Folyóiratok
Eltévedve,
Részlet a Papírváros című lassúdad regényből
Atma okos és hűséges tekintete alulról követte minden mozdulatodat, a nőre ügyet sem vetett, aki pedig rád nem vetett ügyet, csak ment előtted, határozott és utálkozó, kis termetéhez képest túlságosan nagy és férfias léptekkel, pár lépésnyire mindig előtted járt, kíváncsian bámulta, hogy megállsz, amikor elhaladtok a három matrózról elnevezett kocsma előtt, és mint akit rosszullét fog el, megtántorodsz, nyilván az emlékek hatására, amiről ő mit sem tudhat, a kutyáknak is van emlékezete, csak nem úgy, ahogy az embereknek, inkább amolyan azonosító lapocska az emlékezetük rengeteg rovátkával, melyek egy része a génekből égett az anyagba, más részüket az emlékek vésték oda, ilyen utóbbi odavésés lehetett, hogy neki szeretnie kell téged, mert akkor, az ajtóban, amikor nem tudtál bejutni a lakásodba, avagy a lakásodnak nevezett odúba, akkor megsajnált, mert a kutyákban nyilvánvalóan van sajnálat, talán több is, mint hűség, és ezt az emberek természetesen hajlandóak félreérteni, így többnyire nem képesek megfelelő viszonyt kialakítani a kutyájukkal, Atma nézett, és hirtelen oldalt húzódott, mert a nő észrevette, hogy nem követed, és visszafordult, majd el is indult visszafelé hozzád, ez neki nem volt valami biztató pillanat, távolléted alatt ugyanis, amíg te a detoxikálóban próbáltál valamit megértetni a gömbölyded kis doktornővel arról, hogy mégis csak ember vagy az összes életszerencsétlenségeddel együtt, gyakran megverte Atmát, csak azért, mert a kutya az ajtód előtt várakozott, és ő ezt nem akarta, nem akarta, hogy köze legyen hozzád, már megint itt vagy, ronda dög, rikoltozta, és száraz karjaival hadonászott, mintha Atma nem kutya, de valamilyen madár lenne, aki morzsákat csipeget fel a földről, a magárahagyottságtól megzavarodott jószág mindig ugyanazon a helyen ült és várt, ahol először végignyalta a talpadat, amitől egy idő után elélveztél és bő húgy bugyogott föl belőled, majd a hónod alá bújt, és ott remegett, amíg aludtál a tűző napon, később, te persze erről semmit sem tudsz, az álmodban feldöntött borosüveg tartalmát az utolsó cseppig fölnyalta, ami jól esett neki, éjjelente, amikor bent elcsöndesedett az asszony, visszasettenkedett a lépcsőre, és a borszagba visszaheveredett, azzal takaródzott, és a te szagodat érezte olyankor, beleérezte a borszag emlékébe magát, talán beléd is szerelmesedett a hiányoddal eltöltött időben, ezt a kutyák sem mindig vallják be maguknak, tetszett neki akkor az elnyűtt képed, de most szokatlan volt számára az arcod, majdnem idegen, bent leborotválták a szakálladat és egészen rövidre nyírták a hajadat, nyilván attól féltek, megtetvesedsz a többi nyomoronc között, a szagod is más volt, hidegebb, kékes-fehér szag, hiányzott belőle a borbűz és a fenyőillat, s ahogy ez összekeveredett rajtad, benned, vannak emberek, akiknek mindig jó szaguk van, ez így van kitalálva, és vannak emberek, akik minden tisztálkodás és kölnizkedés ellenére büdösek, és kellemetlen a közelségük, a kipárolgástól van, neked jó a kipárolgásod, de most határozottan zavarta a kutyát a testszagodban az a semlegesség, amit a kórházban szedtél össze, a szagod elszíntelenedése kezdte bosszantani, megint itt van ez a dög, harsant fel a vézna asszony minden testméretét meghazudtolóan hatalmas hangja, Atma elbambult, ezért nem volt ideje félreugrani, a vékony, de inas láb hatalmasat rúgott az oldalába, akkorát, hogy a kis, fekete-fehér test a hirdetőoszlophoz vágódott, a kutyát ne bántsd, hallotta meg a hangodat, azt ne bántsd, baszd meg, mert én is rúgok, ezt mondtad, mire az asszony megállt előtted, szeme úgy meredt rád, mint aki nem érti jól, amit mondasz, a jó kurva anyádba fogsz te belerúgni, abba, ordibálta, kihoztalak a rohadt kórházadból, kivakartalak a rohadt szarodból, hazaviszlek, és embert faragok megint belőled, és te azt mondod nekem, hogy belém rúgsz, te alkoholista mocsok, hogy énbelém rúgsz, takony, azt mondod, és nem tudod egyszerre lefordítani azt, amit gyűlölködve rikácsol, csak annyi jut el a tudatodig, de az ott is ragad, hogy embert fog belőled faragni, megint, a szavakat érted, de amit jelentenek, azzal sehogyan sem tudsz az értésig elvergődni, a kutyát akkor sem, motyogod, és megpróbálsz lehajolni Atmához, aki a hirdetőoszlop tövében reszket, de mindenre elszántan eléd áll, elállja az állathoz vezető utadat, ennek vége, mondja lecsöndesedve, hidegen és határozottan, vége ezeknek, teszi hozzá, s te nem tudod, hogy az ezek vajon valamik-e, vagy csak valakik, történések-e vagy azok a figurák, akik az elmúlt időben felbukkantak az életedben, s elkísértek egészen a detoxikáló ajtajáig, a kutyát akkor se, motyogod, meglepődsz a határozatlanságodon, azon, hogy józan vagy, mégsem tudsz ráordítani erre a semmi kis ráncos kreatúrára, hogy fogja be a pofáját és takarodjon az utadból, mert tényleg ő hozott ki onnan, s hogy hogyan, azt még egyáltalán nem tudod, másrészt a szavak sem úgy hagyják el a szádat, mint ahogy az ember rendesen beszélni szokott, kifordulnak belőle, akár a kövérre hízott férgek, súly és valódi értelem nélkül, valamit mégis mondanod kellene, és hosszas rákészülés után is csak annyit tudsz kinyögni, hogy hagyja a kutyát, erre megragadja a karodat, durván, fájdalmat okozva, meglep, milyen erős, pedig úgy néz ki, szinte arrébb lehet lehelni egy nagyobb sóhajjal, olyan törékeny és aszott, előderengenek a csontjai a húsa alól, hiszen az alkoholisták ilyenek, döbbensz rá, de nincs időd ezen töprengeni, mert rángat, vonszol maga után, most gyere, otthon majd megbaszhatod a kutyádat, mondja, nincs benne szeretet, csak sürgetés és utálkozás, nem mersz ellenkezni, vonszolódsz a szorításában, majd megtudom, miért utálkozol folyton, te fekete dög, fintorodsz el, meg fogom tudni, és akkor elkergethetlek, és végre egyedül maradhatok Atmával, egy kutyával mégis emberibb életet lehet élni, mint egy nővel
Március 19. A jógaedző nem csak ajánlatot tett megbaszni akart, de meg is baszott. Nem hazudtam neki, tiszta a lelkiismeretem. Közben Közötte történt. Az első találkozásunk (építész) és az első randevúnk (építész) között. Nem bíztam benne. Miért bíztam volna benne? Már nagyon érett a dolog az edzővel. Csak rajtam múlott. Hazudok, csak rajtam múlott. Hogy ott maradok-e egyszer edzés után, az öltözőben. Nem indulok el a lányokkal. Nem indultam el. Nem kérdeztek, hála istennek, semmit, elmentek. Ültem a padon, vártam. Nem volt bennem izgalom. Hazudok. Várakoztam, csuklottam tehát izgultam. Arra vártam, hogy valaki átölel végre. Az ölelést akartam. Az hiányzott. A papírhúszas fickó akkor már rég nem volt az életemben. Végre hallottam a lépteit. Szerintem tudta, hogy ott vagyok. Felöltözve kuporogtam a padon. Hallottam a lépteit. Hazudok. Kurvára izgultam. Az ember izgul, amikor a tanárával először lefekszik. Akkor egyszer történt meg. Azóta sem. És nem is fog. Bár ki tudja. Bejött az az ajtón. Hallgatott. Nagyon sokáig állt, akkor nekem úgy tűnt, túl sokáig, az ajtóban. Felálltam, nem mertem megfordulni. Lassan közeledett. Megfogta a vállam. Nem mertem Csak álltam, akartam, hogy csináljon valamit. Hozzám tapadt hátulról. Nekem nyomódott. Éreztem, ahogy egy idő után a tréningruhája alatt föláll a fasza. Mozgatta, dörzsölte a seggemen. Csúnyán beszélek mostanában. Az a baj, hogy le is írom. Mindegy. Egyre ütemesebben dörgölődzött mozgott. Olyan merev voltam, mint egy fadarab, nem viszonoztam a lökésekké váló mozdulatokat. Lehet, hogy ez már perverz. Leírni egy ilyet. Szar dolog, ha az ember kívülről nézi a naplóját. Olyan, mintha kívülről nézné, ahogy szeretkezik. Vagy pornófilmet nézne az már baszás. vagy csak. A hajamba szagolt, és a nyakamba. Nem csókolt meg. Előre nyúlt, kibontotta az övemet, lehúzta a farmerem cipzárját, lecibálta a térdemig a nadrágomat, a bugyimmal együtt. Remeghettem, mert simogatott is. Biztosan remegtem. Vártam, mond valamit. Nem kell, hogy kedves Hirtelen és erős mozdulattal megragadta meg a nyakamat, és előre nyomott, úgy leszorított, hogy az arcom a padot érintette, meztelen pinám pedig a plafonra meredt. (Milyen jó, hogy ezt a hajlékonyságot megtaníttatta velem!) Éreztem, hogy motoszkál magán, nyilván elővette a faszát, aztán egy durva rándulással belém rakta. Csak annyira voltam nedves, amennyire a várakozás felizgatott. Kicsit fájt. Szerencsére nem volt nagy farka. Gyorsan mozgott, vagy, mert nagyon kívánt, vagy, mert túl akart lenni rajtam. A vállamat fogta. Szerettem volna, ha a mellemet markolássza. Az nagyon izgatna szeretkezés közben. De ez nem volt szeretkezés. baszni, baszni, baszni Nem tartott sokáig. A hátamra fröcskölt élvezett, pontosabban, a pulóveremre. Közben hörgött, csikorgatta a fogát. Később sem mondott semmit. Alatta sem mondott. Még szuszogott egy kicsit, aztán a pulóverembe törölte a faszát. Ez meglepett. Ha lehet, nem esett jól. Megköszörülte a torkát, talán akart valamit mondani, de nem. Kiment, kis idő múlva hallottam, hogy zuhog a víz a tusolóban. Gyorsan összekaptam magam, hogy meglépjek. Nyitott ajtónál fürdött, kifelé menet meglestem. Háttal állt a zuhany alatt, láttam a meztelen testét. Szép formája volt a fenekének. A nők állítólag a férfiak fenekét nézik meg először. Én nem Én is. Jó volt Nekem nem volt jó - úgy. Nem élveztem el. A testem mégis megnyugodott Bánnom kéne? Ez talán nem megcsalás. Egyébként semmi köze hozzá, akkor még Holnap el fogom mondani neki. Talán
