Folyóiratok

Ami azonnal szemet szúrt Kalmár nyomozónak, az a padlón szétfutott színes rágógumi volt, utána tévedt csak pillantása a seprűvel felé araszoló, csapzott vécés nénire, majd a sárga linóleumon heverő, piros–fehér abrosszal letakart holttestre. A terítő alól irdatlan vértócsa terjedt szét, melynek bíbor szélei már alvadóban voltak.
A Kricsmi nevű hely egyike volt azoknak a haldokló hatodik kerületi pincekocsmáknak, amit jóformán már csak a csövesek és a diákok tartottak fent. Közönsége egyszerű, de színes népség volt, mint a hasonló, alkoholgőzös búfelejtő lyukaknak általában.
A falakon húsz éves poszterek várták a megváltó szemeteskukát, hasonló korú, szamárfüles, meztelennős falinaptárak társaságában. A múló időtől mocskos öltönyben dolgozó szellemlakberendező kezeit a véletlen vezette, hiszen az öntudatlanul kialakított dekorációhoz gyönyörűen passzolt a szemközti falon lévő műanyag kakukkos óra és a viharvert, poros könyveknek támaszkodó rozsdás kávédaráló a kalaptartó polcon. Hogy a Buddha–szobrot ki csempészte oda, és milyen megfontolásból, örök rejtély marad, amit senki sem fog megfejteni, mert az idelátogató közönséget a legkevésbé sem érdekli. Egy szobor, ami nem zavar senkit, nem kérdez, nem tolakodik, csak csendben porosodik a helyén, aztán jól van. A radiátoron megbarnult szórólapok hevertek, reklámújságok, programmagazinok és krisnás zsebkönyvek tetején.
Kalmár nyomozó magas, szikár ember volt, feje tetején ritkuló fekete hajjal, több számmal nagyobb ballonja hanyagul lógott rajta.
A nyomozó most a pultra támaszkodó, tenyérbe mászóan hanyagarcú Zsófira nézett.
– A telefonban külön kértem magát, zárja be az ajtót, hogy ne menjen ki szemtanú, és ne is jöjjön be senki, erre én simán besétáltam.
A pimasz képű, hippi csapos lány vállat vont:
– És a forgalomkiesést ki fogja megtéríteni nekem? Maga? Vagy a rendőrség? Én ebből élek. Ha egy kicsit is visszaesik a bevételem, lehúzhatom a rolót.
Kalmár nyomozó elfordult a lánytól és szétnézett a kocsmában veszteglő hat emberen. A hozzá legközelebb eső vendég, egy szakadt figura volt, aki a radiátornak dőlve, szemlátomást öntudatlan, részeg álomban lebegett. Tőle jobbra, a sarokban egy fiatal pár ült, módosnak és igényesnek tűntek, erős kontrasztot teremtve a lepukkant hellyel. Mellettük egy másik pár ült – két idősödő férfi, a kis lyuk utolsó szabad asztalát elfoglalva. A pult végében maga a Mikulás állt személyesen. Persze, nem az igazi, hiszen olyan nem is létezik.
Ez a lidérc nem az igazi télapó volt, csak egy műapó. A Kricsmi közelében pöffeszkedő bevásárlócenter játékosztályán teljesít szolgálatot, amikor éppen józan. Ehhez a munkához kevés az ásványvíz, ő pedig már hosszú éve felessel üzemel.
