Folyóiratok
Egyszeri tél
Amíg létezésük nem vált magától értetődővé,
váratlan közelségük megdöbbentette.
Caspar Hauser
(1)
az írástudó aláírja a nevét
nem lehet továbbolvasni csoda hogy életben van
ráébred hogy a száján van minden amit mondani akar
összeszedelődzködik
lassan indul a hajó egyik oldalról a másikra
olyan néptelen helyre ahol mintha nem is egy nyelvet beszélnénk
mindent hagy hogy csináljon rajta
nem ismeri senki a nagy kert nem mozdul csak a fák lesznek egyre kisebbek
minden esik olyan mintha a folyónak lenne adva minden vízcsepp
a hibátlanok ők ébrednek először a nehéz eső beléjük költözik
valami fehér terület valami fekete terület
néma csönd egymásnak
egyformán lépnek a sárban apró dudorokat képezve a földből
talán nincs is nyelv amihez dolgozni igyekeznek
nincs is annak nyelve
nehéz nekik egy emberélet is kevés a nyelvhez
még csak el sem használják
a hosszú vörös függönyből varrott köpenyre zsebet nem varratott
az anyagra került betlik juttatták át mindenütt
a betűk nyelvek szerint keveredtek az embertől megfosztottan
eloszlottak a hétköznapok hideg volt mindenütt
üres tenger csöndes fogak meztelen lakótelepek
a nap csinálja rajta kiszívja a ruhából a betűket
lemezteleníti1
megérkezik
egyik oldalról a másikra
olyan néptelen helyre ahol mintha nem is egy nyelvet beszélnénk
délelölt üres utcák délután kisebb bevásárló forgalom
azután semmi sem a kiszűrődő fény csak
talán egy ember fekszik a kapuban
egyik oldaláról a másikra
este fél tizenegy van üdülőfénnyel tölti be a búra alatti izzó a kis udvart
ömlenek a levek itt a tavasz
reggel aztán fölül a férfi
a nagy kert nem mozdul
a rom napmeleg oldalának dől ha az életéről lenne szó akkor is így tenne
tökéletes időzítés ha már erre jártam gondoltam nem jövök még egyszer
a ruhája évek óta nem látott anyát szürke szakadt és áttelelt
erőtlen a napfény mozogni kell idegen kövek között idegen nehéz szagban
az életéről van szó azzal kezdi a telet hogy 16 órát végigalszik
egy halál az úgy utolérhető sóvárgás amit isteni kéz igazít
sorbarakott alapos dolgokat keres szemével
csak egy lámpájuk van lefürdeni
ebben a megvilágításban
a napmeleg rom olyan otthonos
összesen csak a kezemre az arcomra a tengerre süt
mit akarhat még az összerakott ember
írok éri is rá a kezemre az arcomra otthonra haza arra is ráírok
ezt épp ma gondoltam már jóval arrébb
egy kifogyott tollal karanténban
alomért
elgyengült bőrért ujjal lehet írni rá
valószínűleg más nem is lakik itt benne
más aligha van még itt hát össze se veszünk
de valahogy mégis furcsa hogy a vendégnek ide ágyaz az átjárószobába
legelőször ott kerestem magam mellett egészen megette a küszöb
kések az asztalon rohasztó ősz jön már nem mindent láthatok innen2
visszahúzódok a csendéletbe s hallgatom miközben vizel
hogy csendesen bugyog a teának szánt izmos víz
(2)
ablakra tapasztott nap a napraforgó
megöl az övé a tiszta történet sokadszorra
ahogy a szalag átpereg a gépen rohan sokadszorra
megijed az ember a jótól is
rövid időre becsukott napraforgó
senkinek sincs különb dolga csak hagyni lenni az anyagot
nem tűnt föl esik megint az ember nem szól az úton
vállukon cipelik a szót senkinek sincsenek a nagy kert nem mozdul
egy emberélet is kevés a nyelvhez még csak el sem lapozzák
talán nincs is amihez igyekeznek
egyformán lépnek a puha sárban apró dudorokat képezve a földből
lehullik minden szirom mire hazaér lassan3
meg kell lennie a tettesnek akinek munkahelye sincs
sima tettes csak apró dudorokat képez a földből