nem nézett rá, elnézett, el valahova, el a feje fölött, talán az apja egészalakos fényképét bámulta, az apát az őszi tájban, vádlón vagy kérdezve, és teljesen csak ő tudta, kinek szól a vád, és miről a kérdés, a lány elszántan próbált vele farkasszemet nézni, de nem találta a tekintetét, egyszerre megszűnt a tekintete lenni, hosszú volt a csönd, amit a bejelentése kiváltott, és bár tudta, nincs mit a szemére vetnie, ő mégis bűnbe keveredett, a legnagyobb bűnbe, ami két ember között bekövetkezhet, az áruláséba, most meg fogja kérdezni, riadt meg belül a lány, hogy jó volt-e, és akkor nekem azt kell hazudnom, hogy jó, mert a férfiak csak az igazságot nem viselik el, nem is, hogy nem viselik, nem értik, meg fogja kérdezni, hogy ha nem volt jó, akkor miért kellett lefeküdnöm vele, megcsalnom őt, és egyik kérdésre sem lehet olyan választ adni, ami kielégítené, persze, csak az ágyban lehet kielégíteni őket, vagy ha az ember a szájába veszi farkukat, a férfi érzelmileg vak és süketnéma, talán még azt is meg fogja kérdezni, hogy jobb volt-e a jógatanárral, mint vele szokott, és erre már végképp nem lehet semmit mondani, mert ez a szakítás kérdése, a férfiak azt sem tudják elviselni, ha jobb egy másikkal, mint velük, mert az önérzetüket sérti, azt sem, hogy rosszabb, mert akkor meg úgy érzik, hazugságon kapták, a nőt, hiszen minden férfi minden szeretkezésének legfőbb mozgatórugója a kétely, melyet az örök frusztráció vezényel, hogy van a legnagyobb fasznál is nagyobb, a legjobb szeretőnél is egy jobban szerető, a leghangosabb gyönyörnél is egy gyönyörebb hangos, s már kezdte belátni, ostobaságot csinált, amikor vallani kezdett, olyasmiről vallani, amiről pedig nem kellett volna, a múltjáról, mely nem tartozik a másikhoz, a múltra csak beteges emberek féltékenyek, vagy az olyanok, akiknek betegesen emlegették fel a múltat, ő pedig tárgyilagosan mesélt el mindent, ami a nőstényszagú öltözőben történt, a két öltöző közül nyilván az egyiknek bakszaga volt, a másiknak nőstény, amit ő is érzett, miután a hat lány lefürdötte magáról az edzés verejtékét, nem is lehetett más, mint nőszag, amire ráadásul rákerültek a kenőcsök és illatszerek kipárolgásai, amiket a testükre kentek és fújtak, telt és csábító szag volt ez, együtt a parfüm és a verejték, előjátékszaga volt így az öltözőnek, lehet, ezért sem erőlködött a jógaedző előjátékkal, hogy felizgassa vagy benedvesítse őt, csak belényomakodott, személytelenül tette tehát, nem lehetett itt semmilyen érzelemről beszélni, de hogyan magyarázhatná meg ezt egy sértett hímnek, aki ez elmondott történetben a kasztráció kínos és embertelenül fájdalmas aktusát volt kénytelen átélni, meg persze annak komikumát is, amely komikumnak kétségtelenül ő volt a tárgya, makacsul elnézett a feje fölött, talán az apja egészalakos képét bámulta továbbra is, meglehet, nem látott semmi, csak a fájdalmat érezte, ami kifacsarta a lelkét és a szégyent, ami az arcát áztatta, és arra indította, hogy teljesen kivonja magát ebből a történetből, nem létezőnek, legalábbis nem ott létezőnek tüntesse fel a helyzetet, benne a lányt, pedig tőle sem állt messze a csalás művészete, sokszor teremtett és élt át különös helyzeteket
a metró kopárzöld szerelvénye csikorogva-csörömpölve fékeződött be az állomáson, szendvicset rágcsálva ácsorgott a huzatban, vaksin a másnaposságtól és a szürkén permetező neonfényektől, állt, beléütődtek a dolguk után kapkodó utasok, hagyta, nem volt kedve az utolsó kocsi után loholni, méltatlannak is tartotta volna magához, de inkább a helyzetéhez, nincs annál kínosabb, mint ha az orra előtt csukódik be az ajtó, és a kocsiban lévők röhögését az orosz gyártmányú szerelvény fülsiketítő indulászaja sem tudja elnyomni, elment, az üresen maradt állomás peronján magányosan ballagott fölfelé homályos, ám komoly elhatározással, hogy a következő metró legelső kocsijába száll, élvezte az aluljáró-magányt, az illattalan, fénytelen másnapos létet, de tévedett, mégsem volt teljesen magányos ott a kiürült reggelben, mert még az elérni tervezett távolság feléig sem ért, a váratlan kéz a vállára nehezedett, meglepetten fordult hátra, a nehezedő kéz tulajdonosa szemüveges, hízásra hajlamos úr volt, persze azonnal tudta, csakis nyomozó lehet, civil-zsaru, mind ilyenek ezek, ők a nyomozók, akik időről-időre felbukkannak az életében, nem nagy ügy, felbukkannak, jönnek-mennek, ilyenek épp, szerencsétlenek, amilyen az ország, melynek az állítólagos védelmében molesztálják az amúgy is számtalan sebből (ezerből) gennyedző lakosságot, mit tegyenek, ha ez a munkájuk, élni kell, gyerekük van és mosásban-vasalásban kifacsarodott arcú feleségük, anyjuk és anyósuk, hát igen, csak a filmekben hatalmasak és karcsúak és izmosak a zsaruk, a valóságban kövérek, szürkék és jelentéktelenek, kellemetlen a szaguk, szemüvegesek és lúdtalpasok, lassú gondolkodásúak és körülményesek, izzadósak és kelletlenek, otrombák és rosszul öltözöttek, piszkálják az orrukat és vakarják a töküket, mintha a mindenre és mindenhez alkalmatlan semmittevők gyülekezetét alkotnák, titokzatoskodnak nemlétező titkok fölött, minősítgetnek, és megmosolyogják azokat, akiket figyelnek, vagy akikről kérdezősködnek, jönnek, jönnek, és mindig meg akarnak tudni valamit, valakiről vagy valamiről, olyasmit, amiről az az érzése az illetőnek, hogy érkezésükkor már tudják, miért jöttek, neki az a dolga, hogy igazolja az ő tudásukat, hivatalosabban, információjukat, ezzel mindösszesen a lojalitását és együttműködési szándékát szondázzák, a seggébe dugják az orrukat és feltolják a torkáig, valahogy így, kellemetlenkednek, róla is olyanokat tudtak már előre ezeken a kierőszakolt találkozásokon, amiket nem tudhattak volna egyébként, ebből azt sejtette, a közelében, nagyon a legszűkebb baráti körében is lehet valaki, aki súg nekik, lehel, előbb szépen kérték, fontoskodva államérdekre hivatkoztak, kémeket és imperialista összeesküvést emlegettek, később mosolyogva némi pénzt ajánlottak és összeköttetéseket fölfelé, ha vállalja a tájékoztatásukat, utóbb elkomorodva megfenyegették, elvágják az útját a tervezőintézetben, papírokat szórtak elé az asztalra, melyeket azonban nem vehetett kézbe, hiába róla szóltak a jelentések, mert államtitkokat képeztek azáltal, hogy ők birtokolták, közben egyre bizonygatták, tudnak mindet, megszerzett és elhagyott nőkről, falra ragasztott hajnali hideg plakátokról hajdani március tizenötödikéken, kollégiumi szobákban zajló pálinkába és női ágyékokba fulladt összejövetelekről, ahol az értelmiség útját vitatták meg a csillagos égig, vagy épp az új osztályt elemezték vérre menő komolysággal, köz- és szeméremsértő randalírokról, öntudatos kilépési nyilatkozatáról a KISZ-ből, whiskys találkozásairól nyugati értelmiségiekkel, még azt is fölemlegették, hogy egy ilyen ivászat és ellenséges propagandagyártás során fintorogva megjegyezte disszidens elvbarátainak, whiskynk ugyan nincs, barátaim, de jegünk az aztán bőven akad, nem tudom, tudjátok-e, hogy a jászberényi Lehel hűtőszekrénybe még a Szaratovok is korcsolyázni járnak, hallgatta őket, érdeklődéssel vegyes félelemmel és undorral hallgatott ilyenkor, nem