Folyóiratok
Az olvasás regénye (Umberto Eco: A tegnap szigete)
Nem igényel különösebb magyarázatot annak a recepcionális tapasztalatnak az elfogadása, amely szerint az ezredvégi regény diszkurzív megalkotottságában domináns szerepet kapnak különböző jellegű destruktív mozzanatok. Umberto Eco regénye, A tegnap szigete, stratégiai szempontból kielégíteni látszik eme kanonikus beszédmódbeli sajátosság feltételeit. Témája egy 17. századi spanyol nemes élettörténetének megírását célzó elbeszélő elmélkedései a "hős" kézirattöredékei felett. Temporális értelemben mediális helyzetű (a kézirat tapasztalatának terepe és célszövegét megelőző "műhelytanulmány" egyszerre), szövegközi viszonylatban pedig saját pretextusának és tételezett végtermékének metatextusa. E sajátos konfiguráció éppen ezért egy intertextuális átmenet helye, olyan diskurzus, amelyben a "történés" fogalma nem elsősorban a történet-elbeszélésben, hanem az előre- és visszautaló, illetve az önreflexív stratégiai mozgások mentén ragadható meg. Az elsődleges narrátor összetett szerepstruktúrával rendelkezik: Roberto de la Grive életének elbeszélője, filológus, a kézirat olvasója, interpretátora és saját írói módszerének leplezetlen kritikusa együttesen. Az önreflexív mozzanat elsősorban az életrajzi regény megírhatóságának lehetőségét "boncolgató" hermeneutikai folyamat feltérképezésével közelíthető meg leginkább. Ugyanis a legmarkánsabban talán az az interpretációs réteg emelkedik ki, amely a mű elkészíthetőségének hitétől a megírhatatlanság bejelentéséig terjed. Voltaképp ez az a réteg, amellyel összefüggésbe hozhatók a szövegalkotás stratégiáinak destruktív potenciáljai is. A kapcsolat e két pólus között egyrészről a narrátor és a kézirat, másrészről pedig Roberto önértelmezése és íródó regénye közti kommunikációs folyamatban képződik meg, hisz az ezekből származó diszkurzív felismerések A tegnap szigetének olvashatóságát is befolyásolják, mintegy "visszaírhatók" a szöveg recepcionális tapasztalatába.
Eme öntükröző hermeneutikai játék egyik összetevője a kommunikációs szintek mindegyikére jellemző rizomatikus szerveződés. A posztmodern regényírásban elterjedt eljárás jelen elemzésünkben körvonalazódó szemantikai tartományának előzetes meghatározásában magát Ecót hívhatjuk segítségül. Amikor a Széljegyzetek A rózsa nevéhez című esszéjében a labirintus lehetséges típusairól értekezik, egyik megvalósulásaként értelmezi ezt az alakzatot. "A rizóma írja olyan, hogy bármelyik útja kereszteződhet bármelyik másikkal. Nincs közepe, nincs széle, nincs kijárata, mert potenciálisan végtelen. A találgatás tere a rizómatér." Ami A rózsa nevében még egy szereplő talányfejtő tevékenységének értelmezésére korlátozódik, az A tegnap szigetében már a diszkurzív mező megalkotottságában játszik fontos szerepet. A regény "esemény"-szintjei voltaképp beszédszintek. Az elbeszélő olvasói-interpretátori tevékenysége, a Roberto élettörténetének szakaszairól beszámoló levél- és naplótöredékek és saját regénye látszólag hierarchikus rendbe szerveződnek, azonban olyan "kereszteződések" bomlasztják ezeket a határokat, amelyek a megkülönböztető nyelvjátékok interdiszkurzívvá válása felé mutatnak. A narrátor és Roberto szólamának határozott elkülöníthetőségét a szabad-függő beszéd alkalmazása teszi több esetben kérdésessé. A spanyol ifjú számára valós és regénye fiktív világa közti ontológiai különbség pedig az előbbi megelőzöttségének fokozatos felszámolódásával törlődik el. A mű írásához fogva még a kívüliség pozícióját hangoztatja: "Kitalálhatna egy történetet gondolta , olyat, amelynek persze nem ő a hőse, hiszen az a történet nem ezen a világon, hanem a Regények Országában játszódnék, éspedig párhuzamosan az őt körülvevő világ eseményeivel, úgy, hogy a két eseménysor nem találkozhat és nem is fedheti egymást soha." (341. o.)1
Ám ezt követően az itt lefektetett tétel ellenkezőjével találkozunk (Robertónak "hős"-ként beíródása saját regényébe és tapasztalati világa ismeretlen tényezőinek a mű történéseivel való helyettesítése).