a vihar elől menekül egybedobban minden lépés
semmi igény nappal-éjszaka semmi igény
milyen tudatosan kerülöm mindenben
a vihar elől dobbanok egybe
a fölöslegből
mi lenne ha meghalna
üldöz az alakja az egész fölösleg a finomságos ideg
minden van mindenre rálátni
egy egész település bolttal kis kikötővel
rekonstrukció kértem tartsa meg a szavát
milyen tudatosan kerülöm mindenben
elrombolt arc nagyobb csönd elrombolt arc belészakad
finomságos hideg hó szeret hanton
egyedül halottan alatta őrült ketrec alatt
nem mondasz ellent összebúj a gyerek a zölddel
a feledés fája alatt egy cigarettával ráng
félelemmel teli rágó deformált arc
utazni keats-ért megenni nátháját a feledésből
minden jó nem mondasz ellent a rom napmeleg oldalának dőlsz
hosszú ujjaidba hatol a napmeleg
hosszú csönd követ dobnak
hogy tegyenek valamit másból
(3)
újból elcsípett egy molyt az itteni (ember) alvó
vizet páráll lábai forró kövön
hóna alatt valami derekán spanyol-öv
épp ma gondoltam így rá
hanem mihelyt egyszer valaki úgy ott van lehetne-e más a helyén
túléles az itteni alvó elpihentem mindenestül a történetet
megy vissza a víz húzza az eldobott követ
nem rendeződik semmiképp
szorít a telitettség
megöl a hajó ami átmegy a horizonton
távol öl meg a folytonos ugyanolyan távol
egy rom melyet ezer hullám magasztal
mint az ételt már csak úgy kívánom
mindennek nyomása van
alacsony vérnyomás lassú olvasás
ezekben az oroszlánkabátokban a hangsúlyokat érezni
volt egy idő amikor kétségkívül a legjobb volt
aztán csönd van helyette velünk született tudás
száraz halántéksár
súlyosan meglátogat
nem szorul védelemre sőt előnyomulóban van
még inkább embertelen ődöngés csak
ember mondattal tolja maga előtt miért ilyen nehéz fiam4
világéletében rendezget ami volt
félhangokat hangsúlyokat5 önmagávalvalókat
nehéz színű teremben mélykút kráter
melyben a nyelv bizonysága jajszó nélkül
arcaink összezárva ma ünnepelnek
minden a helyére került és most lassan elkerül onnan
megfájdult a tartás a nehéz6 festmény miatt
csak a csönd végig az úton
a nehéz színű festményen egy térdeplő férfi a csönd
míg el nem tűnik a nap utolsó sugara
holdfényességű sáros kőpadló csúszik a facipő
hempereg a rom a rom szája a szép sárban
hol a ló sehol el van adva
a fehérnél is egyszerűbb sehol el van adva
hemperegnek nappal és éjszaka semmi igény
egybedobban karóban-karomban
a nő körül a fátyol öröm-tudatlanság
ültetéstől szétrakott láb aláfordult árnyék megfázott térkép
megszűnik a gyenge havazás ónosesőbe csap át
az álmait nézi kártyával piszkálja fogát
villanyok világítanak még kezdődik a nap
a halottak nem álmodnak mégis hogy megy a parti
s nőrsze7 fojtja a mindenből az ő álmait nézi
s a köröm nő hosszúra a bánattól
rnég sohasem voltam olyan boldog balzsam-
szerelem látod kijöttem ide
nem dobok vissza követ adjad tapaszd a vigaszt
szellem szalag jellem sors
nem tud rajzolni egy vonást sem
legalább összeforgolódom a romot
a ruháinkban látod kijöttem ide
most a rom napmeleg oldalának dőlök ez az
senkinek nem tartozom iszonyú így
tapasz a romon
aztán többet nem szedünk többet már nem a goethe-ből
ha ezzel megtámadnak valakit az milyen ezzel a hiánnyal werter
a halottak nem álmodnak8
a körmük hosszúra nő a bánattól közötte lankás
hát szóval ilyen az elég egy életre
(4)
aztán egész nap a puha fába faragom
a meleg romra írom
foglak kedves szeretni
halántéksár ROMLECKE
az elfekvés ugyanazt a pontot éri azt a pontot én most is