Mikor észrevette a nyomozó vizslató tekintetét, csapzott szakálla alól felé mordult:
– Mit néz, zsaru úr? Azt akarja, hogy beszéljek? Nem fogok! Nem érdekel a törvény, és nem ijedek meg magától. De elmesélhetem, mit csináltak ma a gyerekek a pénztáros Arankával: szóval, a szerencsétlen asszony mit sem sejtve ül a kasszában, erre odatoppan elé egy suhanc, majd jobb kezét a futószalagra rakva rárivall Arankára: – Figyeljen, kedvesem, levágom a kezemet, és maga végig fogja nézni! – erre a kölyök elővesz egy irdatlan nagy konyhakést és elkezdi vele levágni a csuklóját. Fröcsköl a vére mindenfelé. Azt mondanom sem kell, hogy Aranka beájult a kasszába. Mikor a biztonságiak elrángatták onnan a tébolyult kölyköt, az nevetve így felelt: – Nyugi, nyugi, ez nem az igazi kezem volt! – azzal kihúz az ingujjából egy gumiból készült műkezet. – Látja? Ez csak egy tréfakéz! Nem igazi. Nem vér jött belőle, hanem kecsöp vagy céklalé! – Arankát felélesztik, aki rendes droid lévén, visszaül a helyére. Kisvártatva megjelenik ugyanaz a kölyök. Megáll Aranka előtt, majd levágja a saját fejét! Aranka leájul a székről, a biztonságiak pedig vonszolják kifele a tréfacsinálót. Ugye, nem tudnak vele nagyon mit kezdeni, hiszen nem lopott semmit, csak tréfálkozott, azt pedig ilyenkor szabad. Na, erre megszólal a hülyegyerek, hogy: – Nyugi, nyugi, ez nem az igazi fejem volt, hanem csak egy tréfafej! – erre kidugja gallérja mögül a valódi fejét – Látják, nem is az igazi vérem spriccelt, hanem csak természet azonos színezék vagy festék! – Arankát összelapátolják, megy tovább a sor. Amikor újra megjelenik a srác. Megáll a kassza előtt, majd előveszi ernyedt kis pöcsét a sliccén keresztül, és hevesen rejszolni kezd Arankára. Az asszony sírva fakad, még sikoltani sincs ereje szegény párának. A biztonságiak rángatják kifele a gyereket, mire így szól a kölyök: – Nyugi, nyugi, nem az igazi faszom volt, ez csak egy tréfasz! Látja? Majonéz vagy ondó van benne! – aztán váratlan dolog történt a mi Arankánkkal, mert egyszer csak felállt és azt mondta…
– Elég ebből a hülyeségből – szakította félbe a nyomozó, majd rágyújtott.
– De most jön a lényeg!
– Nem érdekel, ha nem látná, egy hulla fekszik a padlón.
– Hadd fejezzem be!
– Kössön csomót a nyakára! – Kalmár feje láthatóan felpüffedt és lilulni kezdett.
– Ne merészeljen megütni, felügyelő! Ne merészeljen! – sipákolta a részeg télapó.
– Nem vagyok felügyelő.
A két idős férfi közül a vékonyabbik odaszólt Zsófinak, mintha Kalmár nyomozó ott sem lenne.
– Hozna két serit?
– A felszolgálás szünetel – vetette oda mogorván a csapos lány, és fázósan összehúzta magán barna vállkendőjét, amit még akkor varrt, amikor félbehagyta az ELTE filozófiai szakát a vendéglátói szakma kedvéért.
– Akkor távozunk – nyafogta a pasas.
– Biztos úr, vihetek nekik? – fordult a nyomozóhoz a lány.
– Vigyen, persze. Nehogy miattam menjen tönkre!
Kalmár leguggolt és felemelte az abroszt a hulla arcáról. Egy darabig üresen nézte, majd elsápadt és egyre tátuló szájából a cigaretta a hulla mellkasára pottyant. Sietve leseperte róla, oly gyengéd óvatossággal, mintha még számítana. Felegyenesedett, majd rekedten így szólt.
– Tudják, hogy ki ez?
– Én nem láttam az arcát, csak akkor, amikor már a földön volt – mondta a két férfi közül a pepita kockás zakóban ülő, bukott íróra emlékeztető fazon.
– Nekem ismerős volt – szólalt meg a másik asztalnál ülő fiatal férfi, barátnője kezét az asztal lapján szorongatva – de a napszemüveg miatt nem tudtam konkrétan beazonosítani.
– Ebből botrány lesz. Világméretű botrány – sápadozott Kalmár nyomozó.
– Gondolja? Az reklám a Kricsminek! – nyerített fel Zsófi, majd lerakta a két serit a két vén buzinak.
– Ki ez? – kérdezte a lepcses, vizeletszagú Mikulás.
– Ez a hulla itt a padlón …George Michael!
– Ki? – kérdezte a Karácsony iszákos előfutára.
– A híres énekes sztár! Az ő világslágere a Careless Whisper, a Wake Me Up Before You Go–Go, meg a Last Christmas. Magának legalább az utóbbit ismernie kell!
– Tyhű! Egy sztár? Itt? Micsoda megtiszteltetés – ámult a csapos lány, de nem derült ki belőle, hogy gúnyolódik, vagy komolyan gondolja.