A rizómának "találgatások tere"-ként történő realizálhatósága a narrátor regényírói műveleteiben rejlő szubverzív erők összjátékában kísérhető leginkább figyelemmel. A kezdet és vég mint a feljegyzéstöredékek struktúraképző mozzanatának megvalósíthatóságába vetett hit problematizálása, ennek következtében pedig az integratív jellegű történetelbeszélésről való lemondása emelhető ki ebből a szempontból. A narrátor olyan regénykoncepció igézetében él, amely a megírhatóság legfőbb kritériumaiként az egészelvűséget, a bevezetés és befejezés diszkurzív kivitelezhetőségét és a morális tanulságnak mint metanarratív telosznak a szükségszerű voltát foglalja magába. A kézirat töredékszerűsége, mely a Roberto életére vonatkozó ismeretek tekintetében zavaró üres helyeket hoz létre, megakadályozva azt, hogy e korpusz alapján biztosíthatóvá váljék az élettörténet folytonossága, nos e fragmentum-jelleg enged szabad utat a "regényíró" projektív hajlamainak: "... meg kell állapítanunk, hogyan keveredik Roberto Casale ostromába. E tárgyban pedig a legcélszerűbb, ha szabadjára engedjük a fantáziánkat, és elképzeljük, hogyan is történhetett." (29. o.) Azok a reflexív kijelentések, amelyek az életrajz szempontjából a lehetséges és a valós közti megkülönböztetésre utalnak (mint a fenti idézetben is), még problémamentesnek tartják az élettörténet-elbeszélésnek a projekciók révén is hitelesíthető diszkurzív integritását. Elsősorban a narrátor autoritásának megkérdőjelezhetetlenségét garantálják. Egészen addig, míg az olvasásfolyamat tapasztalati mezőjébe be nem lépnek olyan elemek, amelyek már egy életrajzi regény előzetesen lefektetett konfigurációjába beírhatatlanokká válnak, s amelyek eme uralmi pozíció elvesztésével fenyegetnek. E tényezők diszkurzív hatóerejét a "találgatások teré"-nek a lehetséges világok fiktív és textuális dimenziókat létrehozó, útvesztőszerű hálózatával való összekapcsolódása teremti meg. Az előbbiekben említett üres helyek narratív kitöltése még megnyugtató/eldönthető alternatívaként kezeli a "lehetséges" fogalmát. Ez utóbbi akkor válik szubverzív jellegűvé, amikor aláaknázza a tételezett regénynek mint teleologikus elbeszélés-folyamatnak a kivitelezhetőségét. A lehetséges világok azon elképzelése, amely minden számba jövő alternatíva létének ugyanolyan esélyt biztosít, elsősorban a Roberto alakjához köthető beszédtér közegében bontakozik ki. Szemantikai tartománya eléggé szerteágazó, hisz a "főhős"-nek az univerzumok sokaságáról szóló elmélkedésében legalább annyira magyarázó elv, mint önmaga és "valós" környezete dimenzionális elkülönböződéseinek egyenrangúságát hangoztató okfejtésében: "... ugyanebben a pillanatban sok-sok Roberto sok-sok mindent csinálhat, akár sok-sok más néven is. Ferrante néven is akár? S vajon lehet-e, hogy akkor az, amit ő az ellenséges testvérről saját maga által kitalált történetnek hisz, valójában annak a világnak a homályos megsejtései, amelyben vele, Robertóval nem az történik, amit a maga idejében s a maga világában átél, hanem valami más?" (401. o.)