itt a félsziget vége még mindig bombázzák a romot
a napmeleg oldalhoz bújok a romleányhoz
tapasz a halántékon
nem tudom mit tartok a kezemmel
csoda hogy megy még
hányingerem van be kell valahova menjek a romból
annál beljebb9 a szeretet elől
észre se vettek annyi hullám csapkodja bujákomat
nehéz a gyomrom idegen ember mosolyog belül
hátramegyek ahol az állatok esznek ott eszek én is
ha szemtanú akarnék lenni ekkor fordulnék el
nem tudhatom meddig csinálom ezt tovább
egyelőre még súlyosbít
fizikailag öl a telítettség
nem rendeződik semmiképp összehúzom anyátlan kabátom
volt egy idő amikor kétségkívül a legjobb volt
egy szűk folyosóban végződő lejárt lépcsőn kuporgok
majdnem mindig jönnek
ők már reggel elkezdték a napot és nem hisznek az áldozatnak
sokat dolgozom ezen nevetséges
a lépcsőn ülök EZ amin dolgozok10
s kezdte hanyatlását
kihal ez a nemzedék békés események között
a kiterítés színén most már egyedül van
a rom napmeleg oldalának dől nem azonos ima11
mintha csak épp aludna mintha csak épp indulna
milyen messze füstöl az12 milyen messze füstöl az
mennyire mászós ez árnyékszerű serpázós
inkább csak turkálunk benne rajtam
meghaltam megérintettek többedmagukkal
egymás után félnek egymástól
mozdulatlan ajkak boroznak betűt köszöntés helyett
valahol a világ közepén végez velem
erre vágyni előle aludni el
nincs napmeleg nincs napalm13
üres reggelen fázunk gyáva bor felett
mindig a vért érzem nehéz a fekvés
rapszódia anyám szól a kis ablakból
ott romoz el hogy azt hiszed reggel is lehet verset írni
még nem jutottunk el odáig
izzás14 összeolvadt napalm
a rom napmeleg oldalának dőlök
megáll szemében az étel
elsimítja haját a választéknál
összedolgozhatatlanul
(5)
ugyanazt az egy pontot éri a felfekvés
ennyi elég
mintha én nem is benne lennék ebben
csak a szemtanú akar látni a férfi
fölébred káromkodik csak a szeme nyílik a szája nyílik
a szemébe csöpögtetnek tovább káprázik
rajtam fehér a cipő sárga a mellény
rajta a szájhagyomány mozdul el15
megáll a szemében az étel16
úgy alszik tovább a napmeleg romnak dőlve17
mintha asszonya lenne
az éhségen kívüljár ijesztő pontossággal
zabálja a hasadt-héjú szerzetes banánját
ijesztő pontosság ijesztő árnyék a banánon
nem szeretem kívülről nézni magamat
de ma háborúban vagyok
a rohadt napvilágon szétvitorlázott rommal
nem alszom az összes alom elfogyott
és már felvigyázók vannak
ha erre korábban van szükség akkor korábban szóltam volna
most sírok a fáradtság miatt
fölismerhetetlen az ima viszonya18
áhitat és félelem
a mozdulatlan vízbe süt a nap
szúrós növények közt messze úszom
a zártrendszerű rom napmeleg oldalának dőlők
bénaságom örökifjúvá tesz
messze úszom egy másikba való hit nélkül
ha nem lenne a mozdulatlan víz19 üres zug lenne
háttal állnék a falnak támasztva
vagy háttal állnék magamnak a másik irányba
a rom lerombol
hiába minden szerszám kiürül süllyed
mennék vissza a másik oldalra
de nincs nyelv amit beszélnénk
összeszedelődzködök
lassan indul a hajó egyikből a másikba
a számon van minden amit akarok
néma csönd egymásnak
talán nincs is nyelv amihez igyekezek
egy emberélet is kevés hozzá
igyekszem maradni
laza alsó ajkammal felhúzott szemöldökömmel
arcom valamennyi V betűjével egy szatír feslett
mosolyát idézem így maradok
mintha a folyónak lenne adva minden vízcsepp
úgy süllyed a sziget
egyik napról a másikra szívja a nap a ruhámból a betűket
meztelen vagyok tökéletes időzítés
ha már erre jártam gondoltam nem jövök még egyszer
váratlan közelségük megdöbbentette.
