Folyóiratok
Katona, sóban
apokaliptika
Ha elképzelünk egy majdnem egyenes vonalat, amely összeköti Újvidéket Odesszával, akkor ennek - durva meghatározás szerint - a közepe táján találjuk Nagyszebent, Nagyszeben közelében pedig Vízaknát, a mai Ocna Sibiuluit, egy városkát, amelynek vízzel megtelt régi bányáiban a lerobbant légutaknak és renitenskedő egyebeknek kedvező sófürdők vannak.
Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy a csendes, kellemes pihenést ígérő Vízakna környéke egykor elkeseredett küzdelemtől visszhangzott: a magyar szabadságharc legendás, apró termetű, kalapács-ujjú lengyel Bem apója itt vívta egyik - túl sikeresnek éppen nem mondható - csatáját a vérszomjas, súlyos asztmában szenvedő osztrák Puchner hadával. 1849. február 4-én Beméknek nem jól álltak a csillagok, de mint tudjuk, Apóéknak a Maros menti piski hídnál sikerült újra magukhoz ragadniuk a kezdeményezést, és merészen kihasználva Puchner vízaknai "inhalációs szünetét", március elején Nagyszebent is elfoglalták. A biztos támaszától megfosztott, légért kapkodó császári vezér kénytelen volt seregével együtt az akkori cári csapatoktól megszállt román fejedelemségbe menekülni.
Hogy ne részletezzem: azt is tudjuk, hogy a végjátékban a szabadságharc tüze kialudt, és magyarföldön a Puchnernél sokkalta brutálisabb Haynau rémuralma következett, amikor csak a kivégző osztagok fegyverei dörögtek, és még a legbátrabb szívekben is nagy sátrat vert a félelem. Aztán azok a puskák is elhallgattak.
Itt lomhán, zökkenőmentesen fordul a történelem kereke, eltekintve a megakasztására tett egy-két további kísérlettől.
A Nagyszeben és Vízakna között húzódó hosszú, vastag és puha csendet, amelyben még a mára már kihalt vagy átmutálódott erdélyi pöttyös farkasnak (Hyaena transsylvaniensis) is először torkára fagyott a kacaj, aztán meg az is elfáradt rettegni, szóval ezt a halotti csendet: egészen másféle lövöldözés törte meg a század vége felé.
A krónika feljegyezte, hogy 1890. július 3-án rettenetes felhőszakadás és jégeső látogatta meg déli irányból Vízaknát. Akkora, amelyhez foghatóra a legidősebb vízaknaiak sem emlékeztek. Döngött, csattogott minden. A fülsiketítő zajt csak fokozta, hogy egy osztrák származású felfedező-kalandor - a dolog éppen úgy esett - itt próbálhatta ki híres, görbe csövű viharágyúit a tornyosuló fellegek eloszlatására. Tette ezt Mária Terézia akkor még érvényben lévő tilalma ellenére, amelyet Mária Terézia a boszorkánymesék tarthatatlanságára és az eljárás eredménytelenségére hivatkozva hozott volt még a tizennyolcadik század közepén. Ám meddőnek bizonyult ennek a "törvénytelen embernek" minden, elvégre jóhiszemű igyekezete. Hiába lődözött elébb szentelt viaszból készült labdacsokat az égboltra, aztán meg valódi, propeller-szerű éles lövedékeket, a küldemény vagy nem jutott el a felhők magasságáig, vagy ha még odajutott is, nem idézett elő változást a felhők állapotában. Mert hát tudvalévő, hogy a villám például nagyobb galibát okoz, mint az ágyú, mégsem akadályozza meg a jégeső képződését.
Mi sem találóbb itt, mint arra gondolni, hogy végtére is a legnagyobb ütközetek ezernyi dörgő ágyúja se módosítja az időjárást. Bár az is igaz, hogy eddig még senki nem hagyta abba a harcot, s kezdett - akárha egységes vezényszóra - egyszerre a menny boltozatára tüzelni.
Szó, ami szó, a kísérlet nem vált be. Ellenben talán hozzájárult ahhoz a káprázatos jelenséghez, amely amolyan sátáni glóriaként fénylett föl az égen, és amelynek közepén a bámész vízaknaiak elképedt szeme láttára - évtizedekkel a szabadságharc bukása után, néhányukat örökre elvakítva - megjelentek az Apokalipszis lovasai.