mondott soha semmit, végül dolgukat végezve, vagy éppen teljesen dolgavégezetlenül, talán mindegy is, elmentek, és sokáig nem is jelentkeztek újra, persze, nem maradtak el végleg, csak hagyták kicsit levegőhöz jutni a pácienst, hát most itt van megint közülük egy, sóhajtott, ez új, ezt még soha nem látta, egészen megszokta a ballonkabátos dagadtat, annak volt a mosolygásában valami gyanús, mintha jelezni akarta volna, maga sem hiszi azt, amit mond és csinál, de elképzelhető, ezt csak ő gondolta így, és mintha csak bizonyítani akarná a gondolataiban végigfutó rutinsort, a férfi a nevét kérdezte, a nevén kérdezte a nevét, nem azt kérdezte, hogy hívják, hanem a nevén szólítva kérdezve, ami azonosítást jelent, igen, én vagyok, ráhibázott, válaszolta foghegyről, nem lenne kedve meginni velem egy kávét, kérdezte amaz, miután túlzó udvariassággal szinte az arcába diktálta a saját nevét, ehetnénk egy szendvicset is, beleegyezően bólintott, hát persze, miért is ne, és engedelmesen elindult mellette, ehetünk valamit, én egy sört is kérek, kávét pedig nem, a szemüveges oldalazva pislogott rá, rendben, érdeklődve és láthatóan hitetlenkedve vizsgálta, méregette, egyre tűnődőbb lett, ahogy haladtak a kijárat felé, aztán nem bírta tovább cérnával, megállt, szembe fordult vele, hát nem is érdekli, honnan tudom a nevét, honnan ismerem az arcát, miért vagyunk itt, így, kettesben, és mosolygott, mintha kicsit fenyegetően, apró szemei elvesztek a vastag zsírpárnák között, mosolya ettől negédes volt és veszélyes, nem kérdezem, morogta, már régi ismerősök vagyunk, ha nem tévedek, elejét akarta venni a magyarázkodásnak, igen, igen, motyogta a szemüveges, ujjával finoman elmázolta az arcán leindult verejtékcseppet, elég régóta, én azért mégis megkérdezném a maga helyében, hogy honnan ismerjük egymást, innentől kezdte fárasztani a beszélgetés, még ezzel a játékkal is előjön, bosszankodott, a találkozás otromba kis játéka, mintha emlékeznie kellene rá, esetleg valamire, megint a rohadt arcmemóriája, a megismerkedés, nem erőlködött tovább, ráhagyta, honnan ismerjük egymást, ismételte meg a felkínált kérdést automatikusan, mire a szemüveges egyre jobban verejtékező arca elborult, ha nem hatna túlzásnak egy ilyen arc esetében, eltorzult, megragadta mindkét karját, és váratlan erővel nyomni, tolni kezdte a vágányárok felé, honnan ismerlek, lihegte a képébe, honnan, hát a hálószobámból, te szemét, onnan ismerlek, én az esküvői képen állok, a falon, és nézem, ahogy te a nászágyamban baszod a feleségemet minden kedden délelőtt, ott mászol rá az orrom előtt, téped szét rajta a fehér fürdőköpenyt, s már a peron gumiszőnyegének a belső szélén egyensúlyoznak, levegőtömböt tol rájuk a beérkező szerelvény, ordítana, nem jön ki hang a száján, na jó, hagyja abba amaz a kiszorítósdit, visszarántja a peronra, igaz is, józanodik ki, mit bámulnak, veti oda a megrökönyödött metróra várakozóknak, egy kávét akartunk meginni, megyünk is, na, jöjjön, iszunk, és beszélgetünk kicsit, zavarodottan ment utána, mert még mindig nem tudta, kiről szól a történet, ki lehet a pofa, s főleg ki a felesége, abban az időben tucatnyi nőhöz elhordta a vére, az unalma és a magánya, honnan tudná, melyiknek a férje talált rá épp ezen a délelőttön, hogy ki a férfi, aki az esküvői képéről néz alá kedden délelőttönként, nézi, hogyan bassza alant a feleségét a széles nászi ágyon
megverhetnélek ám, mered rá a szemüveges, miközben ő a presszóslány ringását figyeli, nem foglalkozik a fenyegetőzéssel, az amúgy is csak könnyítene a kínos szituáción, beverhetném a pofádat, folytatja egyhangú nótáját a fickó, azt hiszed, hogy puhány vagyok, de figyelmeztetlek, a látszat csal, kövér képén vastag verejtékcsíkok másznak le a nyakába, de nem verlek meg, teszi le a szendvicsét, és tudod, hogy miért nem verlek meg, itt megragadja a karját, arra kényszerítve ezzel, hogy szüntesse be a presszóslány fixírozását, el nem tudom képzelni, miért nem versz meg, motyogja, és felé fordul, csöppet sem ironizálva mondja, inkább szórakozott szomorúsággal, hogy itt kell ülnie ezzel a faszfejjel egy lepukkant külvárosi lebujban, hallgatni a nyafogását a lepukkant házasságukról, meg a két ragyogó szemű gyerekükről, akik még nagy jövő előtt állnak, meg arról, hogy hogyan tenyerelt bele ő ebbe a békés és harmonikus világukba, hiszen a felesége még akkor sem csalta meg, amikor két hónapig Kubában volt egy KISZ-delegációval, persze ő sem csalta meg az asszonyt, pedig a kubai nők iszonytatóan rá- és belemenősek, és mint tudja, hajolt közelebb hozzá, amikor a történetnek erre a pontjára ért, nem kapható náluk gumi, na, hiszen sejti, hogy milyen gumira gondolok, férfiak vagyunk, és ezért a fenekükben kell, hogy is mondjam, ott teljesen veszélytelen elmenni, ja, maga a seggbebaszásról beszél, emeli rá ismét a tekintetét, és emeli fel a hangját, a férfi előbb körülnéz, azután hátrahőkölt, ha magának ilyen közömbös és mindennapi ez a dolog, akkor nyilván a feleségemmel is csinálja, csinálom hát, legyint rá, amaz megragadja a mellén az inget, ki tudja, hányadszor a beszélgetés folyamán, mondd, hogy hazudsz, emeli fel ő is a hangját, de már senki sem figyel oda rájuk, a füstös kis presszó törzsközönsége, alkoholista postások és harmadosztályú, a délutánra előre rápihenő kurvák, hamar megszokja az ilyesmit, hát persze, hogy hazudok, hagyja rá újra, csak nem képzeli, hogy a felesége ilyesmire képes, de a másikat nem nyugtatja meg, amit mond, épp ez az, hogy nagyon is el tudom képzelni, azt persze nem, hogy velem, mert a férjek ilyesmire nem kényszerítik a nejeiket, így mondja, a nejeiket, és a mondásban mélységes áhitat és életidegenség van, illetve képesek, javítja ki magát, de van erkölcs és tisztesség is a világon, uram, ahogy a szájába engem nem, de magát biztosan, na, feleljen őszintén, a szájába veszi magát, vagy nem, nyugodtan beszéljen, nem fogom ismét rángatni, megígérem, mire bólogatni kezd, hát persze, a szájába veszi, és nem is esik neki rosszul, még szopja és szívja és a kezével rángatja is, erre nem vagyok kíváncsi, szakítja félbe a másik, ezekre a tisztátalan részekre egyáltalán nem vagyok kíváncsi, nem tudja elfojtani a mosolyát, pedig épp erre vagy kíváncsi, barátocskám, azért vagy itt, azért faggatsz, meg akarod tudni, hogy megteszi-e a feleséged velem, amit veled nem, vagy mert nem hajandó, vagy mert nem mered kérni rá, és bámulsz a pofámba azzal a kutyaszemeiddel, és lihegve várod, hogy részleteket mondjak el arról, miket csinál velem, milyen a feleséged az ágyban, amikor elengedi magát, elengedi magában az állatot, amit mindig is szerettél volna elérni nála, hogy engedje el a testét, de csak passzívan aládfekszik az ágyban, és szétvetett lábbal várja, mikor vörösödik már el végre a dagadt fejed az élvezettől, és húzódsz ki belőle, hogy szinte azonnal, futva meneküljön a fürdőszobába, előled, a szagod és a verejtéked, meg a hálás tekinteted elől, és kiöblögesse magából azt a ragacsos és undorító valamit, amit az előbb horkanva és halkan nyögdécselve, nehogy a gyerekek meghallják, belépumpáltál, ne tegezzen, és hagyja abba ezt a mocsokságot, szólal meg halkan, összetörten, a szemüvegét törölgeti, olyan az arca, mintha meztelen csigáé lenne, de ebben nem talál semmi taszítót, a szemüveges emberek szemüveg nélkül valahogy a meztelenség érzetét keltik az emberben, a szemüveg által odáig összetartott arc, tekintet szétesik, elfolyik, szétcsepeg, most még szerencsétlenebb flótásnak látszik, mint amilyennek eddig feltűnt, jóllehet, az összes hadonászás és hepciáskodás mögül végig a szerencsétlenség és a magány kandikált elő, azé a kisszerű figuráé, aki valahogy kifogott egy jó nőt magának, azonnal feleségül vette, beléerőltetett két gyereket, azután hátradőlt, és elégedetten bámulta a gyarapodó családot, és egyszer csak egy idegen láncot vett észre a felesége karján, amiről a nő azt állította, vette magának, de a nők soha nem vesznek maguknak arany karláncot, ezt a legostobább férfi is tudta, akkor még nem nyomozott utána, csak gyanakodott, és csak a megrendülése első éjszakáit verejtékezte végig a teljesen passzívvá vált asszony mellett a forró ágyban