– Várjon, megmutatom – a nyomozó a zenegéphez ügetett, majd előkotort egy érmét, bedobta, kiválasztotta a megfelelő albumot és elindította. A helyiséget hamarosan egy frissen elhunyt ember egykori hangja andalogta be.
– Ezt a számot még a Wham!–el együtt énekelte – csipogott közbe az asztalnál ülő csinos fiatal lány. Hangja kedves, ártatlan és bársonyos volt, és hullákhoz szokottan összeszedett – ’82–ben indultak és ’86–ban oszlottak fel. Aztán a Faith–el elindult George szólókarrierje, ami világhíressé tette nevét. Tudja, szabadidőmben rengeteget nézem a Music tévét, mert megélhetési óvónő vagyok és gyűlölöm a gyerekeket. A zene számomra menekülés a kis szarosok elől.
– Ha ilyen jól ismeri a Wham!–et akkor miért nem ismerte fel, amikor az orra előtt ült?
– Csak most, hogy mondta, eszméltem rá, hogy tényleg ő az – sajnálkozva lenézett a művészre, mintha egy hervadó muskátlit vizsgálna aggódva – Nem hasonlít egykori önmagára. Most inkább a Terry Black–re hajaz. Hát, igen, ő is megöregedett. Biztos az a sok drog! Most az egekbe szökik majd az albumai ára. Van is otthon kettő!
– Elég – intette le Kalmár – Hogyan halt meg?
– Amint látja, jó nagy mocsokkal – vette át a szót Zsófi, majd nekiállt mosogatni – Ezt nem fogja a Marika fölnyalni, az biztos, alighanem nekem kell majd. Ennyi vért…
– Tehát, tud érdemben segíteni, Zsófi?
– Igen. Szóval, George Michael két whisky után felállt, és magányosan énekelni kezdte a saját dalait. Persze, akkor még nem sejtettük, hogy ő az, hiszen bárki énekelhet bármit. Aztán bejött egy román kisfiú, és kért egy kólát. Mikor George felhívta magára a figyelmét a nótázásával, odament hozzá, és azt kérte az énekestől, hogy légy szíves, adja oda neki az mp3 lejátszóját. Mivel az énekes úr nem tudott magyarul, és a cigánygyerek sem angolul, az utóbbi kötekedésnek fogta fel a tárgyalás akadozását, ezért ledöfte az áldozatot, aztán elszaladt.
A lány beszámolóját huzat vágta ketté.
A Kricsmi ajtaja hirtelen kitárult és egy nagy vörös valami hullámzott lefele a lépcsőkön.
Egy fiatal lány volt, piros szoknyában, kék mellénykében és népművészeti hímzéssel tarkított blúzban. Kezében hatalmas kosár, benne szálanként becsomagolt rózsákkal. Igen, ő volt az éjszakai szórakozóhelyek egyik nélkülözhetetlen alakja: a Virágáruslány. Akit egyszerű, de megalázó lerázni. Ha megtagadsz egy szép virágot a csajodtól, paraszt vagy! Ha pedig csak megkérdezed, mennyibe kerül, már muszáj megvenned, akármennyi is az ára, onnan nincs visszaút.
– Virágot? Esetleg egy szép virágot a hölgynek? Virágot?
Kalmár nyomozó hüledezve nézte a mosolygó virágárust.
– Mondtam, hogy zárja be a kurva ajtót, már másodszor! – förmedt Zsófira.
– Zárja be maga, közelebb van hozzá – vágta a nyomozóhoz a kulcskarikát, ami fájdalmasan koppant a feje búbján.
Kalmár káromkodva lehajolt érte, majd a virágárus lányt kifele tolva, elindult az ajtó felé.
– Esetleg egy szép virágot az úrnak? – darálta útközben a lány, mint egy erre programozott robot, egészen addig, amíg ki nem tuszkolták, és be nem csapták az orra előtt az ajtót.
Mikor Kalmár visszafordult, majdnem elcsúszott egy rágógumin, amit a takarítónő kifelejtett az imént.
– Miért van szétszórva a rágó, dulakodás volt talán az áldozat… George Michael, és a gyilkos kisfiú között?
– Nem, azt előtte borította ki a Csaba.
– Ki??
– Az a néma részeg a radiátornál. Szakadt csöves, de nem szokott zűrt csinálni. A rágógumi–automatát most törte össze először. Utána már csak békésen remegett és szunyókált, ahogy most is.