Abban a pillanatban elhallgatott minden, és fél kukoricacső lemorzsolásának idejéig nem hallatszott semmi, de látszott: ugyancsak minden! Az első lovas lengő fehér csődörön lovagolt, kezében íj, fején korona. Ő a Hódítás lovasa. A második vérvörös kancán érkezett, sötét páncélban, baljában hatalmas kardot forgatott kihívón. Ő a Háború lovasa. A harmadik fekete paripán ült, kezében üres mérleget himbált. Ő az Éhínség lovasa. A negyedik színe váltó ménen vágtatott, és olyan sovány volt, mint egy csontváz. El lehetett képzelni csontjainak zörgését. Márpedig ő volt a Halál lovasa. (Koponyáján csuklya, dögvész a lehelete...) Az egész hajmeresztően fenséges és egyben alpári jelenetet - amolyan söprögetőként - maga a Pokol zárta. Itt - az egyetemes villódzásban, kénköves bűzben - Kossuth Lajos szabadságos fővezér kétségbeesett sikolyával vége lett a nem eföldi látványnak. Úgyhogy a szemtanúknak nem maradt más hátra, mint keresztet vetni és a talajra borulni. Közöttük egy Szász Géza nevű, szorgosságáról nem éppen híres, negyven év körüli szikár agglegénynek is, aki valószínűleg ott hibbant meg, hogy később remeteségbe vonuljon a Hargitára, ahol hosszú évek során jegyezte papírra Vízaknai Szt. Géza jelenései munkacímmel a maga látomásait a világ végének eljöveteléről.
Géza életműve ugyan túlélte az első világháborút, ám végképp elveszett a második világégésben. Csak a címe maradt meg, az is Géza tiszta hegyi levegő által pergamenné száradt, közszemlére tett homlokára írva, ahonnan nem kopott le soha. És akkor már itt is vagyunk, annál a motívumnál, amely mintegy dialektikusan megelőlegezi azt a furcsa valamit, ami később a vízaknai csodaként járta be a világot széltébe, illetve hosszába, nagy vihart kavarva a korabeli Egyesült Államok tudományos köreiben is, a Benjamin Franklin feltalálta villámhárító őshazájában. Talán csak azért, hogy mára - a mindenféle további fertelmes kataklizma korában - csaknem egészében elfelejtődjön.
Tehát ott tartottunk, hogy Vízakna városát - miképp azt dr. Tóth Béla Magyar ritkaságok című, 1899-ben az Athenaeum megjelentette, furcsa eseményeket egybegyűjtő szakkönyvében olvashatjuk, netán éppen egy "határtalan" vízaknai fürdőzés kellős közepén -, 1890. július 3-án rettenetes felhőszakadás és jégeső lepte meg. Márpedig volt ott a közelben egy, talán a mai nap, Krisztus utáni 2000-ben is létező, Ekhó-akna nevű, akkor már rég elhagyatott sóbánya, amelyről az a hír járta, hogy - miképp kagylóból a tenger morajlása - belőle a vízaknai ütközet halálhörgései jönnek vissza. Nos, ebből az Ekhó-aknából, amelyet még 1824-ben elárasztott a víz, említett napon földalatti dörgés, forrongás hallatszott, majd mintegy tizenöt méter magas, kéve alakú, zubogó-sistergő folyadékoszlop lövellt ki, amely messze fecskendezte undorító habját. Az ár tetején a bánya támogatására használt deszkák, gerendák táncoltak, közöttük pedig emberi hullák.
- Félelmes és nagyszerű volt ez az apokaliptikus látvány - véli könyvében dr. Tóth.
Másnap, mikor a vihar elült, vakmerő férfiak - nagy veszedelem és fáradozás között - ötvenöt ép testet húztak ki a hatalmas pocsolyából, gyűjtöttek egybe annak peremén. Két nap múlva meg egy ötvenhatodikat is horogra akasztottak. Az ötvenöt halotton látható vágott, szúrt és lőtt sebek kétség nélkül arra vallottak, hogy ama honvédek maradványaival van itt cseppet sem kellemes dolog, akik a szabadságharcban, 1849. február 4-én Vízaknánál elestek, és akiket a következő nap beledobáltak az Ekhóba. Még nagyobb lett a csodálkozás, amikor az ötvenhatodik holttestben teljes bizonysággal felismerték Kolla Mátyás "nagy természetű" szebeni koldusbírót, aki azelőtt három esztendővel öngyilkosságot követett el a szóban forgó aknába ugorva, mert szerelmes lett egy cigánylányba, aki féltékenységből lósörényszálat hurkolt Kolla Mátyás vesszejére, míg az nyálát csorgatva aludt, úgyhogy reggelre ellilult és használhatatlanná vált - minden nő irányába - Kolla Mátyás férfiassága.