Caspar Hauser
(1)
az írástudó aláírja a nevét
nem lehet továbbolvasni csoda hogy életben van
ráébred hogy a száján van minden amit mondani akar
összeszedelődzködik
lassan indul a hajó egyik oldalról a másikra
olyan néptelen helyre ahol mintha nem is egy nyelvet beszélnénk
mindent hagy hogy csináljon rajta
nem ismeri senki a nagy kert nem mozdul csak a fák lesznek egyre kisebbek
minden esik olyan mintha a folyónak lenne adva minden vízcsepp
a hibátlanok ők ébrednek először a nehéz eső beléjük költözik
valami fehér terület valami fekete terület
néma csönd egymásnak
egyformán lépnek a sárban apró dudorokat képezve a földből
talán nincs is nyelv amihez dolgozni igyekeznek
nincs is annak nyelve
nehéz nekik egy emberélet is kevés a nyelvhez
még csak el sem használják
a hosszú vörös függönyből varrott köpenyre zsebet nem varratott
az anyagra került betlik juttatták át mindenütt
a betűk nyelvek szerint keveredtek az embertől megfosztottan
eloszlottak a hétköznapok hideg volt mindenütt
üres tenger csöndes fogak meztelen lakótelepek
a nap csinálja rajta kiszívja a ruhából a betűket
lemezteleníti1
megérkezik
egyik oldalról a másikra
olyan néptelen helyre ahol mintha nem is egy nyelvet beszélnénk
délelölt üres utcák délután kisebb bevásárló forgalom
azután semmi sem a kiszűrődő fény csak
talán egy ember fekszik a kapuban
egyik oldaláról a másikra
este fél tizenegy van üdülőfénnyel tölti be a búra alatti izzó a kis udvart
ömlenek a levek itt a tavasz
reggel aztán fölül a férfi
a nagy kert nem mozdul
a rom napmeleg oldalának dől ha az életéről lenne szó akkor is így tenne
tökéletes időzítés ha már erre jártam gondoltam nem jövök még egyszer
a ruhája évek óta nem látott anyát szürke szakadt és áttelelt
erőtlen a napfény mozogni kell idegen kövek között idegen nehéz szagban
az életéről van szó azzal kezdi a telet hogy 16 órát végigalszik
egy halál az úgy utolérhető sóvárgás amit isteni kéz igazít
sorbarakott alapos dolgokat keres szemével
csak egy lámpájuk van lefürdeni
ebben a megvilágításban
a napmeleg rom olyan otthonos
összesen csak a kezemre az arcomra a tengerre süt
mit akarhat még az összerakott ember
írok éri is rá a kezemre az arcomra otthonra haza arra is ráírok
ezt épp ma gondoltam már jóval arrébb
egy kifogyott tollal karanténban
alomért
elgyengült bőrért ujjal lehet írni rá
valószínűleg más nem is lakik itt benne
más aligha van még itt hát össze se veszünk
de valahogy mégis furcsa hogy a vendégnek ide ágyaz az átjárószobába
legelőször ott kerestem magam mellett egészen megette a küszöb
kések az asztalon rohasztó ősz jön már nem mindent láthatok innen2
visszahúzódok a csendéletbe s hallgatom miközben vizel
hogy csendesen bugyog a teának szánt izmos víz
(2)
ablakra tapasztott nap a napraforgó
megöl az övé a tiszta történet sokadszorra
ahogy a szalag átpereg a gépen rohan sokadszorra
megijed az ember a jótól is
rövid időre becsukott napraforgó
senkinek sincs különb dolga csak hagyni lenni az anyagot
nem tűnt föl esik megint az ember nem szól az úton
vállukon cipelik a szót senkinek sincsenek a nagy kert nem mozdul
egy emberélet is kevés a nyelvhez még csak el sem lapozzák
talán nincs is amihez igyekeznek
egyformán lépnek a puha sárban apró dudorokat képezve a földből
lehullik minden szirom mire hazaér lassan3
meg kell lennie a tettesnek akinek munkahelye sincs
sima tettes csak apró dudorokat képez a földből
a vihar elől menekül egybedobban minden lépés