– Miért nem dobta ki azonnal?
– Törzsvendég.
Kalmár a fejét vakarva fordult a Kricsmiben tartózkodók közül a legbeszámíthatóbbnak gondolt fiatal párhoz.
– Mi a neve, kedves? – kérdezte a szende megélhetési óvónőt.
– Ibolya vagyok, a barátom pedig István. Mindkettőnk keresztneve I–vel kezdődik, hát nem sorszerű kapcsolat ez?
– De… persze. Tehát, tudna nekem segíteni?
– Hogyne. Állampolgári kötelességem a hatóságok munkáját segíteni. Maga pedig egy szerv. Hivatali. Szóval, George neki állt részegen énekelni valamit… persze akkor még nem tudtuk, hogy ő az, hiszen nem is figyeltük, mert ha a részeg emberrel szemkontaktus alakul ki, akkor feljogosítva érzi magát az illető, hogy kötözködjön, vagy beszélgessen az emberrel, és akkor odajön hozzá, és nehéz levakarni.
– Tehát, hogy történt? – törölgette ballonkabátjának ujjával gyöngyöző homlokát idegesen Kalmár.
– Torkon szúrta a román kisgyerek, mert nem adta oda neki az mp3 lejátszóját. Úgy történt minden, ahogy az előbb a Zsófia elmondta.
Fullasztó csend állt be, akár még a légszűrő zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha lenne itt ilyesmi.
– Én nem láttam semmit! – törte meg a delejes csöndet a Mikulás éles visítása, de olyan váratlanul, hogy Kalmár is összerezzent. Felé perdült.
– Meg ne merjen ütni, felügyelő! – sipákolta az ittas Mikulás, kezeit védekezően az arca elé tartva – Vannak barátaim a rendőrségnél! Meg ne merjen!
– Nem vagyok felügyelő…
Kopogtak odakint. Kalmár az ajtóhoz ügetett és rángatni kezdte a kilincset.
– Mi a picsáért van ez bezárva??
– Maga volt – sóhajtotta Zsófi, és elkezdte kitisztítani a sörcsapot.
Kalmár elfordította a zárban fityegő kulcsot, majd kitárta az ajtót. A halottkém állt odakint, egy köpcös idegen társaságában. Jancsit régóta ismerte, jó barátok voltak, sokat helyszíneltek együtt. Ennél jobban már csak az kovácsolta össze őket, hogy egy átmulatott éjszakán közösen kiverték egymásnak. Reggel aztán megegyeztek abban, hogy ettől még nem buzik, és ez többet nem fordulhat elő. Kurtovszki Jancsi Kalmár tükörképe lehetett volna, külsőleg ijesztően hasonlítottak egymásra, mintha ismeretlen ikerséggel tréfálná meg őket a természet.
– Na, végre, hogy itt vagy! Hello, Jani! – Kalmár kezet fogott barátjával, majd az idegenhez fordult.
– Én vagyok az ombucman – mutatkozott be a másik – Gyilkosságnál nekem is jelen kell lenni. Ez az új rendelet.
Kalmár bólintott, majd utat engedett nekik a keskeny lépcsőn.
Amint Zsófi meglátta az ombucmant, félrevonta Kalmárt és a fülébe suttogott.
– Biztos úr, vigyázzon ezzel az emberrel.
– Miért, nem ombucman?
– De igen, sajnos az, csak… a törzsvendégünk is egyben.
– Részeges?
– Soha nem iszik alkoholt, csak paradicsomlevet. Ijesztő mennyiségben. Csak miatta tartom. Ha még csak ennyi lenne a baj. Tudja, dilis. Klinikailag. Évente kétszer bolondokházában van, mert néha elkapják a rohamok. Somerset Maughamnak képzeli magát, de banálisan ostoba írásait egyelőre csak a Pray című irodalmi folyóirat merte leközölni.
Kalmár gyanakodva fordult az ombucman felé, aki megállt a helyiség közepén és selyemmellényéből elővillantott egy antik zsebórát. Teátrálisan megsasolta az időt, majd körülményesen visszacsúsztatta az órát a helyére. Kalmár alaposabban megnézte arcvonásait, és egyre jobban emlékeztette a dilisekére.
– Értelmesen beszélni tud? – súgta oda Zsófinak.