E fantasztikus hír hallatára az emberek ezrével sereglettek oda - ki gyalog, ki kocsin, ki vasúton - saját szemükkel győződni meg a hihetetlen dologról. A csoda igaznak bizonyult: a kéregetők megregulázásával egykor megbízott Mátyás koldusbíróra szinte mindenki ráismert. Vagy legalábbis vélt.
Ami azt a kérdést illeti, hogy a többi ötvenöt holttest csakugyan az 1849-ben elesett honvédeké volt-e, nincsen helye a kételkedésnek. Még élő szemtanúk egyhangúlag vallották dr. Tóth előtt, hogy Bem tábornok, miután a császári csapatok 1849. február 4-én legyőzték, több mint háromszáz halottat hagyott hátra a csatatéren, s e halottakat február 5-én meztelenül az Ekhó-aknába hányták a tisztogatók, mert a farkasordító hidegben keményre fagyott földbe lehetetlenség volt sírt ásni. A Benedek-krónikában a szerző (bizonyos Benedek Antal, akiről a kevésnél is kevesebbet tudunk) így ír hegyes lúdtollával: "Mikor 1849-ben Bem tábornokot a császáriak Puchner vezérlete alatt megrohanták és Vízakna mellett legyőzték, a csatatéren maradt, mintegy háromszáz halottat az akkori inspektor, Szász János (Vízaknai Szt. Géza nagyapja - dr. T. B. megjegyzése!) parancsára, ebbe a bányába dobálták." Kétségtelen tehát, bólint Tóth doktor, hogy az aknából kikerült ötvenöt hulla ama katonáké közül való, akik 1849. február 4-én hősi halált haltak Magyarország szabadságáért. Az ötvenhatodik holttesten ing volt, s mivel még szemöldöke, bajusza és részben a haja is megmaradt, teljes bizonysággal fel lehetett benne ismerni Kolla Mátyást, az öngyilkos koldusbírót.
A tetemek boncolását bizonyos dr. König Henrik Aurelius végezte, egy halk szavú, pedáns ember. Igen nagy tudományos érdekességű jegyzőkönyvéből dr. Tóth magyar múmiaszakértő a továbbiakban közli mindazt, ami szerinte a nem-doktor közönséget is illetheti. Eszerint - aki nem bírja, fordítsa el fejét! - a holttestek a szöveteknek sós vízzel való átivódása és a bensejükben történt sókristály-lerakódás révén feltűnően nehezek voltak. A halottas merevség - leszámítva Kolla Mátyás hímtagjának a halálban valamitől visszatért, dacosan ágaskodó, erősen jobbra ferdülő megkeményedését - csekély; semmi rothadás, a szaguk olyan, mint a régi, besózott húsé. Fel voltak duzzadva, és igen hasonlítottak az anatómiai célokra sokáig borszeszben tartott tetemekhez. A bőr hamuszínű, kemény tapintású, sima, csak a talpon és a tenyéren ráncos - miképp hosszú fürdés után. A honvédekről minden haj és szőrzet eltűnt, még egy pihe se maradt sehol. Az ajak, a száj, a szemhéj nyálkahártyája halovány és finom.
Valamennyi szem kicsurgott - Kolláét kivéve -, méghozzá úgy, hogy az üvegtestnek és a lencsének nyomát sem lehetett találni. A fül kagylóját, nyílását, valamint az orrlyukakat finomművű, tű alakú sókristályok lepték be. A köröm részint sima, fehér, részint erősen tapadó, igen vékony, sárgás réteggel fedett, mely réteg alatt meg lehet látni még a köröm feketéjét is. Miután a halottak huzamosabb ideig hevertek a levegőn, és a víz elpárolgott, bőrük olyan lett az apró sókristályoktól, mintha cukorral lett volna behintve. A mélységbe való vetéskor történt zúzódásokon kívül valamennyi testen látszottak a kardvágások, a háromszögű szuronydöfések és a lövések.
Egy tetemen követni lehetett az egész lövéscsatornát, mely a jobb bordaívtől a májon át, a bal tüdőkaréj alatt, kissé ferdén fölfelé, az alsó lapockaizomig terjedt.