Az utóbb érintett jelentéstani mező kontextusába illeszthetők a Sziget értelemtartományai is, hisz a hajó és a közötte húzódó délkör olyan határvonal, amely a mindenkori jelent és annak tegnapját választja ketté Roberto perspektívájában. E temporális "szakadás" helye voltaképp nem engedi meg, hogy a múlt a maga tejességében artikulálódjék, azzal pedig, hogy minden elmúló nap újraszituálja e tér- és időbeli relációt, eldönthetetlenné teszi a "főhős" számára, hogy az odaát történtek valóban megestek-e vagy sem. Érzékletesen mutatja eme imaginatív vonatkoztatási rendszernek a destruktív erejét az a monológ, amelyben a spanyol ifjú találgatásokba bocsátkozik azzal kapcsolatban, hogy vajon Caspar atya kísérlete (egy harang belsejében a víz alatt átjutni a Szigetre) sikerült-e: "Várnom kell holnapig, gondolta. Aztán Caspar viszont nem tud egy napig várni, elfogy a levegője! Aztán: nem neki kell várnia, hanem nekem, ő csak átsétált szépen a vasárnapba, mikor a délkör vonalán átlépett. Ó, istenem, de hát ha én a vasárnapi Szigetet látom, és ő vasárnap érkezett át oda, akkor őt is látnom kellene már! Nem, belezavarodtam. Én a mai Szigetet látom, lehetetlen, hogy a múltat lássam, mint holmi varázsgömbben. Csak odaát, a Szigeten van tegnap. Ha viszont a mai Szigetet látom, akkor látnom kéne őt is, hiszen ő ott van már, a Sziget tegnapjában, és másodszori vasárnapját tölti ... Egyébként akár tegnap, akár ma ért át, a parton kellett volna hagynia a felhasított harangját, de sehol sem látom. Persze bevihette magával az erdőbe is. Mikor? Tegnap. Nos tehát: vegyük úgy, hogy a vasárnapi Szigetet látom. Ki kell várnom a holnapot, hogy lássam, amint hétfőn megérkezik." (314-315. o.) Azonban ez a döntés is csak ideiglenesen megnyugtató. A Sziget, a hajó és az őket elválasztó délkör egészében találó emblémája egy olyan világnak, amely a maga relációjában semlegesíti bármilyen perspektíva autorizálhatóságát.
Egy ilyen jellegű tapasztalat íródik bele aztán a mű szövegvilágának reflexív horizontjába, s lesz az élettörténet-elbeszélés megírhatatlanságának "végső" érve: "Ha a teremtő hajlandó nézetet változtatni, létezik-e még rend, amelyet Ő parancsolt rá a mindenségre? Lehet, hogy sok rendet parancsolt rá már kezdettől fogva, lehet, hogy akár naponta is hajlandó rajtuk változtatni, lehet, hogy valami titkos rendhez igazodik a rendek és a perspektívák váltakozása, de úgy rendeltetett, hogy azt mi sohasem fedezhetjük fel, s helyette csak a minden új tapasztalás nyomán újrarendeződő látszatrendek színjátékát kísérjük figyelemmel. Akkor pedig Roberto de la Grive története csak egy végletes ég alá űzetett boldogtalan szerelmesről szól, aki nem tudott megbékélni azzal a gondolattal, hogy a Föld olyan ellipszispályán mozog, amelynek csak egyik gyújtópontja a Nap. Sokan nyilván egyetértenek velem, hogy ennyiből bizony nemigen sül ki olyan történet, aminek eleje és vége van." (470-471. o.)
A fenti gondolatsorban rejtőző szorongás azonban nem marad a narrátor saját tapasztalatainak kellemetlen hozadéka., ugyanis A tegnap szigete utolsó bekezdéseiben még tartogat némi meglepetést Eco a regény "mintaolvasója" számára. (Ez az alakzat nála "a szövegbeli utasítások összessége, mely utasítások a szöveg lineáris kibontakozása során mondatokból vagy más jelzésekből pontosan összeállnak."2)
A "lineáris kibontakozás" a jelen esetben egyáltalán nem egy a diskurzus szerveződésében kiteljesedő figurát konstruál, hisz a záró megjegyzések egyszerre hiteltelenítik az állítások megelőző rendjének érvényességét és helyezik át a fent említett szorongást a "mintaolvasóba":
"Végezetül pedig, ha regényt akarnék kihozni ebből a történetből, még egyszer bebizonyítanám: írni csak úgy lehet, hogy az ember palimpszesztet csinál egy megtalált kéziratból, hasztalan kapálózván a hatásiszony ellen. Utolérne az olvasó gyermeteg kíváncsisága is, hiszen ő tudni szeretné, hogy csakugyan megírta-e Roberto mindazokat a feljegyzéseket, amelyekkel én olyan sokáig bíbelődtem. Őszintén meg kellene mondanom neki: nem lehetetlen, hogy azokat a feljegyzéseket valaki más írta, aki csupán színlelni akarta, hogy igazat beszél. Így viszont oda lenne a regényes hatás: mert a regényíró színlelje ugyan, hogy igazat beszél, de ne mondja meg komolyan, hogy színlel." (471. o.)