semmi igény nappal-éjszaka semmi igény
milyen tudatosan kerülöm mindenben
a vihar elől dobbanok egybe
a fölöslegből
mi lenne ha meghalna
üldöz az alakja az egész fölösleg a finomságos ideg
minden van mindenre rálátni
egy egész település bolttal kis kikötővel
rekonstrukció kértem tartsa meg a szavát
milyen tudatosan kerülöm mindenben
elrombolt arc nagyobb csönd elrombolt arc belészakad
finomságos hideg hó szeret hanton
egyedül halottan alatta őrült ketrec alatt
nem mondasz ellent összebúj a gyerek a zölddel
a feledés fája alatt egy cigarettával ráng
félelemmel teli rágó deformált arc
utazni keats-ért megenni nátháját a feledésből
minden jó nem mondasz ellent a rom napmeleg oldalának dőlsz
hosszú ujjaidba hatol a napmeleg
hosszú csönd követ dobnak
hogy tegyenek valamit másból
(3)
újból elcsípett egy molyt az itteni (ember) alvó
vizet páráll lábai forró kövön
hóna alatt valami derekán spanyol-öv
épp ma gondoltam így rá
hanem mihelyt egyszer valaki úgy ott van lehetne-e más a helyén
túléles az itteni alvó elpihentem mindenestül a történetet
megy vissza a víz húzza az eldobott követ
nem rendeződik semmiképp
szorít a telitettség
megöl a hajó ami átmegy a horizonton
távol öl meg a folytonos ugyanolyan távol
egy rom melyet ezer hullám magasztal
mint az ételt már csak úgy kívánom
mindennek nyomása van
alacsony vérnyomás lassú olvasás
ezekben az oroszlánkabátokban a hangsúlyokat érezni
volt egy idő amikor kétségkívül a legjobb volt
aztán csönd van helyette velünk született tudás
száraz halántéksár
súlyosan meglátogat
nem szorul védelemre sőt előnyomulóban van
még inkább embertelen ődöngés csak
ember mondattal tolja maga előtt miért ilyen nehéz fiam4
világéletében rendezget ami volt
félhangokat hangsúlyokat5 önmagávalvalókat
nehéz színű teremben mélykút kráter
melyben a nyelv bizonysága jajszó nélkül
arcaink összezárva ma ünnepelnek
minden a helyére került és most lassan elkerül onnan
megfájdult a tartás a nehéz6 festmény miatt
csak a csönd végig az úton
a nehéz színű festményen egy térdeplő férfi a csönd
míg el nem tűnik a nap utolsó sugara
holdfényességű sáros kőpadló csúszik a facipő
hempereg a rom a rom szája a szép sárban
hol a ló sehol el van adva
a fehérnél is egyszerűbb sehol el van adva
hemperegnek nappal és éjszaka semmi igény
egybedobban karóban-karomban
a nő körül a fátyol öröm-tudatlanság
ültetéstől szétrakott láb aláfordult árnyék megfázott térkép
megszűnik a gyenge havazás ónosesőbe csap át
az álmait nézi kártyával piszkálja fogát
villanyok világítanak még kezdődik a nap
a halottak nem álmodnak mégis hogy megy a parti
s nőrsze7 fojtja a mindenből az ő álmait nézi
s a köröm nő hosszúra a bánattól
rnég sohasem voltam olyan boldog balzsam-
szerelem látod kijöttem ide
nem dobok vissza követ adjad tapaszd a vigaszt
szellem szalag jellem sors
nem tud rajzolni egy vonást sem
legalább összeforgolódom a romot
a ruháinkban látod kijöttem ide
most a rom napmeleg oldalának dőlök ez az
senkinek nem tartozom iszonyú így
tapasz a romon
aztán többet nem szedünk többet már nem a goethe-ből
ha ezzel megtámadnak valakit az milyen ezzel a hiánnyal werter
a halottak nem álmodnak8
a körmük hosszúra nő a bánattól közötte lankás
hát szóval ilyen az elég egy életre
(4)
aztán egész nap a puha fába faragom
a meleg romra írom
foglak kedves szeretni
halántéksár ROMLECKE
az elfekvés ugyanazt a pontot éri azt a pontot én most is
itt a félsziget vége még mindig bombázzák a romot