– De mennyire, bár ne tudna!
– Hogy kerül egy gyagyás, egy ilyen félkegyelmű, vezető pozícióba?
– Tudja kinek a rokona?
– Nem is akarom tudni.
– Na, hát ezért… így megy ez.
Az ombucman észrevette, hogy figyelik. Odalépett Kalmárhoz.
– Megismerem ám magát! – szegezte hosszú ujját a nyomozóra.
– Igen?
– Jaja! Két évig vezette az Éjszaka Kék fényben című műsort, és egyszer vendégszerepelt a Barátok és ellenségek című sorozatban is!
Mindkét vád igaz volt. Kalmár remélte, hogy az adások után eltelt hét év óta már mindenki elfelejtette ’téves’ tévés karrierjét. Nem volt rá büszke, pojácáskodásnak tartotta, csupán anyagi megfontolásból vállalta el a szerepet a Barátok és ellenségekben. Az Éjszaka Kék fényben vezetését viszont egy kicsit élvezte. Olyan hercignek érezte magát.
– Ott is nyomozót alakított – folytatta belelkesedve az ombucman, rajongó vigyorral buta arcán – A 637. részben egy éjszakai szórakozóhelyen meggyilkolt, híres énekesnőhöz ment helyszínelni.
Az ombudsman egy pillanatra elsápadt:
– Pont, mint most! Azta’!
– Lapozzunk, uram – próbálta megtörni a kínos perceket Kalmár, majd Jancsihoz lépett, aki a holttest fölött guggolt.
– Van itt egy kis gubanc – nyögte neki Jancsi.
– Igen, tudom.
– …tényleg ő az?
– Igen, attól tartok, ez George Michael, életnagyságban… vagyis….
– És most mit csináljunk? Már csak azért kérdezem, mert ez nem hétköznapi kocsmaszurkálás. Ez nem a mi hatáskörünk.
– Akkor hívjuk Horkányt?
Horkány Aladár alezredes, mindkettejük felettese, arról volt híres, hogy a legfaramucibb helyzetben is talált megoldást. Harminc éves rendőri pályafutás edzette, csiszolta egy korrupt, megvesztegethető gecire. Ő volt a törvénytelen eszközök legnagyobb, sunyi eljárások legszorgalmasabb felhasználója.
– Nincs más ötletem – Kalmár elővette telefonját, és már hívta is a számot.

Horkány fél óra múlva becsörtetett a helyszínre. Szemlátomást álmából riasztották, mert nyúzott volt és csíkos pizsamaalsót viselt a ballonkabátja alatt.
– Ha ez kiderül, kis hazánk csúnya fényben fog tündökölni jó ideig – súgta oda Jancsinak és Kalmárnak.
– Az biztos. Akkor most mihez kezdjünk?
– Figyelembe véve az ügy nemzetközi vonatkozásait és a lehetséges sajtóvisszhangot, a botrányt, attól tartok, a legradikálisabb eszközhöz kell nyúlnunk.
– Azaz? – értetlenkedett Jancsi, de lelke mélyén már sejtette, mit fog mondani az alez.
– Nyugi, fiúkák. Eltüntetjük a hullát.
– És mi lesz a szemtanúkkal?
Horkány felegyenesedett és az egybegyűltekhez szólt.
– Emberek! Ez itt nem George Michael! Nézzék, még a körszakálla sem úgy áll, és nem volt ilyen kövér sem. A legutóbbi riportfilmben is tök máshogy festett.
– Most hogy mondja – bizonytalanodott el a fiatal lány, majd gyors pillantást váltott barátjával.
– Szerintem sem – böfögött a Mikulás, majd az egyik epileptikusan villódzó játékgéphez vánszorgott, hogy próbára tegye szerencséjét. Addig–addig macerálta a nyerő automatát, míg háromszáz forintjáért cserébe egy kemény százast nyert.
Kihasználva a beállt csendet, és időt adva a jelenlévőknek, hogy megemésszék az új információt, Horkány egy rögbimeccs taktikai megbeszélését modellezve, átkarolta két kollégáját és cinkos bizalmaskodással közel húzta magához őket. Orruk majdnem összeért.
– Figyeljetek, fiúk. Az a tény, hogy az ál–George Michael itt halt meg, hamarosan egy urbánlegendává érik, amire nincs bizonyíték – vigyorodott el Horkány.