ne bámuld már azt a kibaszott kirakatot, ránt nagyot a karodon, majdnem orra buksz az agresszív beavatkozástól, égő érzet a karodon, ahol a karmai beletépnek a húsodba, keselyű, formálódik agyadban a fölismerés, dögkeselyű, amelyik a hulládon szándékozik lakmározni, a szemeddel fogja kezdeni a felbontást, szakszerűen, először a lágy részekkel kezdi, az ágyékod táján tépi fel éles csőre a hasfaladat, megint ránt rajtad egy nagyot, erre elindulsz utána, megadóan és gyámoltalanul, pedig állni szerettél volna még, keveset, ez nyilván csak azon az áron vált volna lehetségessé, hogy elmagyarázol neki valamit, mondjuk, hogy idelátszik még a matrózos kocsma, azt még nézni akarod, a szélherceg történetét mondod el neki például, csak az a baj, ahhoz erősen nincs semmi köze, körülnézel, és nem látod Atmát, ettől még rosszabbul érzed magadat, a kutya látványa sokat segít, fogódzót és melegséget ebben a különös tolongásban, amibe belecibált a nő, megállsz, sok a fényesség, ég át rajtad, sok az utcai zaj, sok az autó, sok a villamos elzúdulásának rettenete, sok az ember, sok az építkezés, és az égből hatalmas ferde fátylak hullámoznak alá, kék és szürke fátylak, jöttükkel szél támad, sötét és ismeretlen nyelven zengő szél, az asszony kezének szorítása gyengül a karodon, addigi kemény és vádló arca elváltozik, félelem, de inkább irtózat jelenik meg rajta, aszott kis teste rángatózni kezd, bőre elkékül, haja egyszerre leválik a koponyájáról, leválik és kacsázva elszáll, komikus, ahogy kacsázik és száll, akár egy elkóborolt paróka, és rettenetes is, ahogy kétségbeesve megskalpolt, véres fejéhez nyúl a karmaival, nagy ez a szél, motyogod felé, de inkább nem beszélsz, félsz, hogy a fogaidat tépi ki ez a hirtelen támadt huzat, a nő pedig, veled szemben, megpróbálja összefogni az arcát, az erőlködéstől kidagadnak az erek a halántékán, tartaná, de nem sikerül, előbb kimeredt szemei pattannak szét az üregükben, és folynak rá véresen és nyúlósan száraz madárarcára, aztán szája tárul sikoltásra, de elviszi a szél a hangot, kitépi a hanggal együtt a fogait is szájából, a szél, a szél, kitépi zengése az emberi szenvedés zajait a szájából, fogatlanul, hirtelen megöregedve mered rád a nő, már nem tartja össze arcát a karmos kéz, homloka hullámzani kezd, azután középütt elreped, szétnyílik, kitárulkozik, akár a túlérett barack, előtűnik a takarásból az agy lüktető, kékes-szürke karfiolja, de a szél csak egy pillanatra torpan meg, hogy megnézze utoljára, és máris szétszaggatja tovább, üres koponyaféltekéi leszakadnak az arckoponyáról és a falhoz csapódnak, a szelet is túlhangzó recsegéssel tépődik le húsa a csontjairól, de a csontok hús nélkül nem tudják megtartani magukat, reped a bőr és fröcsköl a fölhasadt erekből a vér, rá a falra, a kirakat üvegére, a bent ülők rémülten ugrálnak fel, és tapasztják arcukat az üveghez, csontok imbolyognak, integetnek, törnek és röpködnek a szétzuhanó nő alakjának emléke körül, nem érted, hogyan tudsz megállni ebben a rettenetes ferde szélben, aki dühödten zeng tovább, elsodorja a nő maradék szerveit, léghullámokon dobálódik, véres ábrákat rajzol a levegőre a még kiszakadtában is lüktető szív, maréknyi lilás húscafat csupán, konokan dobog, löki a rettenetes mennyiségű vért a magasba, szerteszét a vért, a kirakat üvege vörös lecsorgás, a bent lévőket teljesen eltemeti a vér, beleolvadnak, belefulladnak a vérbe, most a megcsavarodott testből a belek lengenek föl, és nyomban szétpukkadnak-repednek, bélsár csapódik rá a levegőre, a hirdetőoszlopra, a vérre, keveredik vele és bugyborékol, forr és izzik a különös zagyvalék, vér és szar, a gyomor is eltáncol az orrod előtt, gyerekkorod óta gömböcnek képzelted, hát most láthatod, hogy nem egészen olyan, fölhasad és a tartalma a bejárati ajtóhoz csapódik, aztán le is hull róla, alápotyog nagy sárga-vörös lé-darabokban, lefelé a félig megemésztett zuzapörkölt a kenyérhéjjal és a tejszínes kávéval, megpróbálod lehúnyni a szemedet, de nem tudod, valaki forró pálcikákkal támasztotta föl, talán aki a szelet föltámasztotta, talán isten, hogy még lásd a veséket is szállni az arcod előtt, a máj nagy virágát fölhintázni a többiek után a magasba, a tüdőt, amelynek két fekete-kék bokrát apró csillagokra szaggatja szét a megvadult szél, sötétedik, a ház előtt állsz, amit te terveztél, csak azt nem érted, honnan kerültek oromzatára az ormótlan kariatidák, jó kis ház ez, bírja a szelet, gondolod, de nem, nem bírja, mert a szél előbb csak meglengeti, hullámoztatja a falat, azután kitépi belőle a legalsó szintet, előbb az alsó részt szaggatja ki az épületből, kirángatja dühöngve a szobákban felhalmozott tárgyakat, olyan ez, ámulsz el, mint amikor kilencezer méter magasban kiszakad a repülőgép oldala, asztalok, szekrények, ágyak, függönyök, szőnyegek, székek, fogasok, kompjúterek, hajasbabák, asztalilámpák, irattartók, bögrék, tolltartók, könyvek, tartalmukat veszített akváriumok, vécékagylók, kádak és kereteikből kizuhant festmények vágódnak ki a huzattal a hatalmas falrésen, vagy inkább falhiányon át, darabokra szaggatott kutyák, tépett macskatetemek, emberi fejek, vállak, széthagyott végtagok, karok és lábak, csontok, véres húscsomók, hajcsomók, szemkötegek, letépett fülek és körmök, szájüregek, melyek nyelv nélkül tátognak tovább, míg el nem halkulnak végleg, próbálnak hírt adni arról a szörnyűségről, aminek a részese vagy, a nyelv már nem elég ehhez, gondolod, és értetlenül állsz tovább, egyetlen álló vagy a zűrzavarban, és a szél már bontja a további szinteket, megdöbbensz, amikor rájössz, hogy a testeden suhannak át a tárgyak, a súlyos tölgyfa tárgyalóasztalok és szekrények, az üressé fosztott részek mögött feltűnik a város látképe, a folyó nyugodt, szürke vize a híddal, idáig látszanak a sziget zöld bokrai, már csak a tető áll a házból, fent a magasban, és a kariatidák állnak még komoran, ráerősítve a levegőre, mögöttük már nincs fal, nincs anyag, két hatalmas férfi tartja a vállán a világokat, az egyik világ kerek, a másik háromszögletű, az ismeretlen szobrok szeme lassan rád mozdul, véresen rád fordul a tekintetük, ekkor azonban megroppan a tető, majd a következő pillanatban úgy robban szét, mintha dinamitot raktak volna alá, cserép és faácsolat, beton és tégla tűzijátéka az égen, és a szél csak tép tovább, tépi a házsort, tépi az utcát, a levegő megtelik szétrobbantott anyaggal, fallal, korommal, pernyével, emberrészekkel és roncsolt tárgyrészekkel, megtelik vörössel és megtelik tarkával, a huzat kihúz mindent, ami eddig a helyén volt, a házakat, az utcákat, a villamosvezetékeket, a lámpaoszlopokat, a hidat és a sziget fáit, a világ kapott huzatot, érted meg ebben a pillanatban, körülnézel, hogy mibe kapaszkodhatnál, de nincs semmilyen tárgy, ami megmaradt volna a közeledben, ekkor kell rádöbbenned, hogy a hatalmasan zúgó szél eddig egyáltalán nem okozott benned kárt, én vagy a szél vagyok, vagy az, aki a szelet gerjesztette, különben kívül kellene lennem rajta, márpedig ami kívül van, azt mindet fölrántotta már magával az égbe, és ismét körülnézel, már valóban nem látsz magad körül semmit, pontosabban a semmit látod körben, nincsenek romok, nincsenek nyomok, csak por van, ami a lábad előtt hever, és a hatalmas ég van fölötted, jól kibasztak velem, morgod, kifelejtettek a világ végéből, ilyenkor mit kell csinálni, és tanácstalan vagy, mert még soha nem felejtettek ki a világvégéből, legalább Atma itt lenne, nézel körül reménykedve, de nem látsz semmit a lábad porán és az ég magasán kívül, és a sokáig tartó mozdulatlanságban hirtelen megérzed, hogy a porban megmozdul valami, nem nagy mozgás, de megérzed, hogy valami nagy kukac mozdul meg a porban, amelyik nem úgy araszol, mint a giliszták, inkább lassan lüktetve siklik, arasznyi nagy és vastag és vörös, és olyan a mozgása, mintha egy nagy merev nemi szerv vergődne, távolodnék küszködve a szürkés-kék porban, elfog a félelem, a nadrágod felé nyúlsz, és nincs rajtad nadrág, meztelen testedet érinti hideg ujjad, lehúnyod a szemedet félelmedben, úgy nézel le, csukott szemhéjakkal, melyek talán kiszűrik majd az iszonyatot, le az ágyékodhoz, és valóban, nincs már, ami addig ott volt, nagy csúnya forradás vöröslik a nemi szerved helyén, értelmezni próbálod a képtelenséget, megállt a szél, de csak annyi jut eszedbe, úristen, elhagyott a faszom, és még annyi, távolról szólalva meg, mintha más beszélne, pedig nem, micsoda intellektuális helyzet, még szerencse, hogy vasárnap van
