a legutolsó idő eseményeit. Jól emlékszem, amikor munkahelyemen az a nagy-nagy tisztogatás volt, és sokakat eltávolítottak, némelyek közülünk bizony kérelmeztek, könyörögtek, és pártfogókat kerestek. Voltak, akik bizonylatokat hoztak gyerekeik számáról, életkoráról, taníttatásuk költségeiről, és feleségük betegségéről. Mások dühöngtek, parázzsal teli petíciókat szerkesztettek, és igyekeztek megkeseríteni az őket eltávolítani szándékozók életét. A lehető leghosszabban vették igénybe az idejüket, és sértegették, fenyegették őket. Mások viszont azt gondolták, hogy nincs mit tenni, és mivel ezen eltávolítók társasága amúgy se túl élvezetes, az a jó, minél rövidebb ideig vagyunk a körükben.

Könyörögni pedig nem érdemes nekik, mert élvezik, ha hatalmasnak érezhetik magukat, és érvelni se, mert nincs az az érv, ami meggyőzésükre alkalmas lehetne.

Így voltam ezzel én: essünk túl rajta.

Azt hiszem, így is leszek.