– De valaki csak tudja, hogy titokban Magyarországra jött! – szipogott Jancsi.
– Igen, és eltűnt itt. Mi a bizonyíték rá, hogy meghalt? Eltűnt, és kész. Lehet, hogy egy buzi barát tette el láb alól. Vagy hamis útlevéllel elmenekült a világ elől… mondjuk, Sri Lankára egy nagyfaszú négerrel. Annyi találgatás lesz, hogy belefullad minden nyomozás.
– Nemzetközi vizsgálat fog indulni! – szüttyögött most már Kalmár is.
– Induljon, ki nem szarja le! – röfögött Horkány, majd hirtelen felegyenesedett, mert görnyedő testtarása, és a rajta lévő irdatlan súlyfelesleg miatt szúró fájdalom nyílalt a derekába. Többet kéne mozognom – gondolta, de tudta, hogy túl kényelmes ahhoz, hogy komolyabb lépéseket tegyen a fogyás érdekében. Azok a tüzes kis koreai kurvák, akikhez hetente jár, úgysem a testéért szeretik.
Ismét nyílt az ajtó, majd sáfránysárga lebernyegben egy kopasz krisnás srác kezdett leereszkedni a keskeny lépcsőn.
– Gouranga!
Horkány alezredes Kalmárra mordult.
– Mi lenne, ha nem gyártanánk több szemtanút és bezárnád az ajtót??
Míg Kalmár tette a dolgát, az asztalnál ülő snájdig pasas felállt barátnője mellől, és a krisnáshoz sétált.
– Mondjon nekem jövőt!
– Mit? Nem vagyok én javasasszony! – tiltakozott a sárga szerzetes.
– Legalább nézze meg a tenyerem! Következő életemben franciának vagy angolnak akarok születni! Mit tegyek?
A srác zselézett haja csillogott a hideg szutykos neonfényben, akárcsak a lelkesedés szépen borotvált arcán, úgy várta a választ.
De a krisnás nem felelt, mert benne rekedt minden szava, mikor a padlón heverő hullát megpillantotta.
– Jézus Isten, Szűz Mária! Mennyi vér!
– Nekem ma olyan száraz és töredezett a szőröm. Igénybevett, igen – jelentette be az ombucman nyafogva, majd egy hajkefével megállt a hámló foncsorú tükör előtt, és gondosan megfésülte tollait. Zsófi Kalmár felé fordult és megkocogtatva ujjával a halántékát, jelezve neki, hogy valami elkezdődött.
– Szerintem sem az igazi George Michael – jelentette ki a pepita kockás bukott író.
– Nekem mindegy, hogy ő az, vagy sem, csak fogyasszon már valaki valamit – háborgott Zsófi a kávéfőző mellett, karba font kézzel. Az idegesség apró haragvirágokat bontott sápadt arcán.
– Szegény ember – sopánkodott a krisnás – Valószínűleg már reinkarnálódott is.
– Mi? – ébredt fel a bárpultnak dőlő Mikulás.
– Persze, nem tudni – folytatta a Krisna tudatú – Mivel elég gyorsan és erőszakosan történt, valószínűleg a lelke elfoglalta az első embriót, mint induló újjászületési lehetőséget.
– Ez baromság – mondta Horkány. – Hol van itt embrió, okostojás?
– Bárhol. Biztos van a környéken legalább egy állapotos nő.
– Én nem szeretem az állapotos nőket! – üvöltötte a Mikulás vörös fejjel, mely tökéletesen passzolt szereléséhez.
– Maga inkább szortírozza a kívánság leveleket, Mikulás! Sok gyerek számít magára – fordult felé Horkány.
– Ne merészeljen megütni, felügyelő! – kelt ki magából a Mikulás, majd Horkány felé tett két bizonytalan lépést követően, elcsúszott és seggre esett.
– Elmondhatok érte egy Hare Krisnát, törzsúr?
– Nem vagyok törzsúr – köpte a választ Horkány – Tőlem az Üdvözlégyet is eldarálhatja, csak iparkodjon.
A krisnás nekiállt.
– Lássunk munkához fiúk – fordult halkan két kollégájához az alezredes – Kalmár, a kocsimban van egy nagy nejlonzsák, Jancsi, te pedig rendelj mindenkinek egy kör valamit, hadd igyanak, amíg mi kicipeljük innen a sztárhullánkat. Ja, és mosd fel a vért! De alaposan! És mindent hozz magaddal, amihez hozzányúltál. Gyerünk, fiam, szaladjál!