Atma okos és hűséges tekintete alulról követte minden mozdulatodat, a nőre ügyet sem vetett, aki pedig rád nem vetett ügyet, csak ment előtted, határozott és utálkozó, kis termetéhez képest túlságosan nagy és férfias léptekkel, pár lépésnyire mindig előtted járt, kíváncsian bámulta, hogy megállsz, amikor elhaladtok a három matrózról elnevezett kocsma előtt, és mint akit rosszullét fog el, megtántorodsz, nyilván az emlékek hatására, amiről ő mit sem tudhat, a kutyáknak is van emlékezete, csak nem úgy, ahogy az embereknek, inkább amolyan azonosító lapocska az emlékezetük rengeteg rovátkával, melyek egy része a génekből égett az anyagba, más részüket az emlékek vésték oda, ilyen utóbbi odavésés lehetett, hogy neki szeretnie kell téged, mert akkor, az ajtóban, amikor nem tudtál bejutni a lakásodba, avagy a lakásodnak nevezett odúba, akkor megsajnált, mert a kutyákban nyilvánvalóan van sajnálat, talán több is, mint hűség, és ezt az emberek természetesen hajlandóak félreérteni, így többnyire nem képesek megfelelő viszonyt kialakítani a kutyájukkal, Atma nézett, és hirtelen oldalt húzódott, mert a nő észrevette, hogy nem követed, és visszafordult, majd el is indult visszafelé hozzád, ez neki nem volt valami biztató pillanat, távolléted alatt ugyanis, amíg te a detoxikálóban próbáltál valamit megértetni a gömbölyded kis doktornővel arról, hogy mégis csak ember vagy az összes életszerencsétlenségeddel együtt, gyakran megverte Atmát, csak azért, mert a kutya az ajtód előtt várakozott, és ő ezt nem akarta, nem akarta, hogy köze legyen hozzád, már megint itt vagy, ronda dög, rikoltozta, és száraz karjaival hadonászott, mintha Atma nem kutya, de valamilyen madár lenne, aki morzsákat csipeget fel a földről, a magárahagyottságtól megzavarodott jószág mindig ugyanazon a helyen ült és várt, ahol először végignyalta a talpadat, amitől egy idő után elélveztél és bő húgy bugyogott föl belőled, majd a hónod alá bújt, és ott remegett, amíg aludtál a tűző napon, később, te persze erről semmit sem tudsz, az álmodban feldöntött borosüveg tartalmát az utolsó cseppig fölnyalta, ami jól esett neki, éjjelente, amikor bent elcsöndesedett az asszony, visszasettenkedett a lépcsőre, és a borszagba visszaheveredett, azzal takaródzott, és a te szagodat érezte olyankor, beleérezte a borszag emlékébe magát, talán beléd is szerelmesedett a hiányoddal eltöltött időben, ezt a kutyák sem mindig vallják be maguknak, tetszett neki akkor az elnyűtt képed, de most szokatlan volt számára az arcod, majdnem idegen, bent leborotválták a szakálladat és egészen rövidre nyírták a hajadat, nyilván attól féltek, megtetvesedsz a többi nyomoronc között, a szagod is más volt, hidegebb, kékes-fehér szag, hiányzott belőle a borbűz és a fenyőillat, s ahogy ez összekeveredett rajtad, benned, vannak emberek, akiknek mindig jó szaguk van, ez így van kitalálva, és vannak emberek, akik minden tisztálkodás és kölnizkedés ellenére büdösek, és kellemetlen a közelségük, a kipárolgástól van, neked jó a kipárolgásod, de most határozottan zavarta a kutyát a testszagodban az a semlegesség, amit a kórházban szedtél össze, a szagod elszíntelenedése kezdte bosszantani, megint itt van ez a dög, harsant fel a vézna asszony minden testméretét meghazudtolóan hatalmas hangja, Atma elbambult, ezért nem volt ideje félreugrani, a vékony, de inas láb hatalmasat rúgott az oldalába, akkorát, hogy a kis, fekete-fehér test a hirdetőoszlophoz vágódott, a kutyát ne bántsd, hallotta meg a hangodat, azt ne bántsd, baszd meg, mert én is rúgok, ezt mondtad, mire az asszony megállt előtted, szeme úgy meredt rád, mint aki nem érti jól, amit mondasz, a jó kurva anyádba fogsz te belerúgni, abba, ordibálta, kihoztalak a rohadt kórházadból, kivakartalak a rohadt szarodból, hazaviszlek, és embert faragok megint belőled, és te azt mondod nekem, hogy belém rúgsz, te alkoholista mocsok, hogy énbelém rúgsz, takony, azt mondod, és nem tudod egyszerre lefordítani azt, amit gyűlölködve rikácsol, csak annyi jut el a tudatodig, de az ott is ragad, hogy embert fog belőled faragni, megint, a szavakat érted, de amit jelentenek, azzal sehogyan sem tudsz az értésig elvergődni, a kutyát akkor sem, motyogod, és megpróbálsz lehajolni Atmához, aki a hirdetőoszlop tövében reszket, de mindenre elszántan eléd áll, elállja az állathoz vezető utadat, ennek vége, mondja lecsöndesedve, hidegen és határozottan, vége ezeknek, teszi hozzá, s te nem tudod, hogy az ezek vajon valamik-e, vagy csak valakik, történések-e vagy azok a figurák, akik az elmúlt időben felbukkantak az életedben, s elkísértek egészen a detoxikáló ajtajáig, a kutyát akkor se, motyogod, meglepődsz a határozatlanságodon, azon, hogy józan vagy, mégsem tudsz ráordítani erre a semmi kis ráncos kreatúrára, hogy fogja be a pofáját és takarodjon az utadból, mert tényleg ő hozott ki onnan, s hogy hogyan, azt még egyáltalán nem tudod, másrészt a szavak sem úgy hagyják el a szádat, mint ahogy az ember rendesen beszélni szokott, kifordulnak belőle, akár a kövérre hízott férgek, súly és valódi értelem nélkül, valamit mégis mondanod kellene, és hosszas rákészülés után is csak annyit tudsz kinyögni, hogy hagyja a kutyát, erre megragadja a karodat, durván, fájdalmat okozva, meglep, milyen erős, pedig úgy néz ki, szinte arrébb lehet lehelni egy nagyobb sóhajjal, olyan törékeny és aszott, előderengenek a csontjai a húsa alól, hiszen az alkoholisták ilyenek, döbbensz rá, de nincs időd ezen töprengeni, mert rángat, vonszol maga után, most gyere, otthon majd megbaszhatod a kutyádat, mondja, nincs benne szeretet, csak sürgetés és utálkozás, nem mersz ellenkezni, vonszolódsz a szorításában, majd megtudom, miért utálkozol folyton, te fekete dög, fintorodsz el, meg fogom tudni, és akkor elkergethetlek, és végre egyedül maradhatok Atmával, egy kutyával mégis emberibb életet lehet élni, mint egy nővel
Március 19. A jógaedző nem csak ajánlatot tett megbaszni akart, de meg is baszott. Nem hazudtam neki, tiszta a lelkiismeretem. Közben Közötte történt. Az első találkozásunk (építész) és az első randevúnk (építész) között. Nem bíztam benne. Miért bíztam volna benne? Már nagyon érett a dolog az edzővel. Csak rajtam múlott. Hazudok, csak rajtam múlott. Hogy ott maradok-e egyszer edzés után, az öltözőben. Nem indulok el a lányokkal. Nem indultam el. Nem kérdeztek, hála istennek, semmit, elmentek. Ültem a padon, vártam. Nem volt bennem izgalom. Hazudok. Várakoztam, csuklottam tehát izgultam. Arra vártam, hogy valaki átölel végre. Az ölelést akartam. Az hiányzott. A papírhúszas fickó akkor már rég nem volt az életemben. Végre hallottam a lépteit. Szerintem tudta, hogy ott vagyok. Felöltözve kuporogtam a padon. Hallottam a lépteit. Hazudok. Kurvára izgultam. Az ember izgul, amikor a tanárával először lefekszik. Akkor egyszer történt meg. Azóta sem. És nem is fog. Bár ki tudja. Bejött az az ajtón. Hallgatott. Nagyon sokáig állt, akkor nekem úgy tűnt, túl sokáig, az ajtóban. Felálltam, nem mertem megfordulni. Lassan közeledett. Megfogta a vállam. Nem mertem Csak álltam, akartam, hogy csináljon valamit. Hozzám tapadt hátulról. Nekem nyomódott. Éreztem, ahogy egy idő után a tréningruhája alatt föláll a fasza. Mozgatta, dörzsölte a seggemen. Csúnyán beszélek mostanában. Az a baj, hogy le is írom. Mindegy. Egyre ütemesebben dörgölődzött mozgott. Olyan merev voltam, mint egy fadarab, nem viszonoztam a lökésekké váló mozdulatokat. Lehet, hogy ez már perverz. Leírni egy ilyet. Szar dolog, ha az ember kívülről nézi a naplóját. Olyan, mintha kívülről nézné, ahogy szeretkezik. Vagy pornófilmet nézne az már baszás. vagy csak. A hajamba szagolt, és a nyakamba. Nem csókolt meg. Előre nyúlt, kibontotta az övemet, lehúzta a farmerem cipzárját, lecibálta a térdemig a nadrágomat, a bugyimmal együtt. Remeghettem, mert simogatott is. Biztosan remegtem. Vártam, mond valamit. Nem kell, hogy kedves Hirtelen és erős mozdulattal megragadta meg a nyakamat, és előre nyomott, úgy leszorított, hogy az arcom a padot érintette, meztelen pinám pedig a plafonra meredt. (Milyen jó, hogy ezt a hajlékonyságot megtaníttatta velem!) Éreztem, hogy motoszkál magán, nyilván elővette a faszát, aztán egy durva rándulással belém rakta. Csak annyira voltam nedves, amennyire a várakozás felizgatott. Kicsit fájt. Szerencsére nem volt nagy farka. Gyorsan mozgott, vagy, mert nagyon kívánt, vagy, mert túl akart lenni rajtam. A vállamat fogta. Szerettem volna, ha a mellemet markolássza. Az nagyon izgatna szeretkezés közben. De ez nem volt szeretkezés. baszni, baszni, baszni Nem tartott sokáig. A hátamra fröcskölt élvezett, pontosabban, a pulóveremre. Közben hörgött, csikorgatta a fogát. Később sem mondott semmit. Alatta sem mondott. Még szuszogott egy kicsit, aztán a pulóverembe törölte a faszát. Ez meglepett. Ha lehet, nem esett jól. Megköszörülte a torkát, talán akart valamit mondani, de nem. Kiment, kis idő múlva hallottam, hogy zuhog a víz a tusolóban. Gyorsan összekaptam magam, hogy meglépjek. Nyitott ajtónál fürdött, kifelé menet meglestem. Háttal állt a zuhany alatt, láttam a meztelen testét. Szép formája volt a fenekének. A nők állítólag a férfiak fenekét nézik meg először. Én nem Én is. Jó volt Nekem nem volt jó - úgy. Nem élveztem el. A testem mégis megnyugodott Bánnom kéne? Ez talán nem megcsalás. Egyébként semmi köze hozzá, akkor még Holnap el fogom mondani neki. Talán
