Folyóiratok

Mondhatnánk azt is, hogy megkésett gyászmunkával telt a HKI Hajas Tibor Konferenciája: húsz-huszonöt fiatal esztéta, művészettörténész, irodalmár, és néhány öregebb pályatárs és szakember azért gyűlt össze a múlt év októberében az Eötvös Collegiumban, hogy valamit kezdjen a Szövegek kiadásának és a Ludwig Múzeum retrospektív kiállításának köszönhetően egyszeriben elérhetővé vált Hajas-korpusszal. Huszonöt évvel azután, hogy Hajas meghalt.

Mégis, néhány hónap erejéig (amíg tartott az újonnan megjelent kötet és a kiállítás körüli szenzáció) mintha feltámadt volna, hogy aztán visszasüllyedjen immár nem az elhallgatott és mégis agyonpletykált mítoszködökbe, ahonnan 2005 őszén előlépett, hanem a dokumentált és hozzáférhető egykori alkotók félhalotti szendergésébe.

Ami nagyjából azt jelenti, hogy most már joggal mondhatnánk: Hajas élt, Hajas él, Hajas élni fog. Feltéve persze, ha nem nézünk egy kicsit mélyebbre, és nem vesszük észre, hogy mindannak, ami Hajast foglalkoztatta, amit csinált, írt és előadott, a féktelen (túl)élnivágyás mellett éppolyan sok köze volt a folyamatos haldokláshoz is. (Túlélésre csak a halál közvetlen közelében lehet ennyire vágyni.) Szóval tegyük mellé azt is, hogy: Hajas halott, Hajas haldoklik, Hajas meg fog halni.

Szóval mondhatnánk, hogy gyászmunka volt ez, de nem lenne pontos. A konferencia résztvevői közül alig maroknyian voltak, akik egyáltalán már megszülettek Hajas halála előtt, és talán egy-két ember, aki élőben is látta. A többiek nem elvesztettek, hanem inkább nyertek valakit. Valakit, akinek a munkái joggal hozták rájuk a frászt. A konferencia célja pedig nem volt más, mint ezzel a frásszal kezdeni valamit.

Én személy szerint ki nem állhatom a neoavantgárdot. Kiver tőle a víz. Bár valószínűleg azért, mert sokkal többen művelik, mint amennyien értenek hozzá. Ezért is örültem, amikor találkoztam egy olyan neoavantgárdnak nevezett alkotóval, aki tudta, mit csinál. (Vagy ha azt nem is tudta mindig, hogy mit csinál, mert mondjuk éppen bealtatózva huzigálták a testét az egyik performanszában, azzal legalábbis teljesen tisztában volt, hogy mit akar: adott esetben például pont ezt a kiszámíthatatlan és veszélyes öntudatlanságot.)

Amikor elkezdtem olvasgatni a Szövegeket, rögtön éreztem, hogy itt valami történik, valami izgalmas, amiről elsőre nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e vagy idegesít, lelkesít vagy megrémiszt, untat vagy felizgat. Beszélgetni akartam róla, megkérdezni a hozzáértő barátaimat és ismerőseimet, hogy ők hogyan látják a dolgot. Nem a hajdani barátok és szeretők érzelmektől túlfűtött emlékezéseire vágytam, hanem kritikai diskurzusra, elméleti frászmunkára.

Ebből az igényből született meg a Horizont Kutató Intézet Hajas Tibor Konferenciája, ahol mindezt megkaphattam: ezúton is köszönöm minden résztvevőnek, előadónak és beszélgetőtársnak, hogy ezt lehetővé tették.