a napmeleg oldalhoz bújok a romleányhoz
tapasz a halántékon
nem tudom mit tartok a kezemmel
csoda hogy megy még
hányingerem van be kell valahova menjek a romból
annál beljebb9 a szeretet elől
észre se vettek annyi hullám csapkodja bujákomat
nehéz a gyomrom idegen ember mosolyog belül
hátramegyek ahol az állatok esznek ott eszek én is
ha szemtanú akarnék lenni ekkor fordulnék el
nem tudhatom meddig csinálom ezt tovább
egyelőre még súlyosbít
fizikailag öl a telítettség
nem rendeződik semmiképp összehúzom anyátlan kabátom
volt egy idő amikor kétségkívül a legjobb volt
egy szűk folyosóban végződő lejárt lépcsőn kuporgok
majdnem mindig jönnek
ők már reggel elkezdték a napot és nem hisznek az áldozatnak
sokat dolgozom ezen nevetséges
a lépcsőn ülök EZ amin dolgozok10
s kezdte hanyatlását
kihal ez a nemzedék békés események között
a kiterítés színén most már egyedül van
a rom napmeleg oldalának dől nem azonos ima11
mintha csak épp aludna mintha csak épp indulna
milyen messze füstöl az12 milyen messze füstöl az
mennyire mászós ez árnyékszerű serpázós
inkább csak turkálunk benne rajtam
meghaltam megérintettek többedmagukkal
egymás után félnek egymástól
mozdulatlan ajkak boroznak betűt köszöntés helyett
valahol a világ közepén végez velem
erre vágyni előle aludni el
nincs napmeleg nincs napalm13
üres reggelen fázunk gyáva bor felett
mindig a vért érzem nehéz a fekvés
rapszódia anyám szól a kis ablakból
ott romoz el hogy azt hiszed reggel is lehet verset írni
még nem jutottunk el odáig
izzás14 összeolvadt napalm
a rom napmeleg oldalának dőlök
megáll szemében az étel
elsimítja haját a választéknál
összedolgozhatatlanul
(5)
ugyanazt az egy pontot éri a felfekvés
ennyi elég
mintha én nem is benne lennék ebben
csak a szemtanú akar látni a férfi
fölébred káromkodik csak a szeme nyílik a szája nyílik
a szemébe csöpögtetnek tovább káprázik
rajtam fehér a cipő sárga a mellény
rajta a szájhagyomány mozdul el15
megáll a szemében az étel16
úgy alszik tovább a napmeleg romnak dőlve17
mintha asszonya lenne
az éhségen kívüljár ijesztő pontossággal
zabálja a hasadt-héjú szerzetes banánját
ijesztő pontosság ijesztő árnyék a banánon
nem szeretem kívülről nézni magamat
de ma háborúban vagyok
a rohadt napvilágon szétvitorlázott rommal
nem alszom az összes alom elfogyott
és már felvigyázók vannak
ha erre korábban van szükség akkor korábban szóltam volna
most sírok a fáradtság miatt
fölismerhetetlen az ima viszonya18
áhitat és félelem
a mozdulatlan vízbe süt a nap
szúrós növények közt messze úszom
a zártrendszerű rom napmeleg oldalának dőlők
bénaságom örökifjúvá tesz
messze úszom egy másikba való hit nélkül
ha nem lenne a mozdulatlan víz19 üres zug lenne
háttal állnék a falnak támasztva
vagy háttal állnék magamnak a másik irányba
a rom lerombol
hiába minden szerszám kiürül süllyed
mennék vissza a másik oldalra
de nincs nyelv amit beszélnénk
összeszedelődzködök
lassan indul a hajó egyikből a másikba
a számon van minden amit akarok
néma csönd egymásnak
talán nincs is nyelv amihez igyekezek
egy emberélet is kevés hozzá
igyekszem maradni
laza alsó ajkammal felhúzott szemöldökömmel
arcom valamennyi V betűjével egy szatír feslett
mosolyát idézem így maradok
mintha a folyónak lenne adva minden vízcsepp
úgy süllyed a sziget
egyik napról a másikra szívja a nap a ruhámból a betűket
meztelen vagyok tökéletes időzítés
ha már erre jártam gondoltam nem jövök még egyszer