nem nézett rá, elnézett, el valahova, el a feje fölött, talán az apja egészalakos fényképét bámulta, az apát az őszi tájban, vádlón vagy kérdezve, és teljesen csak ő tudta, kinek szól a vád, és miről a kérdés, a lány elszántan próbált vele farkasszemet nézni, de nem találta a tekintetét, egyszerre megszűnt a tekintete lenni, hosszú volt a csönd, amit a bejelentése kiváltott, és bár tudta, nincs mit a szemére vetnie, ő mégis bűnbe keveredett, a legnagyobb bűnbe, ami két ember között bekövetkezhet, az áruláséba, most meg fogja kérdezni, riadt meg belül a lány, hogy jó volt-e, és akkor nekem azt kell hazudnom, hogy jó, mert a férfiak csak az igazságot nem viselik el, nem is, hogy nem viselik, nem értik, meg fogja kérdezni, hogy ha nem volt jó, akkor miért kellett lefeküdnöm vele, megcsalnom őt, és egyik kérdésre sem lehet olyan választ adni, ami kielégítené, persze, csak az ágyban lehet kielégíteni őket, vagy ha az ember a szájába veszi farkukat, a férfi érzelmileg vak és süketnéma, talán még azt is meg fogja kérdezni, hogy jobb volt-e a jógatanárral, mint vele szokott, és erre már végképp nem lehet semmit mondani, mert ez a szakítás kérdése, a férfiak azt sem tudják elviselni, ha jobb egy másikkal, mint velük, mert az önérzetüket sérti, azt sem, hogy rosszabb, mert akkor meg úgy érzik, hazugságon kapták, a nőt, hiszen minden férfi minden szeretkezésének legfőbb mozgatórugója a kétely, melyet az örök frusztráció vezényel, hogy van a legnagyobb fasznál is nagyobb, a legjobb szeretőnél is egy jobban szerető, a leghangosabb gyönyörnél is egy gyönyörebb hangos, s már kezdte belátni, ostobaságot csinált, amikor vallani kezdett, olyasmiről vallani, amiről pedig nem kellett volna, a múltjáról, mely nem tartozik a másikhoz, a múltra csak beteges emberek féltékenyek, vagy az olyanok, akiknek betegesen emlegették fel a múltat, ő pedig tárgyilagosan mesélt el mindent, ami a nőstényszagú öltözőben történt, a két öltöző közül nyilván az egyiknek bakszaga volt, a másiknak nőstény, amit ő is érzett, miután a hat lány lefürdötte magáról az edzés verejtékét, nem is lehetett más, mint nőszag, amire ráadásul rákerültek a kenőcsök és illatszerek kipárolgásai, amiket a testükre kentek és fújtak, telt és csábító szag volt ez, együtt a parfüm és a verejték, előjátékszaga volt így az öltözőnek, lehet, ezért sem erőlködött a jógaedző előjátékkal, hogy felizgassa vagy benedvesítse őt, csak belényomakodott, személytelenül tette tehát, nem lehetett itt semmilyen érzelemről beszélni, de hogyan magyarázhatná meg ezt egy sértett hímnek, aki ez elmondott történetben a kasztráció kínos és embertelenül fájdalmas aktusát volt kénytelen átélni, meg persze annak komikumát is, amely komikumnak kétségtelenül ő volt a tárgya, makacsul elnézett a feje fölött, talán az apja egészalakos képét bámulta továbbra is, meglehet, nem látott semmi, csak a fájdalmat érezte, ami kifacsarta a lelkét és a szégyent, ami az arcát áztatta, és arra indította, hogy teljesen kivonja magát ebből a történetből, nem létezőnek, legalábbis nem ott létezőnek tüntesse fel a helyzetet, benne a lányt, pedig tőle sem állt messze a csalás művészete, sokszor teremtett és élt át különös helyzeteket
a metró kopárzöld szerelvénye csikorogva-csörömpölve fékeződött be az állomáson, szendvicset rágcsálva ácsorgott a huzatban, vaksin a másnaposságtól és a szürkén permetező neonfényektől, állt, beléütődtek a dolguk után kapkodó utasok, hagyta, nem volt kedve az utolsó kocsi után loholni, méltatlannak is tartotta volna magához, de inkább a helyzetéhez, nincs annál kínosabb, mint ha az orra előtt csukódik be az ajtó, és a kocsiban lévők röhögését az orosz gyártmányú szerelvény fülsiketítő indulászaja sem tudja elnyomni, elment, az üresen maradt állomás peronján magányosan ballagott fölfelé homályos, ám komoly elhatározással, hogy a következő metró legelső kocsijába száll, élvezte az aluljáró-magányt, az illattalan, fénytelen másnapos létet, de tévedett, mégsem volt teljesen magányos ott a kiürült reggelben, mert még az elérni tervezett távolság feléig sem ért, a váratlan kéz a vállára nehezedett, meglepetten fordult hátra, a nehezedő kéz tulajdonosa szemüveges, hízásra hajlamos úr volt, persze azonnal tudta, csakis nyomozó lehet, civil-zsaru, mind ilyenek ezek, ők a nyomozók, akik időről-időre felbukkannak az életében, nem nagy ügy, felbukkannak, jönnek-mennek, ilyenek épp, szerencsétlenek, amilyen az ország, melynek az állítólagos védelmében molesztálják az amúgy is számtalan sebből (ezerből) gennyedző lakosságot, mit tegyenek, ha ez a munkájuk, élni kell, gyerekük van és mosásban-vasalásban kifacsarodott arcú feleségük, anyjuk és anyósuk, hát igen, csak a filmekben hatalmasak és karcsúak és izmosak a zsaruk, a valóságban kövérek, szürkék és jelentéktelenek, kellemetlen a szaguk, szemüvegesek és lúdtalpasok, lassú gondolkodásúak és körülményesek, izzadósak és kelletlenek, otrombák és rosszul öltözöttek, piszkálják az orrukat és vakarják a töküket, mintha a mindenre és mindenhez alkalmatlan semmittevők gyülekezetét alkotnák, titokzatoskodnak nemlétező titkok fölött, minősítgetnek, és megmosolyogják azokat, akiket figyelnek, vagy akikről kérdezősködnek, jönnek, jönnek, és mindig meg akarnak tudni valamit, valakiről vagy valamiről, olyasmit, amiről az az érzése az illetőnek, hogy érkezésükkor már tudják, miért jöttek, neki az a dolga, hogy igazolja az ő tudásukat, hivatalosabban, információjukat, ezzel mindösszesen a lojalitását és együttműködési szándékát szondázzák, a seggébe dugják az orrukat és feltolják a torkáig, valahogy így, kellemetlenkednek, róla is olyanokat tudtak már előre ezeken a kierőszakolt találkozásokon, amiket nem tudhattak volna egyébként, ebből azt sejtette, a közelében, nagyon a legszűkebb baráti körében is lehet valaki, aki súg nekik, lehel, előbb szépen kérték, fontoskodva államérdekre hivatkoztak, kémeket és imperialista összeesküvést emlegettek, később mosolyogva némi pénzt ajánlottak és összeköttetéseket fölfelé, ha vállalja a tájékoztatásukat, utóbb elkomorodva megfenyegették, elvágják az útját a tervezőintézetben, papírokat szórtak elé az asztalra, melyeket azonban nem vehetett kézbe, hiába róla szóltak a jelentések, mert államtitkokat képeztek azáltal, hogy ők birtokolták, közben egyre bizonygatták, tudnak mindet, megszerzett és elhagyott nőkről, falra ragasztott hajnali hideg plakátokról hajdani március tizenötödikéken, kollégiumi szobákban zajló pálinkába és női ágyékokba fulladt összejövetelekről, ahol az értelmiség útját vitatták meg a csillagos égig, vagy épp az új osztályt elemezték vérre menő komolysággal, köz- és szeméremsértő randalírokról, öntudatos kilépési nyilatkozatáról a KISZ-ből, whiskys találkozásairól nyugati értelmiségiekkel, még azt is fölemlegették, hogy egy ilyen ivászat és ellenséges propagandagyártás során fintorogva megjegyezte disszidens elvbarátainak, whiskynk ugyan nincs, barátaim, de jegünk az aztán bőven akad, nem tudom, tudjátok-e, hogy a jászberényi Lehel hűtőszekrénybe még a Szaratovok is korcsolyázni járnak, hallgatta őket, érdeklődéssel vegyes félelemmel és undorral hallgatott ilyenkor, nem mondott soha semmit, végül dolgukat