– De mit rendeljek nekik? – tétovázott Jancsi.
– Tudom is én! A legdrágábbat! Én fizetem!

***

Amikor Talcu népének Nagy Földi Ellensége összetörte az embriókkal teli inkubátort, a Protox galaxisból érkezett, láthatatlan üzemmódban parkoló űrhajó elindult a Néprajzi Múzeum tetejéről, és kilőtt a csillagok felé. Még az embriók mentésére kivezényelt, virágáruslánynak álcázott droid sem tudott megmenteni egyet sem, mert a földlakók addigra már eltüntették az anyagot, és gyorsan likvidálták a kémet. Az űrhajót vezető két, villanykörte nagyságú, takonyszerű, névtelen űrlény telepatikusan megegyezett abban, hogy alaposan elszúrták az akciót. Most már rájöttek, hogy a színes gömböket, melyek néha az utcán állnak abban a gömbtartályban, nem lenyelik, hanem szétrágják az emberek. Így az embriónak annyi. Pedig azt hitték, hogy a ’rágógumi’ kifejezés csak afféle földi szleng. Ha nem jut a gyomorba, ahol a bélfalra tapadva kikelhet a lény, akkor az egész küldetésnek nincs értelme. Az inváziónak annyi. A mostani anyag kárba veszett, hacsak nem kószált éppen arra egy frissen elhunyt ember lelke, és bele nem költözött az egyik embrióba, de ennek kevés az esélye…

***

Egy narancsszínű és ízű golyórágó inalt a nyugati felé. Nagyon szedte a lábát, hiszen azonnal találnia kellett egy meleg helyet, ahol békésen kikelhet. Útja óvatlanul taposó cipőtalpak és szétdobált pillepalackok között vezetett. A kisebbeket megmászta a nagyobbakat kikerülte, miközben halkan énekelt:
– Wake me up before you go–go…

***

Horkány Aladár vacsorára várta két legkedvesebb kollégáját. Selyem házikabátban és kényelmes plüsspapucsban várta őket. Mikor Kalmár nyomozó és Jancsi megérkeztek, a tágas nappaliba vezette őket, ahol már felszolgálta a vacsorát és kitöltötte a száz éves konyakot, amit egy razzia során nyúlt le tavaly. Az elegáns nappaliban eltűntnek hitt festmények és műtárgyak vették körül őket, nem beszélve a méregdrága bútorokról, és a razziák alatt lefoglalt drágakövekről és értékpapírokról. Még drog is volt valahol eldugva, az majd a vacsi után kerül elő. Azok a kollégái, akik tudtak az alezredes gyűjtőszenvedélyéről, a következmények tudatában mélyen hallgattak, a szószátyárok pedig már nincsenek az élők sorában.
Kalmár nyomozó hat napilapot és két magazint lobogtatott meg Horkány alezredes sötét képe előtt.
– Már két hete mindenhol azt írják, hogy George Michael eltűnt a magyaroknál, és csak találgatnak, hol lehet. A tanúk már az elején ellentmondásba keveredtek egymással.
– Ahogy mondtam! – lelkendezett Horkány.
– Majd bepisiltem az izgalomtól! – lelkendezett Jancsi. – Los Angeles–i otthonát rajongók ezrei vették körbe, mécsest gyújtottak és bőgtek. A britek lázonganak, George kiadója pedig saját eltűntjének tekinti, és az FBI bevonását szorgalmazza. Fiúszeretője most többet nyilatkozik, mint GM egész életében!
Mikor nekiláttak a pazar vacsorának, Kalmár érezte magát rangidősnek, hogy feltegye a kínos kérdést:
– Szóval, hova tüntetted el a hullát?
– Még folyamatban van. Hamarosan olyan helyre kerül, ahol senki nem bukkan rá soha! – büszkélkedett Horkány, majd ivott egy korty ’87–es Cabernet Sauvignon-t az előtte álló aranykupából.
– De mégis? Vidéken van? Egy erdőben elásva? Egy bányatóban? – erősködött Jancsi, brokkolival a szájában.
– Nem fogod kitotózni. Elég, ha én tudom. Egyed csak a húst…