Doktor König azt írja, hogy amikor kiköszörült késével végighasította ezeket a sókristályokkal teli testeket, nyikorgást hallott és olyasmit érzett, mintha szalonnabőrt vágna. A mellkas, a hasüreg, a szív, a belek, az ízületek telistele a sónak kisebb-nagyobb, kocka alakú kristályaival. A vizsgálódót az lepte meg legjobban, hogy minden olyan frissnek látszott, mintha tegnapi halottakkal volna dolga. Semmi belső rész nem volt, amelyet ne járt volna át a megkristályosodott só. Még a kiütött, kifújt csontvelőben is bőven mutatkoztak az apró sótáblácskák.
Dr. König Henrik Aurelius aztán a Tihamér nevű, kivénhedt baknyulán és számos más alanyon, alannyal, az idő metafizikai felgyorsításával végzett kísérlet segedelmével győződött meg arról, hogy az Ekhó-akna vize a legkitűnőbb konzerváló folyadék - a laboratóriumban is!
Testek, testrészek változatlanul maradnak meg benne, ugyanakkor a sűrű sóoldatban minden elrohad (ahogy egy sonkapácolás alkalmával azt e sorok írója, közvetítője is megtapasztalta egy újabb század jobb sorsra érdemes évében). Mindez arra vall, hogy a honvédek testi épen maradásának oka nem csupán az akna vizében levő igen sok klórnátrium, hanem a víz kénsavas mész, jódnátrium, klórmagnézium, klórkálium, klórkálcium tartalma is. Az Ekhó-akna vizének sója tehát alkalmasint azonos a Thököly-sóéval, mely Európának, sőt talán az egész világnak legerősebb jódos és más összetevős, megőrző erejű sója.
Dr. König Henrik Aurelius a vízaknai tünemény révén megdőltnek ítéli azt a régi fiziológiai tételt, hogy a bőr nem bocsátja át a testet körülvevő folyadékot. Mert igenis!
Hát ez lenne: a katona, sóban.
Dr. Tóth Béla itt berekeszti szavát.
Más forrásokból derül ki, hogy a vízaknai honvédeket a végén, persze, megérdemelt örök nyugovóra helyezték, Kolla Mátyás koldusbíróval együtt. Ám ez utóbbit egy éjszaka kiásták a vándorcigányok, és magukkal vitték. Hogy milyen kalandos utóélet során, pontosan nem tudni, de tény, hogy Kolla Mátyás e kerek világnak valószínűleg egyetlen embere, aki halála után járta be az Egyesült Államokat. Mert Kolla Mátyás múmiáját valahogy kicsempészték oda, ahol aztán vándormutatványosok hurcolták körbe az élő tizenkét mellű nővel, a hatvan fogú hermafroditával és a hátán pörgethető, hatfejű teknőssel együtt, míg Utah szövetségi államban egy James Kinsella nevű, tagbaszakadt sheriff - az erősen vallásos érzületű, megbotránkozott felesége meg a saját bigottsága hatására - le nem állította az "ízléstelenséget", és el nem kobozta Kolla Mátyás koldusbíró földi maradványait, és át nem adta Salt Lake City Múmiatani Intézetének.
Aztán innen - hosszabb vizsgálatok után - valószínűleg kiszuperálták Kolla Mátyást, mert e sorok körmölője (Újvidéky Cuniculus Balázs mester) még látta őt 1979. szeptember 13-án San Franciscóban, a Fisherman's Wharf vízparti turisztikai negyedben, úgymond visszacsatoltan a show-businessbe.
Kolla Mátyás egy üveg szarkofágban feküdt valamelyik kínai uralkodó középső ujjának meg egy eredeti emberi szőrzettel borított, hamisítatlan emberi fogakkal ellátott japán szobornak a szomszédságában. Alatta réztábla hirdette, hogy ő meg nem más, mint Mathias Colla, a híres transszilván vámpírok egyike. Vámpírlátvány, öt dollárért. És mechanikus denevérek húztak el az elszörnyedt látogató feje felett, az említett összegbe kalkuláltan. De ez még nem minden. Kolla Mátyás időnként felsóhajtott, s mondott valamit: románul.
Vízaknai Szt. Géza pedig ezt jövendölte magyarul:
- Ha majd még legalább kétszáz vak honvéd felkel sírjából, és a halott koldusbíró is lábra kap, akkor majd a világ elveszik a könnyek ítéletnapi tengerében.