végezve, vagy éppen teljesen dolgavégezetlenül, talán mindegy is, elmentek, és sokáig nem is jelentkeztek újra, persze, nem maradtak el végleg, csak hagyták kicsit levegőhöz jutni a pácienst, hát most itt van megint közülük egy, sóhajtott, ez új, ezt még soha nem látta, egészen megszokta a ballonkabátos dagadtat, annak volt a mosolygásában valami gyanús, mintha jelezni akarta volna, maga sem hiszi azt, amit mond és csinál, de elképzelhető, ezt csak ő gondolta így, és mintha csak bizonyítani akarná a gondolataiban végigfutó rutinsort, a férfi a nevét kérdezte, a nevén kérdezte a nevét, nem azt kérdezte, hogy hívják, hanem a nevén szólítva kérdezve, ami azonosítást jelent, igen, én vagyok, ráhibázott, válaszolta foghegyről, nem lenne kedve meginni velem egy kávét, kérdezte amaz, miután túlzó udvariassággal szinte az arcába diktálta a saját nevét, ehetnénk egy szendvicset is, beleegyezően bólintott, hát persze, miért is ne, és engedelmesen elindult mellette, ehetünk valamit, én egy sört is kérek, kávét pedig nem, a szemüveges oldalazva pislogott rá, rendben, érdeklődve és láthatóan hitetlenkedve vizsgálta, méregette, egyre tűnődőbb lett, ahogy haladtak a kijárat felé, aztán nem bírta tovább cérnával, megállt, szembe fordult vele, hát nem is érdekli, honnan tudom a nevét, honnan ismerem az arcát, miért vagyunk itt, így, kettesben, és mosolygott, mintha kicsit fenyegetően, apró szemei elvesztek a vastag zsírpárnák között, mosolya ettől negédes volt és veszélyes, nem kérdezem, morogta, már régi ismerősök vagyunk, ha nem tévedek, elejét akarta venni a magyarázkodásnak, igen, igen, motyogta a szemüveges, ujjával finoman elmázolta az arcán leindult verejtékcseppet, elég régóta, én azért mégis megkérdezném a maga helyében, hogy honnan ismerjük egymást, innentől kezdte fárasztani a beszélgetés, még ezzel a játékkal is előjön, bosszankodott, a találkozás otromba kis játéka, mintha emlékeznie kellene rá, esetleg valamire, megint a rohadt arcmemóriája, a megismerkedés, nem erőlködött tovább, ráhagyta, honnan ismerjük egymást, ismételte meg a felkínált kérdést automatikusan, mire a szemüveges egyre jobban verejtékező arca elborult, ha nem hatna túlzásnak egy ilyen arc esetében, eltorzult, megragadta mindkét karját, és váratlan erővel nyomni, tolni kezdte a vágányárok felé, honnan ismerlek, lihegte a képébe, honnan, hát a hálószobámból, te szemét, onnan ismerlek, én az esküvői képen állok, a falon, és nézem, ahogy te a nászágyamban baszod a feleségemet minden kedden délelőtt, ott mászol rá az orrom előtt, téped szét rajta a fehér fürdőköpenyt, s már a peron gumiszőnyegének a belső szélén egyensúlyoznak, levegőtömböt tol rájuk a beérkező szerelvény, ordítana, nem jön ki hang a száján, na jó, hagyja abba amaz a kiszorítósdit, visszarántja a peronra, igaz is, józanodik ki, mit bámulnak, veti oda a megrökönyödött metróra várakozóknak, egy kávét akartunk meginni, megyünk is, na, jöjjön, iszunk, és beszélgetünk kicsit, zavarodottan ment utána, mert még mindig nem tudta, kiről szól a történet, ki lehet a pofa, s főleg ki a felesége, abban az időben tucatnyi nőhöz elhordta a vére, az unalma és a magánya, honnan tudná, melyiknek a férje talált rá épp ezen a délelőttön, hogy ki a férfi, aki az esküvői képéről néz alá kedden délelőttönként, nézi, hogyan bassza alant a feleségét a széles nászi ágyon
megverhetnélek ám, mered rá a szemüveges, miközben ő a presszóslány ringását figyeli, nem foglalkozik a fenyegetőzéssel, az amúgy is csak könnyítene a kínos szituáción, beverhetném a pofádat, folytatja egyhangú nótáját a fickó, azt hiszed, hogy puhány vagyok, de figyelmeztetlek, a látszat csal, kövér képén vastag verejtékcsíkok másznak le a nyakába, de nem verlek meg, teszi le a szendvicsét, és tudod, hogy miért nem verlek meg, itt megragadja a karját, arra kényszerítve ezzel, hogy szüntesse be a presszóslány fixírozását, el nem tudom képzelni, miért nem versz meg, motyogja, és felé fordul, csöppet sem ironizálva mondja, inkább szórakozott szomorúsággal, hogy itt kell ülnie ezzel a faszfejjel egy lepukkant külvárosi lebujban, hallgatni a nyafogását a lepukkant házasságukról, meg a két ragyogó szemű gyerekükről, akik még nagy jövő előtt állnak, meg arról, hogy hogyan tenyerelt bele ő ebbe a békés és harmonikus világukba, hiszen a felesége még akkor sem csalta meg, amikor két hónapig Kubában volt egy KISZ-delegációval, persze ő sem csalta meg az asszonyt, pedig a kubai nők iszonytatóan rá- és belemenősek, és mint tudja, hajolt közelebb hozzá, amikor a történetnek erre a pontjára ért, nem kapható náluk gumi, na, hiszen sejti, hogy milyen gumira gondolok, férfiak vagyunk, és ezért a fenekükben kell, hogy is mondjam, ott teljesen veszélytelen elmenni, ja, maga a seggbebaszásról beszél, emeli rá ismét a tekintetét, és emeli fel a hangját, a férfi előbb körülnéz, azután hátrahőkölt, ha magának ilyen közömbös és mindennapi ez a dolog, akkor nyilván a feleségemmel is csinálja, csinálom hát, legyint rá, amaz megragadja a mellén az inget, ki tudja, hányadszor a beszélgetés folyamán, mondd, hogy hazudsz, emeli fel ő is a hangját, de már senki sem figyel oda rájuk, a füstös kis presszó törzsközönsége, alkoholista postások és harmadosztályú, a délutánra előre rápihenő kurvák, hamar megszokja az ilyesmit, hát persze, hogy hazudok, hagyja rá újra, csak nem képzeli, hogy a felesége ilyesmire képes, de a másikat nem nyugtatja meg, amit mond, épp ez az, hogy nagyon is el tudom képzelni, azt persze nem, hogy velem, mert a férjek ilyesmire nem kényszerítik a nejeiket, így mondja, a nejeiket, és a mondásban mélységes áhitat és életidegenség van, illetve képesek, javítja ki magát, de van erkölcs és tisztesség is a világon, uram, ahogy a szájába engem nem, de magát biztosan, na, feleljen őszintén, a szájába veszi magát, vagy nem, nyugodtan beszéljen, nem fogom ismét rángatni, megígérem, mire bólogatni kezd, hát persze, a szájába veszi, és nem is esik neki rosszul, még szopja és szívja és a kezével rángatja is, erre nem vagyok kíváncsi, szakítja félbe a másik, ezekre a tisztátalan részekre egyáltalán nem vagyok kíváncsi, nem tudja elfojtani a mosolyát, pedig épp erre vagy kíváncsi, barátocskám, azért vagy itt, azért faggatsz, meg akarod tudni, hogy megteszi-e a feleséged velem, amit veled nem, vagy mert nem hajandó, vagy mert nem mered kérni rá, és bámulsz a pofámba azzal a kutyaszemeiddel, és lihegve várod, hogy részleteket mondjak el arról, miket csinál velem, milyen a feleséged az ágyban, amikor elengedi magát, elengedi magában az állatot, amit mindig is szerettél volna elérni nála, hogy engedje el a testét, de csak passzívan aládfekszik az ágyban, és szétvetett lábbal várja, mikor vörösödik már el végre a dagadt fejed az élvezettől, és húzódsz ki belőle, hogy szinte azonnal, futva meneküljön a fürdőszobába, előled, a szagod és a verejtéked, meg a hálás tekinteted elől, és kiöblögesse magából azt a ragacsos és undorító valamit, amit az előbb horkanva és halkan nyögdécselve, nehogy a gyerekek meghallják, belépumpáltál, ne tegezzen, és hagyja abba ezt a mocsokságot, szólal meg halkan, összetörten, a szemüvegét törölgeti, olyan az arca, mintha meztelen csigáé lenne, de ebben nem talál semmi taszítót, a szemüveges emberek szemüveg nélkül valahogy a meztelenség érzetét keltik az emberben, a szemüveg által odáig összetartott arc, tekintet szétesik, elfolyik, szétcsepeg, most még szerencsétlenebb flótásnak látszik, mint amilyennek eddig feltűnt, jóllehet, az összes hadonászás és hepciáskodás mögül végig a szerencsétlenség és a magány kandikált elő, azé a kisszerű figuráé, aki valahogy kifogott egy jó nőt magának, azonnal feleségül vette, beléerőltetett két gyereket, azután hátradőlt, és elégedetten bámulta a gyarapodó családot, és egyszer csak egy idegen láncot vett észre a felesége karján, amiről a nő azt állította, vette magának, de a nők soha nem vesznek maguknak arany karláncot, ezt a legostobább férfi is tudta, akkor még nem nyomozott utána, csak gyanakodott, és csak a megrendülése első éjszakáit verejtékezte végig a teljesen passzívvá vált asszony mellett a forró ágyban