Ezzel a zárlattal a szöveg egy olyan újraolvasás horizontjának feltételeit teremti meg, amely minden korább hitelesített diszkurzív mozzanatot kénytelen visszahelyezni a "lehetségesnek" az eldönthetőséget megelőző és egyben kizáró "perspektívájába".
Lábjegyzetek
* Umberto Eco: A tegnap szigete. Bp., 1998.
1 A zárójelben megadott számok a vonatkozó idézetek regénybeli forráshelyeit jelölik.
2 Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében. Bp., 1996. 27
Eme öntükröző hermeneutikai játék egyik összetevője a kommunikációs szintek mindegyikére jellemző rizomatikus szerveződés. A posztmodern regényírásban elterjedt eljárás jelen elemzésünkben körvonalazódó szemantikai tartományának előzetes meghatározásában magát Ecót hívhatjuk segítségül. Amikor a Széljegyzetek A rózsa nevéhez című esszéjében a labirintus lehetséges típusairól értekezik, egyik megvalósulásaként értelmezi ezt az alakzatot. "A rizóma írja olyan, hogy bármelyik útja kereszteződhet bármelyik másikkal. Nincs közepe, nincs széle, nincs kijárata, mert potenciálisan végtelen. A találgatás tere a rizómatér." Ami A rózsa nevében még egy szereplő talányfejtő tevékenységének értelmezésére korlátozódik, az A tegnap szigetében már a diszkurzív mező megalkotottságában játszik fontos szerepet. A regény "esemény"-szintjei voltaképp beszédszintek. Az elbeszélő olvasói-interpretátori tevékenysége, a Roberto élettörténetének szakaszairól beszámoló levél- és naplótöredékek és saját regénye látszólag hierarchikus rendbe szerveződnek, azonban olyan "kereszteződések" bomlasztják ezeket a határokat, amelyek a megkülönböztető nyelvjátékok interdiszkurzívvá válása felé mutatnak. A narrátor és Roberto szólamának határozott elkülöníthetőségét a szabad-függő beszéd alkalmazása teszi több esetben kérdésessé. A spanyol ifjú számára valós és regénye fiktív világa közti ontológiai különbség pedig az előbbi megelőzöttségének fokozatos felszámolódásával törlődik el. A mű írásához fogva még a kívüliség pozícióját hangoztatja: "Kitalálhatna egy történetet gondolta , olyat, amelynek persze nem ő a hőse, hiszen az a történet nem ezen a világon, hanem a Regények Országában játszódnék, éspedig párhuzamosan az őt körülvevő világ eseményeivel, úgy, hogy a két eseménysor nem találkozhat és nem is fedheti egymást soha." (341. o.)1
Ám ezt követően az itt lefektetett tétel ellenkezőjével találkozunk (Robertónak "hős"-ként beíródása saját regényébe és tapasztalati világa ismeretlen tényezőinek a mű történéseivel való helyettesítése).