Nos, ez az, éppen...
Ha elképzelünk egy majdnem egyenes vonalat, amely összeköti Újvidéket Odesszával, akkor ennek - durva meghatározás szerint - a közepe táján találjuk Nagyszebent, Nagyszeben közelében pedig Vízaknát, a mai Ocna Sibiuluit, egy városkát, amelynek vízzel megtelt régi bányáiban a lerobbant légutaknak és renitenskedő egyebeknek kedvező sófürdők vannak.
Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy a csendes, kellemes pihenést ígérő Vízakna környéke egykor elkeseredett küzdelemtől visszhangzott: a magyar szabadságharc legendás, apró termetű, kalapács-ujjú lengyel Bem apója itt vívta egyik - túl sikeresnek éppen nem mondható - csatáját a vérszomjas, súlyos asztmában szenvedő osztrák Puchner hadával. 1849. február 4-én Beméknek nem jól álltak a csillagok, de mint tudjuk, Apóéknak a Maros menti piski hídnál sikerült újra magukhoz ragadniuk a kezdeményezést, és merészen kihasználva Puchner vízaknai "inhalációs szünetét", március elején Nagyszebent is elfoglalták. A biztos támaszától megfosztott, légért kapkodó császári vezér kénytelen volt seregével együtt az akkori cári csapatoktól megszállt román fejedelemségbe menekülni.
Hogy ne részletezzem: azt is tudjuk, hogy a végjátékban a szabadságharc tüze kialudt, és magyarföldön a Puchnernél sokkalta brutálisabb Haynau rémuralma következett, amikor csak a kivégző osztagok fegyverei dörögtek, és még a legbátrabb szívekben is nagy sátrat vert a félelem. Aztán azok a puskák is elhallgattak.
Itt lomhán, zökkenőmentesen fordul a történelem kereke, eltekintve a megakasztására tett egy-két további kísérlettől.
A Nagyszeben és Vízakna között húzódó hosszú, vastag és puha csendet, amelyben még a mára már kihalt vagy átmutálódott erdélyi pöttyös farkasnak (Hyaena transsylvaniensis) is először torkára fagyott a kacaj, aztán meg az is elfáradt rettegni, szóval ezt a halotti csendet: egészen másféle lövöldözés törte meg a század vége felé.
A krónika feljegyezte, hogy 1890. július 3-án rettenetes felhőszakadás és jégeső látogatta meg déli irányból Vízaknát. Akkora, amelyhez foghatóra a legidősebb vízaknaiak sem emlékeztek. Döngött, csattogott minden. A fülsiketítő zajt csak fokozta, hogy egy osztrák származású felfedező-kalandor - a dolog éppen úgy esett - itt próbálhatta ki híres, görbe csövű viharágyúit a tornyosuló fellegek eloszlatására. Tette ezt Mária Terézia akkor még érvényben lévő tilalma ellenére, amelyet Mária Terézia a boszorkánymesék tarthatatlanságára és az eljárás eredménytelenségére hivatkozva hozott volt még a tizennyolcadik század közepén. Ám meddőnek bizonyult ennek a "törvénytelen embernek" minden, elvégre jóhiszemű igyekezete. Hiába lődözött elébb szentelt viaszból készült labdacsokat az égboltra, aztán meg valódi, propeller-szerű éles lövedékeket, a küldemény vagy nem jutott el a felhők magasságáig, vagy ha még odajutott is, nem idézett elő változást a felhők állapotában. Mert hát tudvalévő, hogy a villám például nagyobb galibát okoz, mint az ágyú, mégsem akadályozza meg a jégeső képződését.
Mi sem találóbb itt, mint arra gondolni, hogy végtére is a legnagyobb ütközetek ezernyi dörgő ágyúja se módosítja az időjárást. Bár az is igaz, hogy eddig még senki nem hagyta abba a harcot, s kezdett - akárha egységes vezényszóra - egyszerre a menny boltozatára tüzelni.
Szó, ami szó, a kísérlet nem vált be. Ellenben talán hozzájárult ahhoz a káprázatos jelenséghez, amely amolyan sátáni glóriaként fénylett föl az égen, és amelynek közepén a bámész vízaknaiak elképedt szeme láttára - évtizedekkel a szabadságharc bukása után, néhányukat örökre elvakítva - megjelentek az Apokalipszis lovasai.
