Folyóiratok

Kígyótojás

Tekintsd a kozmosz köldökét,
szürkészöld burokba zártan
pihen az ős tér homokjában
az egyszer eljövendő jelen,
míg forrón süt rá a sötét.

Pikkelyek, remény és félelem,
nedves, érlelődő zajok,
kint pettyezik kihúnyt csillagok,
míg odabent puhán s halkan
surran a körbeírt végtelen.

S majd itt lesz millió alakban,
tekereg és váltja bőrét,
ki most még csak lehetőség;
s míg az idő rajzolja foltjait,
mi várjuk, a héj mikor pattan.



Vang So színre lép

Vagyok a déli szél hatalma,
bukott menny, és hívő pokol,
a kivétel minden szabályra,
a vérbe vegyült alkohol,

remények titkos árapálya,
s legféltettebb titkod vagyok,
mely vad terveket súg füledbe,
s baljós bíborfényben ragyog;

vagyok a márványpuha csendbe
karcolt szavak dadogása,
a lábak közé gyűrt lágy selyem,
öregek és ifjak álma,

vagyok a vén utak végtelen
emberevő érverése,
és szó vagyok fehér papíron,
képek örök tükrözése.



Vang So köszönti a hősöket

Legyél fess katona,
jól szabott vászon
itassa fel véred,
légy bátor is, ha tetszik,
neved, születési éved
arany betűkkel
írják fel százszor,
maradj óvatos bölcs:
játsz vagányt és merészt,
hogyha az kell, hát költs,
sikerüljön pár sor,
vállalj hivatalt,
bízd másokra neved,
hogy mint rossz, hamis pénzt,
költsék el híredet,
vájd ki a tudást
a betűk agyagából,
vagy felejtsd a világot,
és főzz választ a mákból,
vigyázz vágyaidra,
csábíts férfiakat, nőket,
a házban, ahol rég laksz,
félelem guggoljon
szemében a köszönőknek,
légy nagyon alázatos,
vagy durva, ha nem lehet,
verd meg az asszonyt,
s ki ne hagyd a gyereket,
legyél mindig ravasz,
csalj a boltosnál, vagy nagyban,
tégy jót, avagy cinkelj
millió alakban,
híred mindenhogy növekszik,

mégis, barátom, hidd el,
a hős az, aki megöregszik.



Vang So a Szürke Gyöngy Házában

Ide járnak az őrök,
hangosak, és nincs gyermekük,
trágár cimborák,
kik vakmerően félnek,
tudják, maholnap
más cimborák ontják ki belük;
részegek, reszket bennük az élet,
bolondul szórják magjukat,
csak két napjuk van,
hát isznak, kefélnek,
söprik a pokolba vezető utat.

Az öreg festők, professzorok,
a sokat látott csillagász,
az egykor híresen szép, régi
gavallér s a vak zenész,
mind betérnek, vágyuk konok,
frissen törött hársfaág,
még kapaszkodik, tart, habár
egyre szárad és enyész
tövét szálanként csavarja, tépi
a szívet zsibbasztó halál.

És hány hunyorgó hivatalnok
jár e félhomályos boltba,
ki a megvett, olcsó testet,
mint gyáva, törpe zsarnok
görcsösen szorongva,
fogcsikorítva gyötri meg,
s ha bosszút vett sorsán,
a kasszánál, kifelé oldalogva,
fejét lesunyva fizet.

És hány diák, mint jómagam,
jár ide inni a tudományt,
és elverni pénzét, hogyha van,
hol minden kárpitot és szobát
a mészbe és fába vásva,
mint karcos, fáradt dallam,
a veríték s vér szaga szövi át;

s hol a falusi lányok halkan
hullanak el, mint a mályva,
vagy a fagyott almavirág.



Téli hadjárat

Lassan lesz hidegebb,
mintha megvárná a jég,
hogy elunva magát a nyár
fejét az őszön zúzza szét.

Ez hát az október,
földmélybe szivárgó pusztulás,
esők jönnek, s mossák a vért
az öntelt öngyilkos után.

Más rend jön, puritán,
barbár szigor, kristály logika;
húsát lerágják nyüzsgő nappalok,

s az égbolt felettünk
kemény lesz, sima és fehér
mint a kifőzött koponya.