A rizómának "találgatások tere"-ként történő realizálhatósága a narrátor regényírói műveleteiben rejlő szubverzív erők összjátékában kísérhető leginkább figyelemmel. A kezdet és vég mint a feljegyzéstöredékek struktúraképző mozzanatának megvalósíthatóságába vetett hit problematizálása, ennek következtében pedig az integratív jellegű történetelbeszélésről való lemondása emelhető ki ebből a szempontból. A narrátor olyan regénykoncepció igézetében él, amely a megírhatóság legfőbb kritériumaiként az egészelvűséget, a bevezetés és befejezés diszkurzív kivitelezhetőségét és a morális tanulságnak mint metanarratív telosznak a szükségszerű voltát foglalja magába. A kézirat töredékszerűsége, mely a Roberto életére vonatkozó ismeretek tekintetében zavaró üres helyeket hoz létre, megakadályozva azt, hogy e korpusz alapján biztosíthatóvá váljék az élettörténet folytonossága, nos e fragmentum-jelleg enged szabad utat a "regényíró" projektív hajlamainak: "... meg kell állapítanunk, hogyan keveredik Roberto Casale ostromába. E tárgyban pedig a legcélszerűbb, ha szabadjára engedjük a fantáziánkat, és elképzeljük, hogyan is történhetett." (29. o.) Azok a reflexív kijelentések, amelyek az életrajz szempontjából a lehetséges és a valós közti megkülönböztetésre utalnak (mint a fenti idézetben is), még problémamentesnek tartják az élettörténet-elbeszélésnek a projekciók révén is hitelesíthető diszkurzív integritását. Elsősorban a narrátor autoritásának megkérdőjelezhetetlenségét garantálják. Egészen addig, míg az olvasásfolyamat tapasztalati mezőjébe be nem lépnek olyan elemek, amelyek már egy életrajzi regény előzetesen lefektetett konfigurációjába beírhatatlanokká válnak, s amelyek eme uralmi pozíció elvesztésével fenyegetnek. E tényezők diszkurzív hatóerejét a "találgatások teré"-nek a lehetséges világok fiktív és textuális dimenziókat létrehozó, útvesztőszerű hálózatával való összekapcsolódása teremti meg. Az előbbiekben említett üres helyek narratív kitöltése még megnyugtató/eldönthető alternatívaként kezeli a "lehetséges" fogalmát. Ez utóbbi akkor válik szubverzív jellegűvé, amikor aláaknázza a tételezett regénynek mint teleologikus elbeszélés-folyamatnak a kivitelezhetőségét. A lehetséges világok azon elképzelése, amely minden számba jövő alternatíva létének ugyanolyan esélyt biztosít, elsősorban a Roberto alakjához köthető beszédtér közegében bontakozik ki. Szemantikai tartománya eléggé szerteágazó, hisz a "főhős"-nek az univerzumok sokaságáról szóló elmélkedésében legalább annyira magyarázó elv, mint önmaga és "valós" környezete dimenzionális elkülönböződéseinek egyenrangúságát hangoztató okfejtésében: "... ugyanebben a pillanatban sok-sok Roberto sok-sok mindent csinálhat, akár sok-sok más néven is. Ferrante néven is akár? S vajon lehet-e, hogy akkor az, amit ő az ellenséges testvérről saját maga által kitalált történetnek hisz, valójában annak a világnak a homályos megsejtései, amelyben vele, Robertóval nem az történik, amit a maga idejében s a maga világában átél, hanem valami más?" (401. o.)
Az utóbb érintett jelentéstani mező kontextusába illeszthetők a Sziget értelemtartományai is, hisz a hajó és a közötte húzódó délkör olyan határvonal, amely a mindenkori jelent és annak tegnapját választja ketté Roberto perspektívájában. E temporális "szakadás" helye voltaképp nem engedi meg, hogy a múlt a maga tejességében artikulálódjék, azzal pedig, hogy minden elmúló nap újraszituálja e tér- és időbeli relációt, eldönthetetlenné teszi a "főhős" számára, hogy az odaát történtek valóban megestek-e vagy sem. Érzékletesen mutatja eme imaginatív vonatkoztatási rendszernek a destruktív erejét az a monológ, amelyben a spanyol ifjú találgatásokba bocsátkozik azzal kapcsolatban, hogy vajon Caspar atya kísérlete (egy harang belsejében a víz alatt átjutni a Szigetre) sikerült-e: "Várnom kell holnapig, gondolta. Aztán Caspar viszont nem tud egy napig várni, elfogy a levegője! Aztán: nem neki kell várnia, hanem nekem, ő csak átsétált szépen a vasárnapba, mikor a délkör vonalán átlépett. Ó, istenem, de hát ha én a vasárnapi Szigetet látom, és ő vasárnap érkezett át oda, akkor őt is látnom kellene már! Nem, belezavarodtam. Én a mai Szigetet látom, lehetetlen, hogy a múltat lássam, mint holmi varázsgömbben. Csak odaát, a Szigeten van tegnap. Ha viszont a mai Szigetet látom, akkor látnom kéne őt is, hiszen ő ott van már, a Sziget tegnapjában, és másodszori vasárnapját tölti ... Egyébként akár tegnap, akár ma ért át, a parton kellett volna hagynia a felhasított harangját, de sehol sem látom. Persze bevihette magával az erdőbe is. Mikor? Tegnap. Nos tehát: vegyük úgy, hogy a vasárnapi Szigetet látom. Ki kell várnom a holnapot, hogy lássam, amint hétfőn megérkezik." (314-315. o.) Azonban ez a döntés is csak ideiglenesen megnyugtató. A Sziget, a hajó és az őket elválasztó délkör egészében találó emblémája egy olyan világnak, amely a maga relációjában semlegesíti bármilyen perspektíva autorizálhatóságát.