Abban a pillanatban elhallgatott minden, és fél kukoricacső lemorzsolásának idejéig nem hallatszott semmi, de látszott: ugyancsak minden! Az első lovas lengő fehér csődörön lovagolt, kezében íj, fején korona. Ő a Hódítás lovasa. A második vérvörös kancán érkezett, sötét páncélban, baljában hatalmas kardot forgatott kihívón. Ő a Háború lovasa. A harmadik fekete paripán ült, kezében üres mérleget himbált. Ő az Éhínség lovasa. A negyedik színe váltó ménen vágtatott, és olyan sovány volt, mint egy csontváz. El lehetett képzelni csontjainak zörgését. Márpedig ő volt a Halál lovasa. (Koponyáján csuklya, dögvész a lehelete...) Az egész hajmeresztően fenséges és egyben alpári jelenetet - amolyan söprögetőként - maga a Pokol zárta. Itt - az egyetemes villódzásban, kénköves bűzben - Kossuth Lajos szabadságos fővezér kétségbeesett sikolyával vége lett a nem eföldi látványnak. Úgyhogy a szemtanúknak nem maradt más hátra, mint keresztet vetni és a talajra borulni. Közöttük egy Szász Géza nevű, szorgosságáról nem éppen híres, negyven év körüli szikár agglegénynek is, aki valószínűleg ott hibbant meg, hogy később remeteségbe vonuljon a Hargitára, ahol hosszú évek során jegyezte papírra Vízaknai Szt. Géza jelenései munkacímmel a maga látomásait a világ végének eljöveteléről.
Géza életműve ugyan túlélte az első világháborút, ám végképp elveszett a második világégésben. Csak a címe maradt meg, az is Géza tiszta hegyi levegő által pergamenné száradt, közszemlére tett homlokára írva, ahonnan nem kopott le soha. És akkor már itt is vagyunk, annál a motívumnál, amely mintegy dialektikusan megelőlegezi azt a furcsa valamit, ami később a vízaknai csodaként járta be a világot széltébe, illetve hosszába, nagy vihart kavarva a korabeli Egyesült Államok tudományos köreiben is, a Benjamin Franklin feltalálta villámhárító őshazájában. Talán csak azért, hogy mára - a mindenféle további fertelmes kataklizma korában - csaknem egészében elfelejtődjön.
Tehát ott tartottunk, hogy Vízakna városát - miképp azt dr. Tóth Béla Magyar ritkaságok című, 1899-ben az Athenaeum megjelentette, furcsa eseményeket egybegyűjtő szakkönyvében olvashatjuk, netán éppen egy "határtalan" vízaknai fürdőzés kellős közepén -, 1890. július 3-án rettenetes felhőszakadás és jégeső lepte meg. Márpedig volt ott a közelben egy, talán a mai nap, Krisztus utáni 2000-ben is létező, Ekhó-akna nevű, akkor már rég elhagyatott sóbánya, amelyről az a hír járta, hogy - miképp kagylóból a tenger morajlása - belőle a vízaknai ütközet halálhörgései jönnek vissza. Nos, ebből az Ekhó-aknából, amelyet még 1824-ben elárasztott a víz, említett napon földalatti dörgés, forrongás hallatszott, majd mintegy tizenöt méter magas, kéve alakú, zubogó-sistergő folyadékoszlop lövellt ki, amely messze fecskendezte undorító habját. Az ár tetején a bánya támogatására használt deszkák, gerendák táncoltak, közöttük pedig emberi hullák.
- Félelmes és nagyszerű volt ez az apokaliptikus látvány - véli könyvében dr. Tóth.
Másnap, mikor a vihar elült, vakmerő férfiak - nagy veszedelem és fáradozás között - ötvenöt ép testet húztak ki a hatalmas pocsolyából, gyűjtöttek egybe annak peremén. Két nap múlva meg egy ötvenhatodikat is horogra akasztottak. Az ötvenöt halotton látható vágott, szúrt és lőtt sebek kétség nélkül arra vallottak, hogy ama honvédek maradványaival van itt cseppet sem kellemes dolog, akik a szabadságharcban, 1849. február 4-én Vízaknánál elestek, és akiket a következő nap beledobáltak az Ekhóba. Még nagyobb lett a csodálkozás, amikor az ötvenhatodik holttestben teljes bizonysággal felismerték Kolla Mátyás "nagy természetű" szebeni koldusbírót, aki azelőtt három esztendővel öngyilkosságot követett el a szóban forgó aknába ugorva, mert szerelmes lett egy cigánylányba, aki féltékenységből lósörényszálat hurkolt Kolla Mátyás vesszejére, míg az nyálát csorgatva aludt, úgyhogy reggelre ellilult és használhatatlanná vált - minden nő irányába - Kolla Mátyás férfiassága.