ne bámuld már azt a kibaszott kirakatot, ránt nagyot a karodon, majdnem orra buksz az agresszív beavatkozástól, égő érzet a karodon, ahol a karmai beletépnek a húsodba, keselyű, formálódik agyadban a fölismerés, dögkeselyű, amelyik a hulládon szándékozik lakmározni, a szemeddel fogja kezdeni a felbontást, szakszerűen, először a lágy részekkel kezdi, az ágyékod táján tépi fel éles csőre a hasfaladat, megint ránt rajtad egy nagyot, erre elindulsz utána, megadóan és gyámoltalanul, pedig állni szerettél volna még, keveset, ez nyilván csak azon az áron vált volna lehetségessé, hogy elmagyarázol neki valamit, mondjuk, hogy idelátszik még a matrózos kocsma, azt még nézni akarod, a szélherceg történetét mondod el neki például, csak az a baj, ahhoz erősen nincs semmi köze, körülnézel, és nem látod Atmát, ettől még rosszabbul érzed magadat, a kutya látványa sokat segít, fogódzót és melegséget ebben a különös tolongásban, amibe belecibált a nő, megállsz, sok a fényesség, ég át rajtad, sok az utcai zaj, sok az autó, sok a villamos elzúdulásának rettenete, sok az ember, sok az építkezés, és az égből hatalmas ferde fátylak hullámoznak alá, kék és szürke fátylak, jöttükkel szél támad, sötét és ismeretlen nyelven zengő szél, az asszony kezének szorítása gyengül a karodon, addigi kemény és vádló arca elváltozik, félelem, de inkább irtózat jelenik meg rajta, aszott kis teste rángatózni kezd, bőre elkékül, haja egyszerre leválik a koponyájáról, leválik és kacsázva elszáll, komikus, ahogy kacsázik és száll, akár egy elkóborolt paróka, és rettenetes is, ahogy kétségbeesve megskalpolt, véres fejéhez nyúl a karmaival, nagy ez a szél, motyogod felé, de inkább nem beszélsz, félsz, hogy a fogaidat tépi ki ez a hirtelen támadt huzat, a nő pedig, veled szemben, megpróbálja összefogni az arcát, az erőlködéstől kidagadnak az erek a halántékán, tartaná, de nem sikerül, előbb kimeredt szemei pattannak szét az üregükben, és folynak rá véresen és nyúlósan száraz madárarcára, aztán szája tárul sikoltásra, de elviszi a szél a hangot, kitépi a hanggal együtt a fogait is szájából, a szél, a szél, kitépi zengése az emberi szenvedés zajait a szájából, fogatlanul, hirtelen megöregedve mered rád a nő, már nem tartja össze arcát a karmos kéz, homloka hullámzani kezd, azután középütt elreped, szétnyílik, kitárulkozik, akár a túlérett barack, előtűnik a takarásból az agy lüktető, kékes-szürke karfiolja, de a szél csak egy pillanatra torpan meg, hogy megnézze utoljára, és máris szétszaggatja tovább, üres koponyaféltekéi leszakadnak az arckoponyáról és a falhoz csapódnak, a szelet is túlhangzó recsegéssel tépődik le húsa a csontjairól, de a csontok hús nélkül nem tudják megtartani magukat, reped a bőr és fröcsköl a fölhasadt erekből a vér, rá a falra, a kirakat üvegére, a bent ülők rémülten ugrálnak fel, és tapasztják arcukat az üveghez, csontok imbolyognak, integetnek, törnek és röpködnek a szétzuhanó nő alakjának emléke körül, nem érted, hogyan tudsz megállni ebben a rettenetes ferde szélben, aki dühödten zeng tovább, elsodorja a nő maradék szerveit, léghullámokon dobálódik, véres ábrákat rajzol a levegőre a még kiszakadtában is lüktető szív, maréknyi lilás húscafat csupán, konokan dobog, löki a rettenetes mennyiségű vért a magasba, szerteszét a vért, a kirakat üvege vörös lecsorgás, a bent lévőket teljesen eltemeti a vér, beleolvadnak, belefulladnak a vérbe, most a megcsavarodott testből a belek lengenek föl, és nyomban szétpukkadnak-repednek, bélsár csapódik rá a levegőre, a hirdetőoszlopra, a vérre, keveredik vele és bugyborékol, forr és izzik a különös zagyvalék, vér és szar, a gyomor is eltáncol az orrod előtt, gyerekkorod óta gömböcnek képzelted, hát most láthatod, hogy nem egészen olyan, fölhasad és a tartalma a bejárati ajtóhoz csapódik, aztán le is hull róla, alápotyog nagy sárga-vörös lé-darabokban, lefelé a félig megemésztett zuzapörkölt a kenyérhéjjal és a tejszínes kávéval, megpróbálod lehúnyni a szemedet, de nem tudod, valaki forró pálcikákkal támasztotta föl, talán aki a szelet föltámasztotta, talán isten, hogy még lásd a veséket is szállni az arcod előtt, a máj nagy virágát fölhintázni a többiek után a magasba, a tüdőt, amelynek két fekete-kék bokrát apró csillagokra szaggatja szét a megvadult szél, sötétedik, a ház előtt állsz, amit te terveztél, csak azt nem érted, honnan kerültek oromzatára az ormótlan kariatidák, jó kis ház ez, bírja a szelet, gondolod, de nem, nem bírja, mert a szél előbb csak meglengeti, hullámoztatja a falat, azután kitépi belőle a legalsó szintet, előbb az alsó részt szaggatja ki az épületből, kirángatja dühöngve a szobákban felhalmozott tárgyakat, olyan ez, ámulsz el, mint amikor kilencezer méter magasban kiszakad a repülőgép oldala, asztalok, szekrények, ágyak, függönyök, szőnyegek, székek, fogasok, kompjúterek, hajasbabák, asztalilámpák, irattartók, bögrék, tolltartók, könyvek, tartalmukat veszített akváriumok, vécékagylók, kádak és kereteikből kizuhant festmények vágódnak ki a huzattal a hatalmas falrésen, vagy inkább falhiányon át, darabokra szaggatott kutyák, tépett macskatetemek, emberi fejek, vállak, széthagyott végtagok, karok és lábak, csontok, véres húscsomók, hajcsomók, szemkötegek, letépett fülek és körmök, szájüregek, melyek nyelv nélkül tátognak tovább, míg el nem halkulnak végleg, próbálnak hírt adni arról a szörnyűségről, aminek a részese vagy, a nyelv már nem elég ehhez, gondolod, és értetlenül állsz tovább, egyetlen álló vagy a zűrzavarban, és a szél már bontja a további szinteket, megdöbbensz, amikor rájössz, hogy a testeden suhannak át a tárgyak, a súlyos tölgyfa tárgyalóasztalok és szekrények, az üressé fosztott részek mögött feltűnik a város látképe, a folyó nyugodt, szürke vize a híddal, idáig látszanak a sziget zöld bokrai, már csak a tető áll a házból, fent a magasban, és a kariatidák állnak még komoran, ráerősítve a levegőre, mögöttük már nincs fal, nincs anyag, két hatalmas férfi tartja a vállán a világokat, az egyik világ kerek, a másik háromszögletű, az ismeretlen szobrok szeme lassan rád mozdul, véresen rád fordul a tekintetük, ekkor azonban megroppan a tető, majd a következő pillanatban úgy robban szét, mintha dinamitot raktak volna alá, cserép és faácsolat, beton és tégla tűzijátéka az égen, és a szél csak tép tovább, tépi a házsort, tépi az utcát, a levegő megtelik szétrobbantott anyaggal, fallal, korommal, pernyével, emberrészekkel és roncsolt tárgyrészekkel, megtelik vörössel és megtelik tarkával, a huzat kihúz mindent, ami eddig a helyén volt, a házakat, az utcákat, a villamosvezetékeket, a lámpaoszlopokat, a hidat és a sziget fáit, a világ kapott huzatot, érted meg ebben a pillanatban, körülnézel, hogy mibe kapaszkodhatnál, de nincs semmilyen tárgy, ami megmaradt volna a közeledben, ekkor kell rádöbbenned, hogy a hatalmasan zúgó szél eddig egyáltalán nem okozott benned kárt, én vagy a szél vagyok, vagy az, aki a szelet gerjesztette, különben kívül kellene lennem rajta, márpedig ami kívül van, azt mindet fölrántotta már magával az égbe, és ismét körülnézel, már valóban nem látsz magad körül semmit, pontosabban a semmit látod körben, nincsenek romok, nincsenek nyomok, csak por van, ami a lábad előtt hever, és a hatalmas ég van fölötted, jól kibasztak velem, morgod, kifelejtettek a világ végéből, ilyenkor mit kell csinálni, és tanácstalan vagy, mert még soha nem felejtettek ki a világvégéből, legalább Atma itt lenne, nézel körül reménykedve, de nem látsz semmit a lábad porán és az ég magasán kívül, és a sokáig tartó mozdulatlanságban hirtelen megérzed, hogy a porban megmozdul valami, nem nagy mozgás, de megérzed, hogy valami nagy kukac mozdul meg a porban, amelyik nem úgy araszol, mint a giliszták, inkább lassan lüktetve siklik, arasznyi nagy és vastag és vörös, és olyan a mozgása, mintha egy nagy merev nemi szerv vergődne, távolodnék küszködve a szürkés-kék porban, elfog a félelem, a nadrágod felé nyúlsz, és nincs rajtad nadrág, meztelen testedet érinti hideg ujjad, lehúnyod a szemedet félelmedben, úgy nézel le, csukott szemhéjakkal, melyek talán kiszűrik majd az iszonyatot, le az ágyékodhoz, és valóban, nincs már, ami addig ott volt, nagy csúnya forradás vöröslik a nemi szerved helyén, értelmezni próbálod a képtelenséget, megállt a szél, de csak annyi jut eszedbe, úristen, elhagyott a faszom, és még annyi, távolról szólalva meg, mintha más beszélne, pedig nem, micsoda intellektuális helyzet, még szerencse, hogy vasárnap van