Egy ilyen jellegű tapasztalat íródik bele aztán a mű szövegvilágának reflexív horizontjába, s lesz az élettörténet-elbeszélés megírhatatlanságának "végső" érve: "Ha a teremtő hajlandó nézetet változtatni, létezik-e még rend, amelyet Ő parancsolt rá a mindenségre? Lehet, hogy sok rendet parancsolt rá már kezdettől fogva, lehet, hogy akár naponta is hajlandó rajtuk változtatni, lehet, hogy valami titkos rendhez igazodik a rendek és a perspektívák váltakozása, de úgy rendeltetett, hogy azt mi sohasem fedezhetjük fel, s helyette csak a minden új tapasztalás nyomán újrarendeződő látszatrendek színjátékát kísérjük figyelemmel. Akkor pedig Roberto de la Grive története csak egy végletes ég alá űzetett boldogtalan szerelmesről szól, aki nem tudott megbékélni azzal a gondolattal, hogy a Föld olyan ellipszispályán mozog, amelynek csak egyik gyújtópontja a Nap. Sokan nyilván egyetértenek velem, hogy ennyiből bizony nemigen sül ki olyan történet, aminek eleje és vége van." (470-471. o.)
A fenti gondolatsorban rejtőző szorongás azonban nem marad a narrátor saját tapasztalatainak kellemetlen hozadéka., ugyanis A tegnap szigete utolsó bekezdéseiben még tartogat némi meglepetést Eco a regény "mintaolvasója" számára. (Ez az alakzat nála "a szövegbeli utasítások összessége, mely utasítások a szöveg lineáris kibontakozása során mondatokból vagy más jelzésekből pontosan összeállnak."2)
A "lineáris kibontakozás" a jelen esetben egyáltalán nem egy a diskurzus szerveződésében kiteljesedő figurát konstruál, hisz a záró megjegyzések egyszerre hiteltelenítik az állítások megelőző rendjének érvényességét és helyezik át a fent említett szorongást a "mintaolvasóba":
"Végezetül pedig, ha regényt akarnék kihozni ebből a történetből, még egyszer bebizonyítanám: írni csak úgy lehet, hogy az ember palimpszesztet csinál egy megtalált kéziratból, hasztalan kapálózván a hatásiszony ellen. Utolérne az olvasó gyermeteg kíváncsisága is, hiszen ő tudni szeretné, hogy csakugyan megírta-e Roberto mindazokat a feljegyzéseket, amelyekkel én olyan sokáig bíbelődtem. Őszintén meg kellene mondanom neki: nem lehetetlen, hogy azokat a feljegyzéseket valaki más írta, aki csupán színlelni akarta, hogy igazat beszél. Így viszont oda lenne a regényes hatás: mert a regényíró színlelje ugyan, hogy igazat beszél, de ne mondja meg komolyan, hogy színlel." (471. o.)
Ezzel a zárlattal a szöveg egy olyan újraolvasás horizontjának feltételeit teremti meg, amely minden korább hitelesített diszkurzív mozzanatot kénytelen visszahelyezni a "lehetségesnek" az eldönthetőséget megelőző és egyben kizáró "perspektívájába".
Lábjegyzetek
* Umberto Eco: A tegnap szigete. Bp., 1998.
1 A zárójelben megadott számok a vonatkozó idézetek regénybeli forráshelyeit jelölik.
2 Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében. Bp., 1996. 27