E fantasztikus hír hallatára az emberek ezrével sereglettek oda - ki gyalog, ki kocsin, ki vasúton - saját szemükkel győződni meg a hihetetlen dologról. A csoda igaznak bizonyult: a kéregetők megregulázásával egykor megbízott Mátyás koldusbíróra szinte mindenki ráismert. Vagy legalábbis vélt.
Ami azt a kérdést illeti, hogy a többi ötvenöt holttest csakugyan az 1849-ben elesett honvédeké volt-e, nincsen helye a kételkedésnek. Még élő szemtanúk egyhangúlag vallották dr. Tóth előtt, hogy Bem tábornok, miután a császári csapatok 1849. február 4-én legyőzték, több mint háromszáz halottat hagyott hátra a csatatéren, s e halottakat február 5-én meztelenül az Ekhó-aknába hányták a tisztogatók, mert a farkasordító hidegben keményre fagyott földbe lehetetlenség volt sírt ásni. A Benedek-krónikában a szerző (bizonyos Benedek Antal, akiről a kevésnél is kevesebbet tudunk) így ír hegyes lúdtollával: "Mikor 1849-ben Bem tábornokot a császáriak Puchner vezérlete alatt megrohanták és Vízakna mellett legyőzték, a csatatéren maradt, mintegy háromszáz halottat az akkori inspektor, Szász János (Vízaknai Szt. Géza nagyapja - dr. T. B. megjegyzése!) parancsára, ebbe a bányába dobálták." Kétségtelen tehát, bólint Tóth doktor, hogy az aknából kikerült ötvenöt hulla ama katonáké közül való, akik 1849. február 4-én hősi halált haltak Magyarország szabadságáért. Az ötvenhatodik holttesten ing volt, s mivel még szemöldöke, bajusza és részben a haja is megmaradt, teljes bizonysággal fel lehetett benne ismerni Kolla Mátyást, az öngyilkos koldusbírót.
A tetemek boncolását bizonyos dr. König Henrik Aurelius végezte, egy halk szavú, pedáns ember. Igen nagy tudományos érdekességű jegyzőkönyvéből dr. Tóth magyar múmiaszakértő a továbbiakban közli mindazt, ami szerinte a nem-doktor közönséget is illetheti. Eszerint - aki nem bírja, fordítsa el fejét! - a holttestek a szöveteknek sós vízzel való átivódása és a bensejükben történt sókristály-lerakódás révén feltűnően nehezek voltak. A halottas merevség - leszámítva Kolla Mátyás hímtagjának a halálban valamitől visszatért, dacosan ágaskodó, erősen jobbra ferdülő megkeményedését - csekély; semmi rothadás, a szaguk olyan, mint a régi, besózott húsé. Fel voltak duzzadva, és igen hasonlítottak az anatómiai célokra sokáig borszeszben tartott tetemekhez. A bőr hamuszínű, kemény tapintású, sima, csak a talpon és a tenyéren ráncos - miképp hosszú fürdés után. A honvédekről minden haj és szőrzet eltűnt, még egy pihe se maradt sehol. Az ajak, a száj, a szemhéj nyálkahártyája halovány és finom.
Valamennyi szem kicsurgott - Kolláét kivéve -, méghozzá úgy, hogy az üvegtestnek és a lencsének nyomát sem lehetett találni. A fül kagylóját, nyílását, valamint az orrlyukakat finomművű, tű alakú sókristályok lepték be. A köröm részint sima, fehér, részint erősen tapadó, igen vékony, sárgás réteggel fedett, mely réteg alatt meg lehet látni még a köröm feketéjét is. Miután a halottak huzamosabb ideig hevertek a levegőn, és a víz elpárolgott, bőrük olyan lett az apró sókristályoktól, mintha cukorral lett volna behintve. A mélységbe való vetéskor történt zúzódásokon kívül valamennyi testen látszottak a kardvágások, a háromszögű szuronydöfések és a lövések.
Egy tetemen követni lehetett az egész lövéscsatornát, mely a jobb bordaívtől a májon át, a bal tüdőkaréj alatt, kissé ferdén fölfelé, az alsó lapockaizomig terjedt.
Doktor König azt írja, hogy amikor kiköszörült késével végighasította ezeket a sókristályokkal teli testeket, nyikorgást hallott és olyasmit érzett, mintha szalonnabőrt vágna. A mellkas, a hasüreg, a szív, a belek, az ízületek telistele a sónak kisebb-nagyobb, kocka alakú kristályaival. A vizsgálódót az lepte meg legjobban, hogy minden olyan frissnek látszott, mintha tegnapi halottakkal volna dolga. Semmi belső rész nem volt, amelyet ne járt volna át a megkristályosodott só. Még a kiütött, kifújt csontvelőben is bőven mutatkoztak az apró sótáblácskák.
Dr. König Henrik Aurelius aztán a Tihamér nevű, kivénhedt baknyulán és számos más alanyon, alannyal, az idő metafizikai felgyorsításával végzett kísérlet segedelmével győződött meg arról, hogy az Ekhó-akna vize a legkitűnőbb konzerváló folyadék - a laboratóriumban is!
Testek, testrészek változatlanul maradnak meg benne, ugyanakkor a sűrű sóoldatban minden elrohad (ahogy egy sonkapácolás alkalmával azt e sorok írója, közvetítője is megtapasztalta egy újabb század jobb sorsra érdemes évében). Mindez arra vall, hogy a honvédek testi épen maradásának oka nem csupán az akna vizében levő igen sok klórnátrium, hanem a víz kénsavas mész, jódnátrium, klórmagnézium, klórkálium, klórkálcium tartalma is. Az Ekhó-akna vizének sója tehát alkalmasint azonos a Thököly-sóéval, mely Európának, sőt talán az egész világnak legerősebb jódos és más összetevős, megőrző erejű sója.
Dr. König Henrik Aurelius a vízaknai tünemény révén megdőltnek ítéli azt a régi fiziológiai tételt, hogy a bőr nem bocsátja át a testet körülvevő folyadékot. Mert igenis!
Hát ez lenne: a katona, sóban.
Dr. Tóth Béla itt berekeszti szavát.
Más forrásokból derül ki, hogy a vízaknai honvédeket a végén, persze, megérdemelt örök nyugovóra helyezték, Kolla Mátyás koldusbíróval együtt. Ám ez utóbbit egy éjszaka kiásták a vándorcigányok, és magukkal vitték. Hogy milyen kalandos utóélet során, pontosan nem tudni, de tény, hogy Kolla Mátyás e kerek világnak valószínűleg egyetlen embere, aki halála után járta be az Egyesült Államokat. Mert Kolla Mátyás múmiáját valahogy kicsempészték oda, ahol aztán vándormutatványosok hurcolták körbe az élő tizenkét mellű nővel, a hatvan fogú hermafroditával és a hátán pörgethető, hatfejű teknőssel együtt, míg Utah szövetségi államban egy James Kinsella nevű, tagbaszakadt sheriff - az erősen vallásos érzületű, megbotránkozott felesége meg a saját bigottsága hatására - le nem állította az "ízléstelenséget", és el nem kobozta Kolla Mátyás koldusbíró földi maradványait, és át nem adta Salt Lake City Múmiatani Intézetének.
Aztán innen - hosszabb vizsgálatok után - valószínűleg kiszuperálták Kolla Mátyást, mert e sorok körmölője (Újvidéky Cuniculus Balázs mester) még látta őt 1979. szeptember 13-án San Franciscóban, a Fisherman's Wharf vízparti turisztikai negyedben, úgymond visszacsatoltan a show-businessbe.
Kolla Mátyás egy üveg szarkofágban feküdt valamelyik kínai uralkodó középső ujjának meg egy eredeti emberi szőrzettel borított, hamisítatlan emberi fogakkal ellátott japán szobornak a szomszédságában. Alatta réztábla hirdette, hogy ő meg nem más, mint Mathias Colla, a híres transszilván vámpírok egyike. Vámpírlátvány, öt dollárért. És mechanikus denevérek húztak el az elszörnyedt látogató feje felett, az említett összegbe kalkuláltan. De ez még nem minden. Kolla Mátyás időnként felsóhajtott, s mondott valamit: románul.
Vízaknai Szt. Géza pedig ezt jövendölte magyarul:
- Ha majd még legalább kétszáz vak honvéd felkel sírjából, és a halott koldusbíró is lábra kap, akkor majd a világ elveszik a könnyek ítéletnapi tengerében.
Nos, ez az, éppen...
